A világűr nem üres kutatási adatok szerint 1 köbcm, világűr átlag öt részecskét tartalmaz, ezt 1köbmm-es cső formájú tér gyanánt vizsgálva 1m. hosszú térrészben öt részecskét találunk. Vizsgáljunk most részecske átmérőjű világűr teret fényévnyi hosszban, tegyük fel, ha ebbe egy részecske esik, (most nem akarok nagy számokkal bíbelődni) akkor 12 milliárd fényévnyi hosszú térrészbe a valószínűség szabályai szerint 12 részecskét találunk. Ennyi részecskén küzdi át magát az a foton amelyik ilyen messziről érkezik hozzánk. A felkelő és a lenyugvó napból szemünkbe érkező fény valószínűleg ugyan ennyi részecskén verekedte át magát, mivel a sűrű légrétegen ferdén jutott el hozzánk.
A kísérlet ott van, hogy erőmérésre vezetjük vissza a mező energiáját. F=-grad U
Persze az arányossági tényezőket helyre kell tenni. A nagy kapkodásban kimaradt 4pi a nevezőből. :(
Kiintegrálod a mező energiasűrűségét egy adott térfogatra. Nem a teljes tartományra, mert akkor renormálni kellene. Abban a térfogatban számolunk, ahol az energia mondjuk 99%-a eloszlik. Mutattam módszert arra, hogyan lehet a közelítést pontosítani.
A számolásban a legnehezebb az 1/(R2+z2) függvényt kiintegrálni 0 és végtelen között.
De ha alaposan megnézzük, akkor ez az 1/z2 függvény, csak az integrálás alsó határát nem nullának kell venni, hanem z=R2-nek.
A magam részéről nem dimenzionálnám túl annak a jelentőségét, hogy lokálisan a gravitáció és a gyorsulás egymással helyettesíthetők, mert hiszen az, hogy az ekvivalencia nem terjeszthető ki nagy tartományokra, az közvetlenül bizonyítja hogy ez NEM AZONOSSÁG, HANEM CSUPÁN EGY LOKÁLISAN ÉRVÉNYESÜLŐ EGYSZERŰSÍTÉSI LEHETŐSÉG. Ezért így is kell rá tekinteni, vagyis nem gondolni azt, hogy szabad lenne áttérni "tetszőleges vonatkoztatási rendszerre". Azt mondanám, hogy eleve csak anyaghoz rögzített vonatkoztatási rendszerekben szabadna gondolkodni (a teljesen önkényes rendszerek kizárásával), de az anyaghoz rögzített vonatkoztatási rendszerk sem lesznek feltétlenül mind jók, amit közvetlenül bizonyít, hogy a forgó vonatkoztatási rendszerek körül is gond van. És lehetnek további megszorítások is szükségesek az einsteinti alapkoncepcióhoz képest.
Amikor tehát egy látszatra üres tartományon belül szeretnénk meghatározni az energiasűrűséget, csupa olyan dolgot kellene még számításba venni, amit Einstein azon az alapon "hajított ki az ablakon", hogy számára az éter koncepciója csupán felesleges komplikációkat jelentett volna. A helyzet analóg azzal, hogy Newton sem alkotott "hipotéziseket" arra vonatkozóan, hogy mégis hogy a fenében, milyen mechanizmussal terjed az olyan gravitáció, amely az ő egyenlete szerint hat a távoli testek között. A valóságban persze Newton nagyon is sok hipotézist vett számításba, csak éppen nem tudott megnyugtató eredményt elérni, és ezért maradt meg végül annál, hogy a gravitációs egyenlete a gyakorlatban jól működik, és ha elméletileg nem is világos hogy miért, attól még felhasználhatjuk.
A relativitáselmélettel is hasonló a helyzet. Bizonyos körülmények között remekül működik, és ezt érdemes kihasználni és nagyon megbecsülni, csak nem szabad az igazságát abszolutizálni.
És több mint száz évvel a megalkotása után valójában nagyon is időszerű elkezdeni gondolkodni mindazokon az egyszerűsítéseken, amelyeket Einstein bevezetett, hogy nem tudnánk-e ma már jobbat. Ehhez NEM az jelenti a megfelelő vezérfonalat, hogy nekiugrunk mindenféle tenzoroknak ("mint paraszt a bervával", ahogyan egyébként késői életében maga Einstein is tette, terméketlenül), hanem hogy az újabb kísérleti eredményekre figyelünk.
Én azért hivatkozom olyan gyakran a feketelyukak egyesülésekor észlelhető gravitációs hullámokra, mert mielőtt ezeket a hullámokat észlelték volna, nagyon sokakban élt az a vélemény, hogy ilyenek nem is lehetnek, mert hiszen ha minden energia a feketelyuk eseményhorizontján belül van, ahonnan viszont nem jöhet ki, akkor jelentős nagyságú gravitációs hullámok sem keletkezhetnek (pontosabban csak olyankor, amikor legalább az egyik egyesülő objektum nem feketelyuk.) A feketelyukak egyesülésénél észlelhető hatalmas energiájú gravitációs hullámok viszont közvetlenül bizonyítják, hogy sem a kinetikus, sem pedig a gravitációs potenciális energia nem a feketelyukak eseményhorizontján belül van, hanem kívül, és tipikusan KÖZÖSEN alakítják ki. Véleményem szerint ezen a nyomvonalon érdemes tovvább haladni, hogy olyan jellegű energiasűrűség képletet kaphassunk a gravitációs térre, ami aztán összhangba lehet hozható pl. a Nagy Bumm elméletével.
Van egy elméletünk, és ehhez kapcsolódóan egy számítási módszerünk. Ez arra épül, hogy azt feltételezzük, hogy az energia a mezőben van. Az elmélet az ellenőrizhető dolgokra jó választ ad, így bízunk benne.
Azt azonban nem tudjuk kísérletileg ellenőrizni, hogy tényleg a mezőben van az energia.
A modell ezzel a feltételezéssel dolgozik, és bevált, ennyit tudunk.
Ha viszont arról van szó, hogy másik modellt próbálunk létrehozni, ami valamilyen szempontból meghaladja a meglevőt, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ezt a feltételezést változatlan formában tartani kellene.
Miért ne tudnánk kísérletileg ellenőrizni az elektromos mező energiáját?
Tegyünk le egymás mellé két azonos töltésű R sugarú gömböt. (Lehetőleg ne fémből, mert annak felületén elmozdulnak a töltéshordozók. Esetleg lehet a felület apró - egymástól elszigetelt - fém szegmensekből.)
A térerősség Q/εr2
Helyezzük el őket olyan távolságban, hogy az egyik által keltett térerősség a másik gömbnél 1/100-ad részére csökkenjen, ekkor nagyjából 1% hibát követünk el. A térerősségeket össze kell adni, és aztán négyzetre emelni.
E(r) = Q/εr2 + Q/ε(11R-r)2
Ezt négyzetre emeljük, aztán kiintegráljuk egy adott térfogatra.
Természetesen ez csak a középvonal. Egyrészt ezt integráljuk R és 10R között.
Másrészt a középvonallal párhuzamosan z távolságban is integrálni kell (0 és végtelen között, szorozva 2pi-vel).
E(r) = Q/ε(r2+z2)+ Q/ε((11R-r)2+z2)
Azt is tudjuk, hogy az erő a potenciális energia negatív gradiense, vagyis r-szerint differenciálni kell. Éppen ezért az r-szerinti integrálást el sem végzem.
Ha csökkenteni akarjuk a számolás hibáját, akkor a kezdeti távolságot vegyük fel nagyobbnak és egyre nagyobbnak. Ezzel kapunk egy közelítő sorozatot, amely határértékben a pontos eredményhez kell tartson. (A határértéket a sor néhány eleme alapján regresszióval számolhatjuk ki.)
Köszönöm, így már érthető. Azt, hogy a kinyerhető energia szempontjából az egymáshoz viszonyított mozgás számít, a newtoni fizika is kezelte. Az, hogy az energiát nem lehet teljesen a testekhez kötni, akkor lett érdekes, mikor kiderült, hogy a testektől elszakadó, energiát, impulzust közvetítő sugárzás is lehetséges.
Érdekes, hogy sem az EM elmélet, sem az altrel esetében nem úgy derült ki a sugárzás létezése, hogy a "Hol az energia?" kérdésre keresték a választ. Hanem úgy, hogy a meglevő egyéb ismeretekre, alapelvekre illesztett matematikai modellt vizsgálva ez derült ki.
Az nem kétséges, hogy ez a "Hol az energia?" izgalmas kérdés. Az viszont szerintem kétséges, hogy a továbblépéshez éppen ez a jó kérdés. Persze tudom, hogy ez értéktelen találgatás. Azért gondolom ezt, mert az is lehetséges változat, hogy nem lehet ezt így hellyel, címmel megragadni. Amennyire tudom, az altrel sem képes így megragadni. Mond viszont nagyon is használhatót a kérdésről, hiszen a hullámok energiáját elég jól adja meg ahhoz, hogy a gravitációs detektorokkal megtalálják őket. Ami azt mutatja, hogy nagyon jól modellezi az egymásba olvadó nagyon nagy tömegek viselkedését.
Az, hogy erre képes, de nem ad egyértelmű választ a "Hol az energia?" kérdésre, esetleg arra mutat, hogy nincs is erre egyértelmű válasz, mást kellene kérdezni.
"Hogy a téridőhöz milyen energiák tartoznak, azt NEM tudjuk, . . . arra az alapproblémára megy vissza, hogy EGYÁLTALÁN HOL VAN AZ ENERGIA . . . Ezt megérteni kb. ahhoz hasonló, mint amikor az egyik Maxwell-egyenletből az adódott, hogy elektromos áram és elektromágneses energia olyan helyen is lehet a térben, ahol NINCSENEK szabad elektromos töltéshordozók."
A gravitációs energia nemtenzoriális (pszeudotenzor) mivolta sokkal mélyebbre hatoló probléma annál, mint hogy az elektromágneses energia sem koncentrálódik a szabad töltéshordozók helyére.
Egyrészt már magának az elektromágnenses energiának az eloszlása is felvet egy ezen túlmutató problémát, nevezetesen azt, hogy ugyan jogosan feltételezzük, hogy az elektromos mező energiája w=epszilon0 E2 /2 összefüggés szerint oszlik el az üres térben, de ezt valójában nem tudjuk kísérletileg ellenőrizni. (lásd. Feynman Mai fizika 60.5)
De a gravitációs energiával kapcsolatban nem pusztán az a probléma, hogy ellenőrizhetetlen egy elméletileg kiszámolt térbeli eloszlás, hanem az, hogy elméletileg se lehet neki egy határozott térbeli eloszlást tulajdonítani. Ez éppen a mennyiség nemtenzoriális mivoltából fakad. Ami viszont az egész áltrel alapkoncepciójából, nevezetesen Einstein nevezetes ekvivalencia elvéből ered, vagyis hogy a gravitációs hatások lokálisan megkülönböztethetetlenek attól, hogy inerciarendszer helyett egy megfelelően választott gyorsuló koordinátarendszerből írjuk le a mozgást.
Nem az a probléma, hogy a gravitációs energia pszeudotenzorának mondjuk a t00 komponense (a gravitációs energia) változik, amikor áttérünk egyik rendszerből a másikba, hisz a kovariáns tenzorok komponensei (így például a kölcsönhatási energiák tenzorkomponensei) is változnak. De azok egymással összhangban, tenzorkomponensként változnak. Például az nem fordulhat elő, hogy egyik rendszerben mind eltűnnek, egy másikban pedig előjönnek. A gravitációs energiával viszont éppen ez történik, amikor áttérünk az adott téridőponton átmenő valamelyik geodetikushoz tartozó Fermi-koordinátákról valami más koordinátákra.
A görbülés nem hagyódik abba a "kondenzált" anyag határán, hanem szünetmentesen folytatódik tovább mint Vejl Richárd néhai árnyéka. Olyan ez, mint az elektromágneses tömeg, még azt sem sikerült megérteni senkinek hogy mennyi van belőle bent, és mennyi van belőle kint.
A magyarázat az, hogy mozgás lényege NEM a megfigyelő mozgása, mert a megfigyelő lehetne egy energetikai, illetve gravitációs szempontból "nullmértékű", azaz a dolgokat fizikailag biztosan nem befrolyásoló dolog is. A valóságos dologokat a valóságos testek egymáshoz viszonyított mozgásában kell leresnünk, de nem feltétlenül a testeken belül, hanem a testek KÖZÖTTI térben. Erre részben a klasszikus fizika is eljutott, hiszen pl. egy tömegpont-rendszer tagjainak az EGYMÁSHOZ viszonyított mozgása ott független a választott vonatkoztatási rendszertől. Ugyanakkor a potenciális és a kinetikus energiát még jellemzően magukhoz a tömegpontokhoz (vagy ponttöltésekhez) rendelték, nem pedig a közöttük lévő fizikai mezőkhöz.
Az első bekezdés nekem logikai bukfencnek tűnik. Különösen ez: "mert amúgy a lehetséges (és egyenértékű) többi vonatkoztatási rendszer mind elárulja, hogy amúgy bizony mozog"
Ha egyenértékűek a rendszerek, akkor ennek mi értelme? Minden testre igaz, nem? De akkor meg semmitmondó. Legalábbis nekem nem tűnik különösebben mélyértelműnek, hogy kivétel nélkül minden test bizonyos rendszerekben áll, másokban meg mozog.
Az, hogy valamit valamilyen transzformációkkal lokálisan el lehet tüntetni, abszolút nem jelenti azt, hogy nincs is. Már maga a transzlációs mozgás is ilyen: ha együtt mozogsz egy objektummal, akkor abban a "nyugvó vonatkoztatási rendszerben" természetesen majd nem lesz látható a transzlációs mozgása, de ez csupán egy trükk, egy egyszerűsítés, hogy bizonyos számításokat (meggondolásokat) könnyebben végezhessünk el rajta, mert amúgy a lehetséges (és egyenértékű) többi vonatkoztatási rendszer mind elárulja, hogy amúgy bizony mozog.
Hogy a téridőhöz milyen energiák tartoznak, azt NEM tudjuk, mert egyszerűen szólva nem ismerjük annyira. Hogy lehet értelmezni egyfajta görbületét és ahhoz energiát rendelni, az alighanem csak egy kis szelete az egésznek. Az "önkényes koordinátázással" meg pont az a helyzet, hogy mint már alább is fejtegettem, a különféle fizikai mennyiségeknek sem a dimenzióját, sem a mértékét, sem a koordinátáit nem választhatjuk meg teljesen önkényesen. Az EGYSZERŰSÍTŐ céllal bevállalt önkényes megválasztásoknak utólag meg szokott lenni az ára. Ha most az általános relativitáselméletbe beleértesz pár ilyen önkényes "megválasztást", akkor annak lehet olyan következménye, hogy problémássá válik az egyébként üres téridő saját energiájának a megállapítása, de ez nem magából az általános relativitáselméletből, hanem annek egy konkrét értelmezéséből fakad.
De amúgy minden ilyen spekulácia arra az alapproblémára megy vissza, hogy EGYÁLTALÁN HOL VAN AZ ENERGIA (akár gravitációs potenciális, akár kinetikus). Erre a problémára már alighanem utaltam korábban (most nem keresem vissza). Képzelj el két egyesülni készülő feketelyukat! Kezdetben ismerjük a tömegüket (és ezért az eseményhorizontjaik sugarát is), és ismerjük a végeredményben kapott feketelyuk tömegét is (és az eseményhorizontjának a sugarát), és úgy találjuk, hogy a végső feketelyuk tömege KISEBB, mint a kiindulási feketelyukak tömegeinek az összege. A különbség jellemzően gravitációs hullámok energiájának formájában távozik, de vajon konkrétan honnan? Ha ugyanis az az energia (tömeg) a kezdeti feketelyukak eseményhorizontján belül volt, akkor az onnan NEM kerülhetett ki, nem távozhatott el! Na most azt tudjuk, hogy az egyesülést megelőzően a kezdeti feketelyukak egyre nagyobb sebességgel kerülgetik egymást, vagyis formálisan nő a kinetikus energiájuk, és emiatt a tömegük is (mozgási tömeg). Ámde a gravitációs hullámok kisugárzásának a forrása pont ez a kinetikus energia (illetve a vele kapcsolatos tömeg), és az előbbiek szerint ennek az eseményhorizontokon KÍVÜL kell lennie. Ezért tehát az egymás felé gyorsulva eső feketelyukaknál a gravitációs potenciális energia is kívül kell legyen az eseményhorizontokon, meg a felgyorsulás miatti kinetikus energia is (minimum részben). Amikor tehát az egymáshoz képest elhelyezkedő és mozgó testeknél potenciális és kinetikus energiáról beszélünk, azt NEM a testekhez, hanem a testek közötti térhez (vagy mezőhöz, nevezd aminek akarod) kell rendelni, nem pedig a testekhez - hacsak nem változik meg azok szerkezete is, mert akkor az energia egy része lehet ott is.
Ezt megérteni kb. ahhoz hasonló, mint amikor az egyik Maxwell-egyenletből az adódott, hogy elektromos áram és elektromágneses energia olyan helyen is lehet a térben, ahol NINCSENEK szabad elektromos töltéshordozók. Az elektromágneses tér SAJÁT MAGA képes energiával (továbbá impulzussal, impulzusmomentummal, stb.) rendelkezni.
Az "anyagi testeken" kívüli (azoktól távoli) tér (gravitációs tér) pedig a gravitációs potenciális és kinetikus energia alapvető hordozója - a részecskék csak kiegészítik/színezik ezt a dolgot.
De a téridő görbületekhez rendelhető gravitációs energiát egy pszeudotenzorral lehet kifejezni. Vagyis nem koordinátarendszertől független kovariáns tenzorral. Ez azt jelenti, hogy a gravitációs energia függ az önkényes koordinátázástól is. Olyannyira, hogy bárhol eltüntethető, ha az ott érvényes forgásmentes Fermi-koordinátákat használjuk. Magyarán szólva, ha az ott szabadon zuhanó forgásmentes ürhajóhoz rögzített rendszerben írjuk le. Így aztán a gravitációs energia (potenciál) nem olyan univerzálisan használható mennyiség, mint a kölcsönhatási energiák. Alkalmazásával egyes esetekben ki lehet ugyan kényszeríteni a lokális energiamegmaradást, de ugyanezzel az erővel bármikor energiát lehet eltüntetni vagy elővarázsolni puszta koordinátarendszer választással. Jobb tehát lenyelni a békát, és elismerni, hogy az általános relativitáselmélet szerint általában nem érvényes az energia megmaradása.
Ez csak akkor sérti az energiamegmaradás törvényét, ha a táguló térhez nem rendelsz energiát, ami viszont eleve kétes, hiszen logikusan potenciális energiát kellene rendelj hozzá.
A Föld felszínén észlelhető elektromos térerősséget a légkör ionizációja okozza. Ez az ionizáció részben a Napból érkező sugárzás (és részecskék), részben pedig a kozmikus sigárzás következménye. Mindenesetre ha már ionizálódtak a magas légkör atomjai (molekulái), a róluk leszakadó elektronok vagy 100-szor is nagyobb sebességgel mozognak mint a hátrahagyott ionok, és könnyedén elhagyják a Föld gravitációs terét, ezért a visszamaradó légkör eredőben pozitív töltésre töltődik fel. Ehhez a légkörhöz képest a Föld felszíne negatív.
Ugyanilyen hatással azért nem tudjuk megmagyarázni az Univerzumban az anyag és az antianyag eltérőnek látszó mennyiségét, mert ezek a részecskék és antirészecskék egyforma tömegűek.
Ha az érdekelne, hogy lehet-e mondjuk egy egész galaxisnak valamekkora eredő elektromos töltése, illetve alakulhatnak-e ki benne nagy elektromos térerősségű tartományok, akkor az előbbiek szerint igen, mégpedig ugyanazzal a mechanizmussal.
Valójában nem is biztos, hogy összességben több anyag van, mint antianyag. De mindenesetre a Földön biztosan több van, pontosabban amiből több van, azt neveztük el anyagnak. A kérdés tehát az, hogy miért létezhetnek olyan tartományok az Univerzumban, amelyeken belül az egymáshoz képest ellentétes előjelű töltést hordozó részecskék és antirészecskéik nem ugyanakkora mennyiségben vannak. Még rövidebben fogalmazva, miért sérülhetnek meg a különféle TÖLTÉSMEGMARADÁSI törvények?
Ugyanis amit itt eleve látni kell az az, hogy nem csak a szokásos Coulomb-féle elektromos töltés létezik, hanem vannak továbbiak is. Ha teljesen általánosan igyekszünk gondolkodni a töltésekről, akkor a legjellegzetesebb tulajdonságuk az "előjelesség", amit NEM lehet úgy elképzelni, hogy valami még lehetne "a semminél is kisebb", hanem csak úgy (lerövidítve egy egyébként hosszú történetet), hogy egy bizonyos magasabb dimenziós zárt mozgásnak az IRÁNYA lehet fordított.
E modell szerint minden töltéshez tartozik mozgás, és ezért tartozik hozzá kinetikus energia is, de e mozgást közvetlenül nem észleljük, mert NEM a mi 3D terünkben zajlik. Amikor az önmagába visszatérő mozgás a mi 3D terünkben zajlik, akkor megmaradó mennyiségként impulzusmomentumot észlelünk. Ennek is meg tud fordulni az előjele (a mozgási irány megfordulásával), de mert ez a mozgás a 3D térben zajlik, ebben a 3D térben elfordítani is lehet.
Ugorjunk: ha egy fotonpárból keletkezik mondjuk egy elektron-pozitron pár, akkor az elektront és a pozitront magába foglaló térben az elektromos (és más, pl. lepton) töltés továbbra is megmarad (és ezzel a részecske-antirészecske egyensúly is), de ha olyan kicsi tartományt tekintünk, amelybe csak az egyik fér bele, abban azt látjuk, hogy NINCS töltésegyensúly, és nincs részecske-antirészecske egyensúly sem. Vagyis a párkeltés ELEVE MEGSÉRTI a részecskék és antirészecskéik lokális egyensúlyát. Másszóval, a természettől elvileg egyáltalán nem idegen az ilyen aszimmetria, csak azt kellene még megérteni, hogy hogyan tud ez hatalmas tartományokra is igaz lenni.
És itt jön képbe a Nagy Bumm elmélete, amely szerint valaha az Univerzum sokkal de sokkal kisebb volt. De a részletek nem eléggé ismertek, lehet sokat spekulálni.
Eszem ágában sincs "construct"-ra hallgatni, amikor csupán sokak által elfogadott, de NEM megfelelően végiggondolt véleményeket hangoztat. Szó sincs arról, hogy a C2 csak azért szerepelne Einstein egyenletében, mert más mértékegységet használunk a tömegre és az energiára. Mert nem véletlen, hogy miért használunk mást.
De hogy hozzak előtte egy matematikai példát: a kör esetében a kerület és a sugár arányát mi 2*Pi-ként írjuk le. A "Pi" helyett használhatnánk más nevezetes számot is (persze a Pi-vel szorosan összefüggőt), meg olyan speciális matekot is kiagyalhatnánk, amelyben a kerület és a sugár aránya ÉPPEN 1 - ha már egyszer úgyis állandó. Talán még az is igaz lenne, hogy ez a fajta matek alkalmas volna arra, hogy egyes matematikái összefüggéseket sokkal tömörebben írhassunk fel vele, és így néhány másikat könnyebben felismerni. Hogy ez mennyire tudna érvényesülni, az valószínűleg egyéni ízlés kérdése is: akik nem szeretnek túl sok paraméterrel gondolkodni, azoknak talán szimpatikus lenne. Ám én azt gondolom, hogy az ilyenek lennének kevesebben, és ráadásul van egy olyan probléma is, hogy egy ilyen szerintem TÚLEGYSZERŰSÍTETT összefüggésből kiindulva baromira nehéz felírni a megváltozott összefüggést akkor, ha megváltozik az a paraméter, amit korábban sziklaszilárd állandónak hittünk. Például egy görbült felületen (mondjuk egy gömbön) a kerület és a sugár aránya már csak közelítőleg lesz 2*Pi, és mérettől meg a helytől függően változhat, és ezen a ponton kénytelenek leszünk felhagyni azzal az okoskodással, amely megpróbált olyan egyszerűsítést (olyan speciális mértékrendszert) használni, amelyben a kerület és a sugár aránya definíció szerint 1, mert kontraproduktív.
Most akkor vegyük a hőmérsékletet: azt is lehet "energiával" mérni, és mégis nagyon helytelen azonosítani a kettőt, ugyanis:
- A hőmérséklet ilyenkor nem maga az energia, hanem a SZABADSÁGI FOKONKÉNTI átlagos energia (még ha a szabadsági fokok számának nincs is külön dimenziója), szóval nem ugyanaz.
- És azért sem ugyanaz, mert ahhoz hogy hőmérsékletről beszélhessünk, még termodinamikai egyensúly is kell, ami itt most azt jelenti, hogy a szabadsági fokonkénti energiának egy speciális (egyensúlyi) eloszlást kell követnie.
Ezért ha pl. a k=1 egyszerűsítéssel élünk (vagy inkább Es,átlag=(1/2)kT miatt (1/2)k=1-gyel), az azt a TÉVES benyomást keltheti, hogy bármikor ha energiát látunk, akkor azonnal kiálthatunk hőmérsékletet is, és teljesen elsikkad az a körülmény, hogy termikus egyensúly, illetve az azzal kapcsolatos speciális energiaeloszlás is kell a szabadsági fokok között.
A hőmérséklet energiája NEM egyszerűen csak energia, hanem átlagos energia, ráadásul egy bizonyos energiaeloszlás mellett kapható átlagos energia, a szabadsági fokok között (amelyek ráadásul szintén változhatnak).
Einstein: E=m*c2
Itt sem segít az, ha "kitranszformáljuk" a "c2" tényezőt. Pontosabban, egyes képletek felírását nyilván egyszerűsítheti, ugyanakkor hibás eredményekre vezethetnének azok a képletek, amikor "c" megváltozik, mondjuk a Nagy Bumm körülményei között. Ugyanis a belső lényegét tekintve az ENERGIA és a GRAVITÁCIÓ két teljesen különböző dolog, és amikor az energia gravitációját szeretnénk megállapítani, az nem lehet a tértől (téridőtől) független. A téridő tulajdonságai meghatározzák, hogy az energiához hogyan kapcsolódik a gravitáció, vagyis hogy mekkora gravitáció kapcsolódik hozzá, és az hogyan terjed ki.
Egyelore meg nem siketult olyan nyilt rendszert talalni, ahol nem ervenyesek a megmaradasi torvenyek. Az elekrtomos toltesek meg annyiraxsunyiak, hogy akarmit utkoztetunk akarmivel egy akarmilyen gyorsitoban, ok mindig megmaradnak. Tan csak a normal meg antireszecskeknek sikerul utkozeskor a toltesuket is eltuntetniuk.
A megmaradási tételek zárt rendszerekre vonatkoznak.
Egy ideig a kémiai elemeket is megmaradónak tartották, miután az aranycsinálás évszázadokon keresztül sikertelen volt. Aztán sikerült "feltörni" ezt a "zárt" rendszert is. Miért kellene elhinnem, hogy a töltések abszolút megmaradó mennyiségek? A tömegről is kiderült már, hogy nem az.
Apropó, a húrelmélet mivel magyarázza a töltéseket?
Azt beszélik, hogy a Föld felszínén az elektromos térerősség nagyjából 100 V/m. Azt már elfelejtettem, hogy pozitív vagy negatív töltésekből van többlet. Vajon az univerzumban a pozitív és negatív töltésű részecskék azonos számban vannak jelen?
