Eseményhorizontról nincs szökési sebesség, a fénysebességet semmijen jel nem lépheti át. Akárhány fekete lyuk olvad össze akárhogyan. Távoli szemlélő csak "felkenődéseket" láthat, akár meddig figyeli saját órája szerint. A résztvevők saját, vagy ha az nincs koordinátaidejük szerint tényleg egymásba zuhannak.
Nem. Külső megfigyelő számára létezik az eseményhorizont. És számára onnan bármiféle jel már nem érkezik meg időben. Ha két objektum körüli eseményhorizont válik eggyé, akkor is. Meg mindenféle hasonló esetben is. Mit nem értesz ezen? Ezért eseményhorizont a neve.
Ha bedobsz egy elemlámpát, és nézed a fényét kintről, végtelen idő alatt éri el a horizontot.
Ez teljesen hibás elképzelés. Az elemlámpa egyre nagyobb sebességre gyorsulva éri el az eseményhorizontot és ott a sebessége már meghaladja c-t. Ott a fénysebesség befelé már épp 2c.
Az elemlámpa fénye valóban kipirosodik azért mert a fény egyre lassabban jön kifelé, mert élénk gravitonszél fújja befelé. Az eseményhorizontot elérve a fény már látszólag megáll, ezt már nem látod meg soha. Nem azért mert megáll az idő hanem azért mert megáll a foton. Számunkra úgy tűnik, hogy kialudt a lámpa.
azért azt nem gondoljuk, hogy az egyik megtartaná az alakját, és a másik kenődne fel rá. Nyilván egymásba gyúródnak valahogy.
#A holografikus elv szerint van egy nagy FLY, és a horizontjára felkenődik a kvázi pontszerű bezuhanó test.
Asszimptotikusan. A külső megfigyelő szerint egyre lassabban közelíti meg a horizontot és egyre halványabb lesz.
Feltételezés, hogy egy gömb kilapul palacsintává.
Pusztán szimmetria okok miatt két FLY frontális ütközésénél elvileg mindkettő palacsintává kellele lapuljon. :D
Ha pedig keringőznek egymás körül, kintről úgy kellene látszódjon ez, mintha egyre lassabban keringenének. És emellett még a távoli megfigyelőhöz eljutó hullámhosszak is növekednek. Ez persze csak kvalitatív kép. Ki kellene pontosan számolni (legalább a pontszerű bezuhanóra), hogy mekkora a karakterisztikus ideje. Vagyis a távoli megfigyelőhöz érkező sugárzás hullámhosszának és magnitudójának időbeli változását kellene tudni.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, amit már Eddington felírt a csillagképződésnél.
A disszipáció hatására egyre gyorsabban zuhan lefelé az objektum.
Kezdetben körpályán van. A kisugárzott gravitációs hullámok csökkentik a keringés kinetikus energiáját.
Fogalma sincs, hogy van a tenzor divergenciája, de azt tudja, hogy a fekete lyukak hogyan ütköznek, keltenek gravitációs hullámokat, hogyan pedig nem... Na ezen akadtam ki a múltkor nagyon.
Még ha egyikünk se tudja megoldani az Einstein egyenletet erre az esetre, és nem ismerjük a LIGO könyvtárában lévő numerikus megoldásokat se, azért azt nem gondoljuk, hogy az egyik megtartaná az alakját, és a másik kenődne fel rá. Nyilván egymásba gyúródnak valahogy.
"Az elképzelés egyébként rossz. Detektáljuk igen messziről a kompakt objektumok ütközését.
Ha szimplán felkenődne a horizontra, nem lennének gravitációs hullámok."
Már miért ne keletkeznének? A két horizont egybegyúródása ehhez nem tűnik elég kataklizmatikusnak? Pedig az jókora téridő deformációkkal jár! Miért ne keletkezhetnének belőle tovaterjedő téridő hullámok? Miért kellene ehhez "közvetlenül érintkezniük" az anyagoknak (akár a fermionoknak, akár a bozonoknak)?
És a hullámok kijönnek az áltrel egyenleteiből is. Pedig azokban nincs semmi horizonton belüli információ arról, hogy ott miként helyezkedik el az anyag.
Egyébként meg a jelen tudásunk alapján szerintem is az a legjobb elképzelés a fekete lyukakról, ha a behullott anyagot úgy kezeljük, mint ami szétkenődött a horizonton. Az azon belüli történések taglalása úgyis csak egyfajta elmejáték.
