Nem volt első szó, nem volt első író ember, nem volt első alany és nem volt első tárgy. Hirtelen erősödött adattá számtalan dolog a térben, amikor a szabályos kézmozdulatok előtti korban alászállt a kép, ismétlődő hangokat hozva magával, majd szavak vonultak el mellette a levegőben, és megpihentek a hallójáratokban. A pupillák mögött mondatok várakoztak, mint lelassult halak a tó befagyott jege alatt. Aztán a fény forrósodni, a jég repedni, rajta a vonalak pedig írni kezdtek. Egy falka elhitte, hogy nem állat többé.
Ez a hasadás azóta dolgozik a fejben.
Szabályos sorokban világlanak fel szavak, mint reggeli fények a sötét redőnylécek között. A történés képpé, a kép pedig üzenetté lesz, majd érzések áradnak szét a múlt hideg jeleiből. Egy erő összehúzza a pupillákat, s a szem már nem képeket lát, a rajzok összekapaszkodnak. Kezdetben minden írás ilyen szent és ismeretlen, ezért az első égi utazók szellemállatnak öltöznek, főzeteikből isteni víziók és zajok szakadnak fel, aztán a kiváltságosak útját ledönti az értelem. E rituális beismerés örökösei vagyunk.
A kéz szerelmet vall a képnek, és írni kezd.
A nyelv, mint jégfelszínen a pára, a folytonosság vizét leplező súly zavaros meghosszabbítása. Emberhang tölti be a levegőt élettel és halálfélelemmel, az írás pedig átörökít egy-egy végzetváró képletet. Legkedvesebb főneveinket kegyetlen igék kísérik, és hihető melléknevek tapadnak rögzült számsorokhoz, melyek összekötnek bennünket a csillagokkal. De ki érez majd bármit is nullákból és egyesekből? És milyen büntetés vár a berlini zsidó múzeum vakbuzgó robotjára, amelyik ateista létére szüntelenül másolja a Tóra szent szövegét? Vagy milyen áldás?
Most hogy magunkra maradtunk herceg beszélgethetünk végre mint férfi a férfival bár a lépcsőn heversz és annyit látsz csak mint a halott hangya Soha nem tudtam mosolygás nélkül gondolni a kezeidre s most amikor a kövön hevernek akár a lehullt fészkek éppoly védtelenek mint azelőtt És éppen ez a vég Külön hever a két kéz Külön a kard Külön a fej és külön a lovag lábai puha papucsban
Katonatemetésed lesz bár nem voltál katona ez az egyetlen rítus amihez értek valamicskét Nem lesznek gyertyák sem ének gyújtózsinór lesz és dörrenés az utca kövét söprő gyászlepel sisakok vasalt csizmák tüzérlovak és dobpergés dobpergés tudom nincs ebben semmi szép
ez lesz az én hadgyakorlatom a hatalom átvétele előtt torkon kell ragadni a várost s megrázni egy kissé
Akárhogy is meg kellett halnod Hamlet nem voltál életre való kristályfogalmakban hittél s nem az ember-agyagban folytonos görcsökben éltél mint aki álmodik rémképekre vadásztál mohón haraptad a levegőt és kihánytad nyomban nem tudtál semmit ami emberi még lélegezni se tudtál
Most nyugton vagy Hamlet megcselekedted ami a dolgod és nyugton vagy A többi nem néma csend hanem az én dolgom a könnyebb részt választottad hatásos tőrdöfést de mi a hősi halál az örökös virrasztáshoz képest hideg almát markolva a magas trónszéken a hangyabolyt figyelve meg az óra lapját
Ég veled herceg vár rám a csatornázás terve s határozat a kéjnők s koldusok ügyében és egy jobb börtönrendszert is ki kell találnom mert mint helyesen jegyezted meg Dánia börtön
Elmegyek a dolgomra Megszületik ma éjjel a Hamlet-csillag Sosem találkozunk többé ami utánam marad nem lesz tragédia tárgya
Nem köszönhettünk nem búcsúzhatunk őstengeri szigeteken élünk s a víz a szavak mit is tehetnek mit is tehetnek herceg
1. Kőre koppant világok gurulnak a lábam elé: melegbarna óceánok mosnak sápadt partokat. Ki érdemelné meg, hogy egyet tenyerébe véve, szívformájú szigetében fölfedezze arcodat?
2. Folyó feketedik, halkan hűl az est, szelíd színeivel fehér falra fest. Levelek úsznak el: tölgy, gesztenye, nyír, s mindegyiken ott ég pár csöpp hetyke pír.
3. Makulátlan kékre vetkőzött az égbolt, lehorgasztom magam, szégyen súlya húz. Megszürkült szememből peregnek a percek, míg egy feszült ágon lassan peng a blues.
4. Szél kergeti a leveleket, levél kergeti a szeleket, zizeg a szél, zörög a levél, zizeg a szél, zörög a levél.
Tér fürdeti a verebeket, veréb fürdeti a tereket, tocsog a tér, vacog a veréb, tocsog a tér, vacog a veréb.
Vizek tükrözik az egeket, egek tükrözik a vizeket, dadog a víz, didereg az ég, dadog a víz, didereg az ég.
5. Csöndes délutánba tunkolt tölgyfaágról sűrű napvilág csorog, s alatta a mézillatú tarkaságban kócos árnyék ácsorog.
6. Fenyőcsúcsok csiklandoznak bágyadt bérceket, arany bükkös fogja fel a foszló fényeket.
Fenyő és bükk árnyékában vándor lépeget, tekintete fogja fel a fáradt-kék eget.
7. Ráléptem, hát megroppant a levél gyönge gerince, nem görgeti tovább az úton kerge szél. Törött teste elvegyül a járdaszéli szemétben, se nyárról, se fáról, se mennyről nem mesél.
Ma átmentem a tű fokán. Ám amit ott találtam a túlsó oldalában - most már: innenső oldalán (visszatekintve - láttam) még sivárabb is volt talán - a tű foka meg én - mint annak idején az indulási oldalon. Mivel az a remény mely átpréselt a tű fokán a tűfok túlsó oldalán maradt...
ritka szép nap kedvemre való nem zökkent ki semmi önmagamból
íróasztalom a hold s egyetlen hosszú út a tejút melyen én és a gyermek görkorcsolyázunk mintha híd lenne az út mellette se erdő se rét mellette semmi csak lebegés
látóhatár sincs amibe nézésünk beleütközne belátjuk a világmindenséget az eleje a végénél
a csend akkora szájmozgásunk csattogásként szól csillag csillag mellett de angyal sehol
régen egy könnycseppben laktunk... de ezen a nyári forróságon elpárolgott s csak mi maradtunk ketten, nem meztelenül csak kifosztva, bezárva egy maréknyi ósdi közhelybe s egy rég halottnak hitt vágyba
emlékszel a könnycseppben ott volt a sós tengerek minden titka Odüsszeusz édes bánata a nimfák leple s az inga nem járt nem beszélt nem volt óra hogy szememről a ködöt s a szivárványt örökre leoldja
mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat némi rútság és sok önsajnálat fonnyadó hús és sok vacak óra hol bárd az inga s a szele súrolja szinte percenként a tarkód s a kényszer, hogy valamit akarj ott hol már régesrég nem lehetsz
pufók hold bámészkodik a park fölött kíváncsi kamaszként mi jön ezután mert jöhetett volna ámde mégse jött üldögéltek csak egymás mellett sután majd a félszeg mozdulatot “jaj ne itt” sóhaj vágta ketté a sóhaj mindig segít hirtelen szél futott át a lombokon “bocsásson meg talán nem volt rá okom lehet az illem vezérel nem szivem talán tévedek de mondja meg ki nem bárhogy is lesz én barátomnak tudom lehettünk volna egymásnak többek is de hagyjuk ezt most már minden szó tövis amely mélyre hatolhat és megsebez ne akarjunk többet maradjon meg ez elképzelhetjük megtörtént ami nem én nem is tudom mi történik velem”
*
úgy néztél rám mintha kútba néznél mélyre ahol a tiszta víz fakad egy pillanatig nem voltam észnél nem tudtam ez most valóban te vagy ennyire kiszolgáltatod magad vagy tettetés csupán az egész bár nem vall rád játszol velem a szív (agy) olykor túlontúl merész
minden folytatódik vagy épp elkezdődik talán egy ígéretes délelőtt egy álmos délután nézünk a tovarebbenő lepke – perc – után helyet keresve suta mozdulatnak kósza gondolatnak tétova érzésnek mily soknak tűnik olykor a kevés máskor meg a sok milyen kevésnek nézem tarkódon riadt kis pihe babrál rajta a fény nem megy az idő semmire kaland ez de ha én de ha te nagyon vagy most mert akarlak túláradó örömmel formázlak meg magamnak remélhetőleg nem azért hogy valaki mást – engem – igazolj de épp ezért vagy ennek ellenére miért ne lehetne úgy hogy kettőnkkel nekünk legyen a legjobb minden percünkkel fölkelteni a kíváncsiságot a másikban és magunkban két ember nem sok és nem is kevés csodához és csalódáshoz épp elegendő
*
mindennek eljön az ideje ideje jött a feledésnek új érzésnek lettem a helye vágyak – hol sietnek hol késnek elveszett szavaim ne keresd napot tetőz be minden est és új napot kezd a reggel ami volt – szép – ne feledd el szél és rigó hussan a lombból valami szép és könnyű (mulandó) a fájdalomból
mint tüske hatoltál belém sebhelyed vagyok ma is még mikor már azt hiszem vége elkezdek lüktetni ismét
az elme összeférceli lazán a múltat és jelent az egy bordában szőtt élet kettőnknek más sorsot jelent gondolataimat szövöm egyre mint hálóját a pók gyorsan magamévá teszem azt a sok meghalnivalót
semmi sem tisztán önmaga mindenen átüt egy másik hiányod agyamhoz koccan s mint a kovakő szikrázik
Mondjátok: nem volt jobb, se több… Lehet! Nem kell hullatni hazug könnyeket. Éppen csak ember, mint akárki más. Nem vittem zászlót, és a rohanás fáklyát nem szúrt kezembe. Nem mentem semmi árral szembe. Itt jártam, erre… s nem mutatja semmi. Lépteimet, mint pille léptét, az útifű is elfelejti
Szép őszpiros ma is az erdő, pedig tavasz van. Nézd, mennyi rossz csira s kesergő vágy pusztul el, míg a tavaszban egy-két didergő virág kikel. Nézd, ami volt, hogy harcol, amíg az új elől eltakarodik, – nézz és vigyázz: gyilkol a harc és gyilkol a béke és a törvény egyszerüsége, ha belelátsz, a te jövődből is eleget megmagyaráz.
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Barátaim, szép szálfák s nemes erdők, láztalan érés szenvedélytelen gyermekei, kik mozdulatlanúl s rejtett szemekkel vizsgáljátok a sűrűitekben járó idegent, a féreg-embert, óh, fogadjatok testvéretekké!… Én megvetem a véres kapkodást, a kéjenc, falánk, izgága húst, a hangos, lázas és erőszakos életet s magamat: igazi hazám a kristályok és sejtek világa, az alakzatok rendje s zenéje, és nem közönyös szemmel nézem a forgó évszakok mindig különböző és mégis-egy, örökké ártatlan szépségeit. Én ismerem a ti nyelveteket; előző életemben én is azt beszéltem, és ha felejtettem is, tudom, hol a Föld jós köldöke, és nagy hallgatása ma is ismerős. Közétek vágyom, – óh, fogadjatok testvéretekké: jobb s más életet keres, aki hozzátok menekűl: nem gyávaság vezeti: tudja, hogy minden fűszál csábító intelem, mult és jövő, és isten közele: tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa, mint a véré, és mégsem üres álom.
"A Jerusalema kihívás még 2020 elején kezdődött el, miután Afrikában több országban is korlátozásokat vezettek be, egy baráti társaság pedig videót készített róla," **
"Érted táncolunk. Téged gyógyítunk. Neked küldjük a reményt.
Magunknak, mert csak együtt tudjuk túlélni a járványt...
Csatlakoztunk kórházunkkal a Jerusalema táncos kihíváshoz, amellyel egyetlen célunk van: reményt adni Nektek, magunknak! A legnehezebb pillanatokban is..."
Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye, vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre, hideg és kőkemény, mint késben a szándék, legforróbb szavad is megdermedt ajándék. Az én csendem konok, mint ránc a homlokon, s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon, szívós és kitartó, akár földben a mag, gyökeret ereszt, mint a felszított harag.
De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék, mint éjben a neszek, mint ringató mesék, végtelen és áldott, mint templomok csendje, mintha némák lelke együtt énekelne. Az én csendem szelíd, akár a hajnalok, mikor az égre az első fény fellobog, s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem, hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.
Ismerős vagy nekem, mint levetett kesztyűnek a mozdulat. Ahogy üresen is megállnak ujjai az asztalon. Dobolsz bennem, mint kongó testben a figyelő tudat. Hogy nem, egyáltalán, vagy hirtelen mégiscsak és nagyon.
Ismerős vagy pedig, mint lepkének az esti lámpaláz. Vagy csonkolt akácnak üres járdán a lombzaj. Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház. Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan?
Volt egyszer, hol nem volt, volt a gyerekkor senkiföldje. Telekiabált kert bokrai közt az úttalan éjszaka. Később az álom is, csöndes, hókásás senkiföldje. Az állandó telek fagyó, fölengedő, lehulló, összeálló évszaka.
Figyelj. Amit most elmesélek, kezdettől benned is kész. Hosszú és járhatatlan is, mert így lett kitalálva. Ne szakíts félbe majd, mint levetett kesztyűben a lebegő kéz. Kanyargós lesz, sötét, mint a Minotaurosz álma.
Szobámban ülök. Könyv előttem. Apró hangyák mászkálnak feketén a könyvben. Jaj... nézd... lecsusznak a világos lapról! s fejembe bizsegnek... hosszu sor... tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát elrabló súlyos velőm'... vékony csáp... viszi könnyen... s agyam e mindig szikra-éhes tapló, elfogy!... hál'isten... s megindúl a könnyem...
A könny, a szelíd, meleg, enyhitő... és attól oly érzékeny lesz a kedvem, amilyen nem volt száz esztendő óta.
Megáll... elég vén: meghal az idő; a fülem zúg; s lenn mélyen a szivemben örök búgássá szélesűl egy nóta.
