Ha nem gond, visszaolvastam a régi beírásaidat, mert érdekel a problémád a kis faluból. Ha jól értem, nem az a gondod, hogy pletykálnak az öregasszonyok a kispadon, mint a régi "szép" időkben. Mikor az alkoholista asszonyt elintézték azzal, hogy "részeges". Inkább az a a gondod, hogy nehezen elérhető a szaksegítség.
Ezzel a budapestieket kivéve mindenki küzd az országban, nagyobb vidéki városok lakói is! Én könyvből kezdtem tanulni a kognitív önterápiát, és két-három év után volt egy olyan szerencsém, hogy találtam egy érdeklődő pszichológus hölgyet. De ez tisztára a véletlenen múlt, és nem is tartott egy évnél tovább a terápia. Azóta saját magam cipelem a problémát, egy nagyon kedves pszichiáter hölgy időnkénti segítségével.
Nem tudom eldönteni, hogy a pszichológus kevés az országban, vagy nem jól képzik őket, vagy ennyire rosszul fizetett/szervezett az egészségügyi rendszer? Talán mindegyik. Sajnos nincs OCD-s önsegélyező egyesület, amelyik tudna kampányolni, lobbizni a témában, így a társadalom se hallja a hangunkat.
Volt itt tavaly vagy tavalyelőtt egy lány, aki arról írt, hogy hirtelen rátört az érzés, hogy mi van, ha leszbikus? Pedig a barátja ott volt mellette. Remélem látta azóta a videódat!
Ha nem látta még, akkor nagyon tudom neki ajánlani!
Homoszexuális/szexuális ocd, talán még nagyobb tabutéma, mint az agresszív. Azt már kezdi elfogadni a betegségek iránt érdeklődő közönség, hogy pl. az anya, aki a gyerekére vetíti ki az agresszív gondolatokat, nem tehet róla. De a bizarr, sőt perverz szexuális gondolatok egy kőkemény tabutéma.
Gondoljunk csak arra, hogy a közvéleményben Freud szexuális elméletét, az Ödipusz-konfliktust mekkora elutasítás jellemzi az elmúlt 100 évben, napjainkig bezárólag. Hangsúlyozom a közvéleményben, ugyanis a szakma nem tulajdonít kizárólagos jelentőséget a lelki szexuális fejlődésnek.
Volt egy alternatív angol pedagógus, aki a Summerhill nevű magániskolában fogadta a gazdag, problémás csemetéket. Oldalakat szentelt annak, hogy ha tiltják, gúnyolják, elítélik a nevelők a maszturbációt, akkor micsoda károkat okoznak a gyereknek. Nos, manapság elvben már senki nem vall múlt század előtti nézeteket erről. De vajon lélekben felnőtt az emberiség a problémához? Hogyan nevelik a szülők a gyerekeket?
Kevesebb mai társadalmunkban a Hamupipőke lány vagy fiú, aki elutasítja magától az ilyen érzéseket? Aki hitványnak, rossznak érzi magát, aki nem méltó a szerelem érzésére? Rosszabb helyzetben tetszhalott állapotba, álomba merül, csak hogy ne kelljen felnőnie?
Szia, nagyon tetszik a videód. Látszik, hogy mindent tudsz a témáról, és külön öröm, hogy ez a tudás a betegség tudományos ismeretét is jelenti. Végre valaki, aki nem valami csodaszert ajánl, és főleg nem ígéri azt, hogy ez elmúlik! Félreértés ne essék, nem az van, hogy bebeszélem a betegséget magamnak vagy másoknak. Csak mióta én ezzel együtt élek (konkréten az utóbbi tíz évben), a legkiválóbb szakemberektől mindig ezt hallottam. Most már én is kezdem ezt elfogadni.
Régen sokáig reménykedtem, hogy ez majd elmúlik, mint egy hasfájás.
Ami az agresszív kényszergondolatokról mondasz, abban ott vannak a főbb ismérvek:
- hirtelen betörő gondolat
- eluralja az egyént, mintha képes lenne rá-érzés
- megelőző kényszercselekvések
Érdekességképp leírnám, hogy mikor nálam ez előjött 30 évesen, még azt se tudtam, hogy ilyen betegség létezik! Mindig attól féltem, hogy ha ismernék a gondolataimat a járókelők, valaki azt mondaná nekem az utcán: Tűnés! - mint a Bridget Jonesnak a bálon. Ti. hogy kivet magából a társadalom, mint egy értéktelent.
Sajnos, el kell mondjam, hogy az első pszichiáter, akinél voltam ezügyben, nem értette. Azt képzelte, hogy én valóban valami agresszív cselekedetre éreztem késztetést, mint pl. azok, akiknek indulat kitörési problémái vannak. Ott is hagytam sürgősen.
Szia! Neveket nem szeretnék említeni, de azt ajánlani tudom, hogy a Nyírő Gyula Kórház 2. pszichiátriai osztályát nézd meg a neten. Ők ocd-vel foglalkoznak, és talán van, akitől privátban is lehet segítséget kérni.
Csatlakozva egy előttem szólóhoz én is pszichiáter/ pszichológus szakembert keresek aki kényszerbetegség kezelésében hatékony pszichoterápiát alkalmaz. Nagyon hálás lennék az ajánlásokért!❤
Sziasztok új és régi olvasók. Kb. egy éve jártam erre. Most csak az utolsó oldalt olvastam végig. A kézmosásról író olvtárs jól bemutatja, hogy az emberben hogyan alakul ki az ördögi kör, megérintek valamit, ami valaha kapcsolatban állt a piszkos dologgal stb (bár nekem nincs tisztasági kényszerem, de azért el tudom képzelni). Aki a kis zsákfaluból ír, biztos nem vezethető vissza minden gondja a környezetre, de mégis szenved a helyzettől. Valaki a szeretet hiányáról ír, erről az jut eszembe, hogy az is rossz, de még rosszabb az, ha nem képes az ember szeretet érezni.
Nekem mostanában volt ilyen kiégés-szerű élményem. Mikor az ember túl van egy érzelmes időszakon, és hirtelen azt érzi, hogy őt már semmi sem tudja meglepni. Pl. erőltetem a sírást, és elnevetem magam. Alapesetben az érzelmeim kormányoztak, és eligazítottak egy helyzetben, hogy mit kell csinálni? Mostanság úgy érzem magam, mint egy öreg ember, akit a tapasztalat és a tudás vezet, aki már nem csodálkozik semmin.
Ehhez annyiból jön a kényszeresség, hogy újra meg újra lepörgetem magamban azt a jelenetet, mikor ez a kiégés-élmény rámcsapott. Ha akkor másképp gondoltam volna, most ez nem lenne ... Próbálom kis (gondolati) rituálékkal kiigazítani a kellemetlen élményt. stb Konkrétan az öreg kutyánk halála váltotta ki ezt a lelki mélypontot, lefelé húzó spirált. És furcsa módon nem a halála, hanem az arra adott reakcióm, de nem a mély gyászra kell itt gondolni.
Ami még rossz érzés ilyenkor, hogy az ember a jövőre gondol, hogy mi lesz ezután? Persze, a legrosszabb verzió látszik a legvalószínűbbnek. Ugyebár elpusztult a kutyánk, és megy az élet tovább. Félreértés ne essék, emberek halnak meg, akár az én környezetemben is, és az is kiválthatta volna. Nem akarom egy állat életét előbbre helyezni, csak éppen nálam ez váltotta ki.
Nem ismeretlen ez a jelenség, talán sokan átélték már, a gyász hiányának nevezném. A gyász is nagyon rossz, de talán rosszabb a hiánya. Mikor nem tudod elsiratni az illetőt, és közben tudod/érzed, hogy ezt érdemelné.
Tehát az ezen való rágódás formájában jelenik meg a kényszeresség. Illetve a félelem attól, hogy ezért valami rossz történik a jövőben (az én hibámból).
Újabb videót töltöttem fel, hosszabb is lehetett volna, de igy is elég tömény. A videóban az agresszív gondolatokkal kapcsolatos kényszerbetegségről van szó, amikor nem merünk késekhez nyúlni vagy éppenséggel folyamatosan ellenőrizzük a kapcsolókat, konnektorokat stb.
Sziasztok! Olyan kérdésem lenne, hogy tudtok-e ajánlani olyan pszichológust/pszichoterapeutát/pszichiátert aki kényszerbetegséggel( kényszergondolatok) foglalkozik? Vagyis aki megbízható, akihez ti is jártatok/jártok?
Nagyrészt megegyezik a kézmosásos kényszerbetegségünk. Sikerült megoldást találni erre azóta? Már annyira sz*rrá van mosva a kezem, hogy kikezdte a bőrömet.. :( Szívesen beszélnék veled privátban valahol, vagy ahogy neked jó, és bárki mással is...
Nem hittem volna hogy valaha is fogok írni ide.Egy pár hozzászólást elolvastam, és más is küzd ugyanolyan kényszerbetegséggel mint én. Talán még 3-4 éve kezdődött így visszagondolva azzal, hogy lekapcsoltam-e rendesen a villanykapcsolót? Érdekes módon, ez leginkább a saját szobámnál jött elő. Tehát kvázi amit csak én használok... Ez úgy egész jól el is múlt, de még minimálisan jelen van.
Viszont egy új dolog, az a kézmosás. A vírustól függetlenül is sokat mostam kezet egy ideje. Olvastam már erről, hogy a megfertőződéstől való félelem. Na nálam is ilyen gondolatokról van szó. Amit tudni kell, hogy sajnos (bár igen gyakori), de a családban felütötte a fejét a láb körömgomba 2 tagnál is. Konkrétan az Apukámnál és a Testvéremnél. Régóta volt már neki, nem foglalkozott vele... Amióta jobban tudatosult bennem hogy az van neki (Úgy 1 éve kb.), én eléggé óckodtam tőle hogy elkapom. Szedett rá gyógyszert és elviekben elmúlt neki... Úgy érzem, összefüggésben van a kézmosásommal ez a dolog is. Félek hogy elkapom.. Ruhát nem is mosok az ő dolgaival együtt, az ágyába biztos nem fekszem be, stb... Ha leesikvalami a földre, azt vagy lefertőtlenítem azonnal (telefon), vagy kidobásra kerül...
Egy másik dolog amiért többet is mosok kezet érzésem szerint az az, hogy felmerült nálam annak a lehetősége, hogy esetlegesen férges vagyok. Nem ez volt a gyanú 100% ban, csak kiakartuk zárni. Volt egy teszt, nem találtak se petét, se férget, szóval negatív. Szóval, ennek hatására is gyakrabban mosok, mert mi van ha valahonnan elkapom... Itthon is ez a gondolatom. Pl: Zöldségnél, gyümölcsnél...
Ezzel összefüggésben... Nemrégiben, Anyukámék hoztak haza valahonnan tököt és cukkinit, ami persze mosatlan volt. Ezeket a konyhában levő asztalra tették (ahol ebédelünk, stb.). Azóta már persze volt cserélve a terítő. Van a konyhapult, oda is le volt téve az egyik végébe. Plusz, azóta se lett kezdve semmi a cukkinivel és a tökkel, bekerültek a spejzba :) A lényeg, hogy ahova le voltak, megjegyeztem, és berögződésem hogy biztos onnan elkapok valamit (ugye a féregre gondolok, vagy nem is tudom már milyen élősködő petéje lehet rajtuk mosatlanul...) A spejzban szoktak lenni az üdítők (nem ugyanott pontosan mint a cukkini és a tök), így ha vizet veszek ki vagy üdítő, azt is le kell törölgetnem, különben nagyon erősen jön a gondolat hogy jajj elkapok valamit, biztos rákerült valami pete. Ezután persze kezet is kell mosnom. :D
Kézmosásnál se mindegy pl. hogy hogyan mosok kezet. Ha közben hozzáér a kezem a csaphoz, vagy a kagylóhoz, moshatom újra mert nem érzem tökéletesnek a kézmosást, kvázi úgy koszos marad, meg mi vqn ha elkapok valamit... (ugye pl a gombát amit említettem)
Nekem fura hogy más a családban alig most kezet. Így, az az érzetem van, hogy koszos a kezük. Nem szeretem ha mefogják a telómat, vagy kinyitják a szobám ajtaját (mert koszos lesz a kilincs, maga az ajtó).
Van egy kutyusunk. Régebben együtt pihentünk az ágyban, bejött a takaró alá, most már ez sincs, mert ugyanúgy félek hogy valamit elkapok... (Ugye kutyáknál is előfordul féreg, ettől is félek hogy biztos a mi kutyánk férges és elkapom tőle). Van külön kutyasétáltatós cuccom amiben sétáltatom a kutyust. Ilyenkor ha végeztem a sétáltatással, zuhanyoznom kell, mert koszosnak érzem magam.
A másik ami még tuti kényszerbetegség... Ugye említettem hogy volt/van a családban lábkörömgomba. Én ugyan nem kaptam el, mégis ha lábam (bokától lefele) hozzáér olyanhoz, amihez én kézzel hozzáérnék,többet nem fogok, ameddig le nem fertőtlenítettem vagy ki nem mostam (pl takaró huzatja. meg van ennek hogy melyik fele van a lábamnál, melyik a felső testemnél.)
Azt hiszem ennyi :) Tehát központban a koszos érzet, gombától (köröm gombal) való félelem, férgességtől való félelem, amihez a sok kézmosás párosul, illetve ha nem vagyok otthon és nincs kézmosásra lehetőség, akkor fertőtlenítő gél.
Ja és... érdekesség. Ha nem a saját életteremben (szobám) vagyok, a kézmosás enyhébb :D Ha pedig nem mosok kezet és koszosnak érzem, akkor ha valamit megfogok, azt is muszáj fertőtlenítenem....
Milyen megoldás lehetne erre? Orvost csak végső esetben szeretnék. Nem olyan drámai a helyzet szerencsére, mint amennyire kinéz. Nem nehezíti meg sokkal a mindennapokat.
Ha van még rajtam kívül hasonló "tünettel" rendelkező ember, szívesen beszélgetnék vele erről.
Nekem sokat segített az, hogy felismerjem a mechanikáját a kényszerbetegségnek. Tehát az agyam imád ilyeneken filózni, elmélyedni a lehetséges válaszokon, amivel megint csak a hurokra akadok és napokig töprengek, vajon ez a gondolat most OCD vagy sem? Minden egyes gondolatomat megbélyegezhetem ezzel vagy éppen azzal, hogy hopp ez most generalizált szorongás, a másik pedig szociális fópia, de ezzel csak azt érem el, hogy ugyanabba az ördögi körbe ragadok ahol elkezdődött az egész csak éppen a kontent más.
Adjatok valami jó tanácsot....Kényszerbeteg vagyok és nálam ez abban csapódik le, hogy rizikós helyzetekben folyamatosan a legrosszabb lehetséges kimeneteleken rágódok. Na most ez az esetek nagy részében kezelhető, most viszont lesz egy műtétem.. Alapvetően nem túl rizikós (bár persze valamennyi kockázata minden műtétnek van), de bekannant rá a kényszerbetegség...képzelhetitek. Borzasztóan félek és pánikrohamaim vannak, kaptam nyugtatót a házidokitól, de szart se használ. Még három nap a műtétig.
Felírom, hogy x órától y óráig ezt meg ezt kell kipucolnom, elintéznem. Vagy minden nap egy bizonyos dolgot. Az az egy dolog nem tűnik soknak, és utána beiktatok egy következőt, ha bírom, de figyelem a saját hisztiszintemet is. Mintha egy gyereknek adagolnám fokozatosan a feladatokat, nem rázúdítva. Másnak ez lehet, hogy szánalmas vagy vicces, de erre vagyok képes jelenleg. Magamhoz képest kell valamit elérnem. Nem kell ezt senkinek tudnia... hogy még a kis dolgokhoz is hatalmas lelkierő kell.
Még azt is felírom, hogy x oldalt kell elolvasnom egy könyvből, mert borzasztóan elkanászodtam... aztán lehet, hogy ebből több oldal lesz, mert utána magával ragad az olvasmány.
És vannak napok amikor semmi sem megy, de meg kell tudnom bocsátani magamnak is.
Ugyanígy lehet tisztázni, mintha leülnél magaddal beszélgetni, hogy 1. Az új állással szemben mik az elvárásaid pl. fizetés, mennyire legyen messze. Ami alá nem mész. 2. Mik azok az oldalak, amiken érdemes keresni 3. Önéletrajz rejtelmei, milyen a jó önéletrajz, hol írd meg, képbeszúrás stb., aztán ezt lehet módosítgatni az aktuális álláshoz igazodva 4. Legyen egy időkorlát, pl. ha végignézted az összes releváns oldalt, akkor ne baszogasd magad tovább, ha nem találtál megfelelő állást, mondjuk fél óra vagy 1 óra után. Fejezd be és csinálj mást. Akkor talán nem olyan nyomasztó. Ha találtál, akkor viszont addig ne nyugodj, amíg rá nem nyomsz a küldés gombra.
De szerintem nem vagy elég motivált, mert annyira nem rossz a helyzeted, illetve azt mondod, csak átmenetileg.
Munkahelyre, ha unalmas és csak átmeneti ez az unalom, lehet vinni könyvet, betáblázni, minek nézz utána neten vagy milyen filmet nézz meg. Persze mhelyfüggő is. Úgy kezelni, mintha nem is azért lennél ott, hanem azért, amit mellette csinálsz. Bár ez kva nehéz, azt tudom...
Hát, nehéz bármit is mondani. Ha nem kell eltartani, akkor majd keres magának állást vagy pszichológust, -átert a húgod. Vagy nem, ha úgy dönt. Felnőtt ember, nem?
Nekem mostanában segít, hogy részekre bontok hétköznapi teendőket, és lépcsőzetesen haladok, ha lassan is, az elvégzésükkel. Így is több feladatot végzek el, mintha ezt nem csinálnám. Biztos működik álláskeresésnél is.
Nekem van jelenleg állásom, de mostanában nem pörög. Ráfogják a vírushelyzetre. Amikor van pörgés, akkor rendben vagyok, most éppen pangás van, ezt nem bírom. Nem azért, mert félek, hogy kiraknak,egyelőre nem raknak ki,hanem egyszerűen nem bírom , ha nem történik semmi. Akkor szoktam kiakadni. A semmitől, meg a várakozástól.
A húgomnak kellene állás, de fogalma sincs róla, hogy mit szeretne csinálni. Csak a kifogásokat sorolja, hogy ez ezért nem jó, az meg azért nem jó.
Mindkettőnknek nehéz a közlekedés. Fél négykor kell felkelnem, hogy hatra beérjek a munkahelyre, és este hatra érek haza. Őt is főleg ez zavarja, hogy sok idő elmegy a napból az utazásra, és még a munkahelyen is csak a pangás van.
Mi nem élünk együtt a szülőkkel. A húgom sem, de az anyósára felügyelnie kell. Naponta ahányszor csak tud, megnézi, hogy mit csinál.De szeretet ott sincs.
Az anyámmal nekem is hasonló a kapcsolatom. Nagyon kell vigyázni, hogy mi hagyja el a számat.
Sajnálom, ha az ezelőtti hozzászólásommal túl általános voltam.
Amit irányítani lehet valamennyire, az az élettelen dolgokhoz, ideákhoz való viszony.
Nem fogsz tudni állást találni, vagy csak nehezen, ha utálod azokat a munkaköröket, amikre jelentkezni akarsz... például.
Valamit szeretned kell benne, valami motivációt tudatosítanod kell. Ha nem is szereted, mit érhetsz el vele, ami a szerethető élet felé visz, és megéri-e az áldozatot? Van más lehetőség? Mi az akadály?
Tudsz segíteni valakin, akit nem szeretsz? A lelkén? Szerintem nem, mert hiteltelen, és ezt az illető érzi.
Az egyéni intim helyzetben nem tolhatod a társadalomra a felelősséget. Akkor sem, ha általános jelenségről van szó.
Én például megtanultam nem szeretni anyámat. Annyira szeretem, amennyire egy jó cimborát. Amennyire biztonságos. Amennyire biztonságos szeretni valakit, aki valójában nem szeret. Nem is foglalkozott igazán a fejlődésemmel, csak amennyire éppen neki kedve volt, vagy másoknak mutatni kellett. De ettől még szerethetek másokat. Viszont ezt nem tudom irányítani...
Hát, köszönöm a választ. Én is sejtettem, hogy nincs szeretet. Nem tudom, mi az, ha szeretek valakit, és engem szeret valaki. Pedig van családom. Látszatra minden oké. Sokan irigyelnek.
Azt mondja a családom, hogy nincs szeretet. Ez a normális. A mai világban már nincs sehol. Mindenki magának kapar, aztán kiteszi a közösségi oldalakra, hogy egyen a fene mindenkit, hogy ő hol nyaralt, milyen jó munkahelye van, meg milyen autót vett, hogyan újította fel a házát.
Bemész egy segítőhöz, de gyorsan ki is fordulsz, mert olyan undor, meg elutasítás van az arcán, hogy inkább köszönöd, de nem kéred a segítségét. Ha mégis kéred, mert nagyon kivagy már, akkor meg egy olyan klikkbe futsz bele, ahova te már nem férsz be.
Ezeket a köröket mi már lejártuk.
Szeretet már az emberekben nincs. Csak pillanatnyi hangulatfoszlányokban van, színárnyalatokban, dallamokban, illatokban.Amik egy-egy múló pillanatra meglegyintenek minket, aztán úgy elillannak, mintha sosem lettek volna ott, mert olyan minimálisak, hogy felfoghatatlanok. De mégis ott marad utánuk az űr, amit otthagytak, hogy újra vágyódhassunk utánuk.
Még a nyáron írtam ide. Kiderült, hogy a húgommal teljesen megegyező a problémánk. Lehet az minden lelki nehézségnek a forrása, hogy egy istenhátamögötti zsákfaluban él valaki?
Milyen fajta kényszergondolat az, hogy állandóan azt érzem, hogy sehova sem tudok lépni? Hiába lennének ötleteim, meg terveim, de odagördül egy akadály, ami miatt nem tehetem meg, amit szeretnék, és inkább rohadok tovább a komfortzónámban, ami már elviselhetetlen ingerszegény? No change!!
Nem jönnek a lehetőségek.
A másik kényszergondolat, hogy nem találok semmit. Kinek van/volt már ilyen kényszergondolata, hogy nem lát meg semmit, ami ott van előtte? Például állást keresek, de nem találok, vagy maszekorvost keresek vmi problémámra, de nem találok. Vagy nyaralót vennék, bérelnék, de nem találok. Mindig úgy állok fel a számítógéptől két órai keresgélés után, hogy kifolynak a szemeim a sok kereséstől, és nem találtam semmit. A legbanálisabb, hogy nem találom meg a könyvtárban a keresett könyvet, pedig elmentem mellette , végighúztam rajta az ujjam már hússzor, és nem találom meg. Otthon a zöldséghámozót, se a tixót, se a ragtapaszt, se a gombostűs dobozt, se a Magyar Helyesírás szabályai könyvet? Mindent valaki másnak kell helyettem előszednie. Ezeket a dolgokat, amiket nem találok meg, a velem együtt élő ember hip-hop előszedi. Tessék, itt van!
Ez most elbutulás, vagy mi franc?Van valakinek hasonló problémája?
A húgomnak már majdnem egy éve keresek maszekpszichiátert, de nem találok. Lehet, hogy azért, mert velem is baj van?
Megszeretnem kerdezni ,hogy nektek nem-e ter vissza jobban ilyenkor ősz fele a szorongas,kenyszergondolatok,depresszio?Ugyanis januarba elkezdtem szedni a gyogyszert es semmi bajom nem volt egeszen idaig... most mintha semmit se erne az egesz. Tudnatok tanacsot adni esetleg?
Köszönöm, cool vagy!