Asszem a Bak aszcendens betalált, bár nem Bak az aszcendensem. Talán a lentiek is ehhez tartoznak... elgondolkodtató. Túl sok a keserűség, túl sok az "öregemberség", ami önmagában még nem bölcsesség. Nézni, ahogy mások játszanak, akiknek a játéka tényleg érdekes, de öregemberként... pedig lassan el lehetne kezdeni mozogni, részt venni az áramlásban, ha nem is olyan hévvel, mint mások. Felépülni.
Azt is látom, hogy ha egyáltalán nem foglalkozik valaki az emberi kapcsolatokkal, abba bele lehet őrülni. Tehát biztos, hogy valamilyen formában foglalkoznom kell vele, mert enélkül az élet többi területén sem tudok jól működni hosszú távon.
Igen, hát azt hiszem az lenne a fontos, hogy legyen az életemben olyan igazodási pont, mondjuk egy hivatás, ami ezen az egész zűrzavaron felül áll. Mert ez baromi fárasztó, és nem látom, hogy lenne belőle kiút. Egy másik emberben megbízni ingoványos talaj, amit az ember saját maga felépít, abban több állandóság van. Ott legalább azt érezhetem, hogy teszek lépéseket egy irányba és annak van eredménye. Tulajdonképpen mindig ezt gondoltam, ideje visszatérnem ehhez a gondolkodáshoz.
Rájöttem, hogy kb. semmit nem vagyok hajlandó tenni azért, hogy a párkapcsolati piacon jobban eladható legyek. Borzasztó megkönnyebbülés ezt megint kimondani. Nem akarok nőiesebb lenni, energiát, életet elvevő játszmákba bonyolódni. Totálisan érdektelen ez az egész, szánalmas, megfelelés-izzadságszagú világ, még akkor is, ha ők néznek le engem. Nem érzem azt, hogy a nőiesség érték volna. Ez egy illúzió. Egy illúzióra pazaroljam az életem, amiben nem hiszek? Minek? Kinek?
Az emberi kapcsolatokra nem tudok építeni, mert egyszerűen nem értek a kapcsolódáshoz. Félvakon botorkálok az emberek között. Tehát a legjobb a lehető legminimálisabbra csökkenteni a szerepüket az életemben. (ami baromi nehéz, hiszen minden az emberi kapcsolatokról szól) Annyi mindent nem értek, hogy feladtam. Ha megtanulok egy tankönyvből egy anyagrészt, arról tudom, hogy közmegegyezés tárgya, és "majd szólnak", ha egy új felfedezés révén más lesz az álláspont. De még a bizonytalan területek is biztonságosak, mert biztosan tudjuk, hogy bizonytalanok. :) Az emberi kapcsolatokban mindenhol rejtett taposóaknák vannak, minden mindenbe átfolyik, nem lehet követni és nem látom, hogy valamerre is haladnék, aminek értelme volna, amitől boldog lehetnék, ami valódi megbecsülést nyújthatna.
Mindaz a tudattartalom Árnyék, amit nem tudsz elfogadni magadban, ezért a külvilágból lép eléd főként különféle személyek formájában, hogy szembesülj vele. Különös erővel hat rád, zavar, idegesít, esetleg undorral tölt el vagy épp ellenkezőleg, hihetetlen vonzerőt fejt ki rád, vágyakozol utána. Egy párkapcsolat is Árnyék, az egyik legjobb eszköz önmagad megismerésére. A gyermeked szintén. A lényeg, hogy megismerd és elfogadd, hogy ő is a te elfelejtett, kitaszított, leszakadt, külvilágba lökött részed.
Bűnnek tekinthető minden ősünk tette, ami szükséges volt ahhoz, hogy megszülessünk, de mi mégis képtelenek vagyunk elfogadni. Az őseinket, a történelmünket viszont magunkban hordozzuk és ez a megtagadás szintén egy szétszakított, széttöredezett állapotot eredményez a pszichében.
A depresszióval az a gond, hogy a szorongás, befelé fordulás, elvonulás egy természetes reakció az ellenséges külvilággal szemben. Viszont így pont az elől menekülünk, amivel idővel szembe kellene néznünk - az Árnyékkal és vele együtt a valódi, egységes önmagunkkal. (Self)
Olvastad a könyvet, amit lejjebb linkeltem? Zseniális! :) Nekem nagy élmény volt.
Érzelmi befagyottságnál a lényeg (meg minden terápiánál), hogy el kell jutni az érzelmekhez, a könnyekhez. Csak ez tisztíthatja meg a szemet, és mutathatja meg a kendőzetlen igazságot, valóságot, a jelen állapotot, illúziók nélkül. És az mindig felszabadít.
Csak az nem világos, hol kéne keresni ezt az árnyékot. Mit értünk alatta? Milyen árnyékok vannak? Mi lehet aljasság vagy árnyék?
Sokszor eredménytelen önmarcangolásba kezdek. Mi az, ami "bűn", amit be kéne ismerni?
Asztrológia, mint terápia megvan. Bár már rég olvastam. Peter Orbantól a Symbolon kártyákkal ápolok szorosabb viszonyt, van, hogy hónapokra elfelejtem, aztán pár hétig jobban előtérbe kerül. Elég erős pszichológiai vonatkozásai vannak. Pl. a Skorpió-Bak kártya, ami a depresszió, a befagyottság, meglátni a kővé vált szobrokat és ezáltal feloldozni, de nem hozzájuk érni, hanem tovább menni.
Az biztos, hogy az Árnyék integrálásának kulcsszerepe van abban, hogy az ember teljesebb, egészségesebb életet éljen. Minden valamikor a múltadban elutasított, elnyomott, száműzött érzelem, indulat, viselkedésmód, személyiségrész hozzád tartozik és energiát köt le a pszichében. Ha ezek egyenként belső munkával ismét tudatossá és elfogadottá válnak (nem követendővé), akkor rengeteg potenciált, energiaforrást szabadítanak fel, amivel egy teljesen más életminőséget tapasztalhatsz meg. Tényleg a Pokolból a Mennybe kerülhet az ember. Egyik barátom mondta, hogy ha valaki kellő elhatározással, nyitottsággal és bátorsággal jár csoportos családállításra, akkor komplett lecserélheti az életét - és egyre inkább érzem, tudom, hogy igazat mondott. A kényszersorsból választott sors lesz. Igazából egyszerű a sztori, mert az Árnyék mindig eléd lép más emberek képében és csak azt az alap attitűdöt kell átírni, hogy nem foglalkozol vele. Foglalkozni kell vele, szembe kell nézni vele, kapcsolódni, kommunikálni kell vele olyan intenzíven, ahogy csak bírod. Kemény munka, de bőségesen kifizetődő.
Pár könyv:
Rüdiger Dahlke: A lélek árnyai
Peter Orban: Árnyékok tánca
Peter Orban: Asztrológia, mint terápia
Peter Orban: Az archetípusok és alkalmazásuk a családállításban
Lehet, hogy inkább asszertivitást, szabadságot értek ezalatt, amikor ezt írom.
Sokan akarták, hogy aljas legyek, sokan akartak besározni eddig életem során, az biztos. Szerintem nekem nem volt erőm, motivációm erre, és ostobaságnak tartom végső soron. A gyengeségtudat (nem a gyengeség!) nyomorának. Pedig biztos, hogy én is tudok az lenni, hiszen ember vagyok...
Nem hülyeség a megbocsátás teória, bármennyire is elcsépelt. Nincs zavarbaejtőbb az aljas ember számára, mint ha a tettei, hazugságai ellenére is szeretet van benned. Olyan szeretet, ami egy vadállatnak jár. És még mindig aljas, még mindig nem fogta fel... nem baj. Mert ez sem változtat azon, hogy te közben nem gyűlölettel voltál tele, nem mérgezted magad. A megbocsátás valahol önző mechanizmus. És ez nem baj... ez jó.
"Minden, ami fölfele tör, elbukik, bekebelezi a hatalom."
Én inkább azt mondanám, hogy minden ami megszületik, az egy idő után, valamikor elpusztul. A kettő közti időben viszont lehet cselekedni, olyan mértékű hatalmat szerezni az életünk felett, amiben van valamennyi mozgásterünk és szabadságunk.
Érzem a jobbító szándékot ebben, de totálisan reménytelennek látom. A makrokörnyezetünkben mindenképp, és talán a saját mikrokörnyezetemre vonatkoztatva is. (bár ezzel kapcsolatban még él némi remény bennem)
Tudom, hogy 30 évesen még hinnem kéne valamiféle forradalomban, abban, hogy a dolgok állásán, a világ menetén lehet változtatni, de valahogy nem megy. Minden, ami fölfele tör, elbukik, bekebelezi a hatalom. Minél följebb tör, annál jobban megrészegül, annál nagyobb, kontrollálhatatlanabb masszává válik, egy olyan masszává, ami Jézust akar, de Barabbást kiált.
De azért ennek ellenére azt gondolom, hogy nem szabad a totális determinizmusban sem hinni. Van ez az Assisi Szent Ferenctől származó imádság részlet, ami kifejezi, amit én is szeretnék:
Uram, adj türelmet, Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni, Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, Amit lehet, és adj bölcsességet, Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Azt mondja a depresszió oka, hogy hirtelen megváltozott a világ. Vállalkozó, és komolyan kockára került, amit eddig az életében létrehozott. Felmerült, hogy elveszít mindent.
De 3 hete újra van sok munkája, rendeződtek a dolgok.
Ő azonban ebben a 3 hétben is és folyamatosan egyre mélyebbre süllyedt, a munkájába menekült, és én tőlem egyre távolodott.
Azt mondta nagyon jó velem, de csak egyedül érzi biztonságban magát, egyedül szeretne lenni.
Az eltávolodás a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy ő azelőtt mindig napi többször felhívott, és aztán ez nullára redukálódott, a találkozásokat sem akarta.
A testi vágya is szinte egyik napról a másikra nullára csökkent, ezt is megértettem.
Nincs neki más kapcsolat a háttérben, tényleg nagyon megszenvedi ezt az egész eltávodást, többször láttam, hogy "észrevetlenül" amikor beszélgettünk órákig potyogtak a könnyei.
Azt mondja nem érti magát, és nem miattunk van ez, hanem a világ változott meg.
Még két hete még állandóan hangulatingadozásai voltak, hozott vörösrózsát, de azt mondta egyedül akar lenni.
Meg 3 percen belül, hogy inkább ne találkozzunk, majd menjek hozzá, sosem zavarom. Aztán néhány perc múlva újra azt mondta egyedül lenne inkább. A munkába menekül.
Én ezt tiszteletben tartottam, időt adtam neki, nem kerestem, 4-5 nap múlva egy sms-t küldtem, hogy jól van-e, de azt láttam a szünet miatt csak még jobban eltávolodott.
Csak még mélyebben van.
Majd múlt hét csütörtökön egy éjszakát együtt töltöttünk (nem volt semmi olyan) csak beszélgetés meg ölelés, készült a találkozóra kitakarított, bevásárolt egész éjjel puszilgatott, szorított magához, olyanok voltunk, mint egy pár.
Még meg is tréfált, viccelődtünk is valamin.
Azt mondta ami igen érdekes, azért sem keres, mert ő a bucsuzastol nagyon szenved.
Mondtam neki, hogy gondoljon arra, hogy újra találkozunk, de ő arra nem tud gondolni.
Péntek reggel nagy szeretettel és öleléssel váltunk el, de aztán újra nem hívott.
Én küldtem neki 5 nap múlva most kedden egy sms-t, hogy hiányzik, utána rögtön felhívott.
Találkoztunk, ölelés, puszi minden, de az arcán már még nagyobb szomorúság.
Tegnap azt kérte, hogy teljesen egyedül szeretne lenni, majd keres.
Úgyhogy remélem kibírom, de én nem keresem. (mert közben én is rendesen megszenvedem ezt az egészet, és aggódom is érte)
Orvoshoz nem megy.
Hallott már valaki hasonlóról, vagy volt már valakinek ilyen?
Elnézést kérek, hogy itt próbálok meg segítséget kérni, hiszen Ti is segítségért regisztráltatok, de máshova nem tudok fordulni.
Sajnos a párom is depressziós lett, mert a járvány miatt túl sok stressz érte a munkájában.
Ő olyan típus, hogy nehezen osztja meg a gondjait.
Most már sokkal jobb a munkával a helyzete, de a lelkiállapota ezzel együtt semmit sem javult, sőt még romlott is, most meg a munkába menekül, éjfélig is dolgozik a munkahelyén.
Nem élünk együtt, és azt mondja hiányzom neki, sokat gondol rám, de inkább egyedül szeretne lenni.
Természetesen ezt tiszteletben tartom. Amikor nagy ritkán találkozunk, akkor látom, hogy kicsit felenged, de egyre jobban távolodik, pedig azt mondja nem akar.
Korábban napi többször telefonált, most hosszú napokig fel sem hív.
És azt is látom, hogy egyre szomorúbb, úgy érzem szüksége lenne rám, de ha felajánlom inkább egyedül akar lenni, úgy érzi biztonságban magát.
Szeretnék Tőletek tanácsot kérni, mi lenne a helyes viselkedés, amivel a legjobban tudnék segíteni neki, a helyes hozzáállás?
Hívjam fel néha, vagy teljesen magára hagyjam, várjam amíg ő jelentkezik?
És ha tudnátok abban is tanacsot adni, hogyan ér véget ez a depressziós időszak?
Hirtelen vagy lassan, mit lehet tenni?
Mostmár a munkahelyi helyzete rendeződött, a depressziót kellene legyőzni, de egyre jobban lovalja bele magát. Kb. másfél honapja tart.
Szerintem, ha tényleg látnák a depressziót, akkor máshogy állnának hozzá. Illetve ez egy címke, amely mögött emberek egyéni szenvedése áll. Ha valóban látnák, akkor azt mondanák, "látom, hogy valami nyomasztja a lelked, minden rendben van?". Ha egy fokkal empatikusabbak lennének, megkérdeznék, tudnak-e segíteni valamiben, vagy csak tapintatos hozzáállással enyhítenének egy kicsit a fájdalmon, hogy az ember úgy érezze, nincs egyedül ezen a világon. Anélkül, hogy várnának valamit cserébe.
Egyre inkább elfogadom a lélekvándorlást és a karmát, ami megijeszt. Mert ha sajátkezűleg tüntetem el ezt a mostani testet,mert már annyira elegem van ( valószínű ), rontom a karmámat.Ördögi kör, a következő létemben büntetésből még rosszabb helyzetbe kerülök.
Én utoljára 10 évvel ezelött voltam ennyire depressziós, mint most.
Viszont utolag ugy élem meg, akkor nem volt erre okom, most viszont nagyon is van (igy érzem).
Mintha mezteken lenne most a világ. Most látszik igazán minden milyen gusztustalan és most érzem életemben először igazából, hogy a szeretteim halandó lények. Ki vagyunk szolgáltatva a világnak és nem mi irányitjuk a világot ahogy azt sokan képzelik.
Bár nem engem kérdeztél, én nem lettem se jobban , se rosszabbul.Korábban sem titkoltam a depressziómat, nem bántam lenéznek-e miatta az emberek.Meg nem is nagyon tudok hazudozni,úgyis látják. Semmiért sem tudtam lelkesedni, amiért mások általában igen.Én mindent olyannak látok, mintha egy szürke fátyol borulna a világra.Most legalább van külső ok is,amire rá lehet fogni a lelki bánatot.