Azt a debreceni előadást én tettem fel anno 2018-ban a Data-ra. Ránéztem a linkekre, mind a 9 él még, és máj. 29-én ill. 30-án mindegyikről le is lett töltve. A 2. részt konkrétan az alábbi időpontban: 2020-05-29 18:28:19.
Az eredeti fájl már nincs meg, mert csak valaki kérésére rögzítettem és tettem elérhetővé annak idején, nekem nem igazán tetszett az előadás. Szóval, ha ez a forrás meghal, akkor csak az 14 ember marad, aki sikeresen letöltötte.
Jászai Mari SzínházNe felejtsék el! Holnap 17 órától ismételjük Az üvegcipőt, ha esetleg valaki ma késve érkezett vagy holnap szeretne újrázni. És gyermeknap alkalmából vasárnap is lesz 2 online közvetítésünk, az egész családnak: 10 és 17 órától A padlást vetítjük majd itt, Facebookon.
Szerettem voln letölteni Szabó Magda: A macskák szerdája (2007) -t. Találtam egy 9 részes linkeket. de már a második link halott volt. Valaki nem tudná nekem feltenni, akár csak egy napra is, hogy letölthessem? Fontos lenne
A Tamási Áron Színház tegnap leadott Vízkereszt, vagy amire vágytok c. előadását nem vette fel esetleg valaki? Sajnos csak egy részét sikerült megnéznem.
Bár én feltölteni nem tudok, de nagyon sok örömöm van ezekben a színdarabokban, filmekben. Én viszonylag fiatal vagyok, de szerintem igenis szükség van arra, hogy megismerjük ezeket a "régi" nagy művészeket, illetve őrizzük emléküket.
Sajnos nekem ezek a felhő dolgok nem jönnek be. A datás könyvtáraim még élnek, amik élnek, oda feltölteni is tudok, de van-e érdeklődés ez iránt?
Aki valami olyasfélét keres, ami rettenetes régi felvételekből nekem megvan, szólok, de amúgy nem.
Lehet, túllépett rajtam az idő?
Szinetár Miklós szólt pár szót a Halhatatlanok Társulata kapcsán, én is abban reménykedem, vannak, s lesznek páran, akik tudják majd, ki volt Básti, Keres Emil, Major Tamás, és még folytathatnám soká, szerencsére, mert sokan voltak.
És örülök annak, hogy vannak, akik még nézik ezeket a művészeket.
Kicsit itt, ezen az oldalon. De biztos vannak még más oldalak is.
Tegnap Darvas Ivánnal beszélgetett Szegvári Katalin (M5). Többek között ezt az órányi beszélgetést is az általános iskolák tananyagává tenném.
Ha ilyesmi nem is várható, az igen, hogy az arra kíváncsiak számára sok műsor elérhető ezen az oldalon.
Színmű: Tragikomédia két felvonásban. Még a könyv megjelenése évében, azaz 1967-ben Örkény átdolgozta a kisregényt drámává, amelyet máig nagy sikerrel játszanak a színházak. A premierre 1967-ben a budapesti Thália Színházban került sor parádés szereposztásban. Az előadást Kazimir Károly rendezte; Latinovits Zoltán mint Az őrnagy, Dayka Margit mint Tótné, Nagy Attila mint Tót és Hacser Józsa mint Ágika szerepelt benne.
Alább a Thália egy későbbi, 1978-as előadása tekinthető meg két részben. A színdarab rendezője: Kazimir Károly. Szereplők: az őrnagy: HARSÁNYI GÁBOR, Tót: NAGY ATTILA, Tótné: PÉCSI ILDIKÓ, Ágika: JANI ILDIKÓ
Örkény István bevezető szövege a színdarabhoz Levél a nézőhöz
Albert Camus írja a Sziszüphosz mítoszában: “Az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy egy sziklát görgessen szüntelen a hegy tetejére, ahonnan a kő mindannyiszor visszagurult a saját súlyától. Úgy gondolták, s némi joggal, hogy nincs szörnyűbb büntetés, mint a haszontalan és reménytelen munka.”
Ebben az alvilági bűnhődőben látja Camus az abszurd hős típusát, akinek egész élete arra való csak, hogy semmit se vigyen véghez. Ő, amikor Sziszüphoszra gondol, mindig abban a helyzetben látja, amikor a szikla már legördült a csúcsról, s utána ereszkedik a síkságra, ahonnan újra föl kell majd hoznia. Mit érez Sziszüphosz leszállás közben? – kérdezi Camus. Néha a szikla az erősebb, s akkor a szomorúság elhatalmasodik szívén, de az is megesik, hogy öröm tölti el. “A magaslatok felé törő küzdelem elég ahhoz, hogy megtöltse az emberi szívet.”
Én is sokszor gondolok Sziszüphoszra, különösen azóta, amióta megéltem a háborút, és megjártam a frontot. Odáig azonban csak a sorsával küzdő ember jelképét láttam benne, s ezt úgy értelmeztem, hogy a halál: a nehézkedési erő. A háború azonban, életem és gondolkozásom sorsfordulója, sok mindenre megtanított. Arra is, hogy a magyar sors mindig is tele volt sziszüphoszi helyzetekkel, korszakokkal, évszázadokkal, de annyira talán még soha, mint ebben a háborúban. Az a szikla, amelyet mi ott, a Donnál hengergettünk, csak visszagurulhatott ott is, később is, ahányszor nekivetettük a vállunkat.
De én, az én Sziszüphoszomat, egészen másként láttam. Például, egészen más helyzetben. Nem a csúcsról lefelé indultában, mint Camus; én mindig a síkságon láttam, amikor a sziklának feszülve, görgetni kezdi fölfelé.
Mit gondol ő akkor? Azt, hogy mire van ítélve, tudja. Gyötrődése hiábavaló, a szikla legurul majd, és újra meg újra legurul, az idők végeiglen. Ezt ő tudja, de hiába tudja. Az ember nemcsak tapasztalat. Az esze ugyan azt mondja, hogy minden hiába, de ösztönei nem hallgatnak az észre. Ők azt súgják, hogy ez lesz az utolsó erőfeszítése, Sziszüphosz pedig bizakodva vág neki a meredélynek, újra meg újra, mindig csalódva, de mindig új erőre kapva.
Abban a paradoxonban élünk, hogy csak értelmünk veszi számba a ránk váró végzetet. Életösztönünk mást mond. Néha amannak szava győz, néha emezé. Ha a belátás, akkor az én Sziszüphoszom is szomorú, de ha az életösztön hangja az erősebb, akkor az én Sziszüphoszomnak is öröm tölti el a szívét.
Tót Lajos persze nem volt Korinthosz királya, hanem csak községi tűzoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sértette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a bűne? Talán nem is volt bűne, legföljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egy választás volt: vagy lázadónak, vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni.
A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk. Ha egy népet beletörődni tanít meg a sorsa, persze nehéz bűnösnek bélyegezni azt, aki a végkimerülésig folytatja a beletörődést. Még nehezebb elítélni éppen ezt a tűzoltót, hiszen eljön a perc, amikor azt mondja: nincs tovább – és maga zúdítja le a sziklát a völgybe.
Igaz, a percet nem jól választotta meg: lázadása már hiábavaló, elkésett, esztelen. De ebben is miért ő a hibás? Vannak boldog népek: ők a jókor lázadók. Mi a nem jókor lázadók fajtája vagyunk.
Ha igaz, hogy életünk a remény és reménytelenség ingajátéka, akkor maga a létezés nem abszurd, csak azzá válhatik, bizonyos helyzetekben, korszakokban, időpontokban. Amikor már reménytelenül cselekszünk, akkor az a cselekvés abszurd. Én azt vallom – és ezt példázzák a Tóték -, hogy az ember egyetlen kiútja a tett. Ezért “hagyom” gyilkolni is Tótot, pedig az a gyilkosság akkor már fölösleges és esztelen. Ilyen értelemben, a reménytelenség állapotában, Tót Lajos valóban “abszurd hőssé” lesz.
A félelem az a közeg, melyben ez a változás lejátszódik. A darab idillikus helyzetben kezdődik; úgy is mondhatnám, hogy Tót Lajos egy Toldi Miklós, akire a rettegés harangja borul. Persze, az őrnagy is fél, de a terror forrása mindig a félelem, a félelem pedig mindig új félelmet szül, osztódni akar, mint az egysejtűek, tágulni, mint a gázok, fertőzni, mint a vírusok. Volt már ember, aki annyira tudott félni, hogy félelme egy nagy országot sodort a morális abszurditásba. Hogy vitte ezt végbe? Sokszor azt hiszem, ezt értelemmel meg se tudom magyarázni, hiszen lám, még egy Tót Lajossal is milyen nehéz elboldogulni, pedig ő igazán vértezetlen, névtelen “kisember”, akinek semmi hatalma, még esze sincs nagyon sok. De úgy látszik, hajlamunk van erre a fertőzésre. “Potenciálisan” az őrnagy és az áldozata vagyok egy személyben; jó lenne, ha nem kellene többé félelemben élni.
1943. január 13-án, a Don-kanyarban, elkezdett lefelé görögni az a szikla, mellyel a magyar hadsereg sziszüphoszi sorsa elvégeztetett.
Egy barátom, Cseres Tibor, aki ugyanezt megélte, kifejtette egyszer, hogy ezt a háborút magyar írónak lehetetlen megírnia. Ebbe a gondolatba nem tudtam beletörődni. Hatvanezer ember fagyott meg ott, abban az aknatűzben, a jeges szélben, a hóban.
Az, hogy én élek, a valószínűségnek egészen kicsike töredéke csak. Talán ezért van az, hogy az ő telük, az ő sorsuk azóta sem hagyott megnyugodni. A Tóték nem róluk szól, vagy nemcsak róluk, sőt, talán egészen másról, de én írás közben mégis mindig rájuk gondoltam. A legtöbben ülve fagytak meg, s ahogy ott ültek, márványba fagyott arccal, még most is hátamban érzem a tekintetüket.
