AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
A St.Anger hangzása olyan szempontból tényleg jó, hogy megteremtette az internetes mém műfaját már a youtube megszületése előtt. Emlékszem, küldözgettük IRC-n meg ICQ-n a paródiákat egymásnak.
Nálam nincs olyan, hogy rossz hangzás, a jó zene a legszarabb hangzást is felülírja. Ott van például a Férgek, aminél már akkoriban is éreztem egyfajta hullámzást, meg ugye alapból is elég zoralul szól, de semmiféle hiányérzetem nincs vele kapcsolatban - még ma sem. A másik, ami eszembe jut az Enemies of Reality, amit postafordultával újra is kevertek, de szerintem a rideg 21. századhoz, meg a lemez koncepciójához teljesen jól passzolt. Meg ugye a St. Anger is jó zene jó hangzással, mert nehogy már mindenki a Hangmérnökök Egyetemes Szakszervezete által felállított sztenderdek alapján készítsen már lemezt.
Minden zenét a maga idejében kell nézni, aztán vannak, akik megelőzik a korukat, de nálam egy hangzás sem lehet elég poros, sőt, minél porosabb, annál jobb, hehe. Ha problémám van a hangzással, akkor ott már a zenével is komoly gondjaim vannak. Persze van hangzás, amit alapból gyűlölök, például a djent.
Énekesekkel sincs bajom, legyen az bármilyen kappanhangú, ha ülnek a dallamok, vagy a ritmikus vakkantgatások, akkor bárki jöhet. Pár zene van, amit az ének miatt képtelen vagyok meghallgatni: az elmúlt években a Megadeth - régebben nem zavart - a Cirith Ungol is tetszetős zene, de az ének miatt nem nagyon bírom hallgatni, illetve ott van még a énekesek Antikrisztusa, John Arch, akinek a kibaszott nyivákolása miatt soha nem fogom megismerni az első három FW-t
Fogalmad nincs az egész black metalról, ha ezt így látod. A black metal második hulláma többek között egy teljesen tudatos lázadás volt az úgynevezett "jó hangzás" ellen, ezért volt egy csomó lemez hátulján Scott Burns feje áthúzva egy tilostáblával. Ha viszont mai füllel meghallgatjuk a black metal korai klasszikusait és Scott Burns akkori munkáit, nem biztos, hogy utóbbira mondjuk azt, hogy jobban állta ki az idő próbáját. A Blaze egy jól kevert, dinamikus felvétel, arányos, persze a gitárok sistergő megszólalása alaposan megszűri a hallgatókat. Mindenesetre, a hangzás tudatos eltérítése a vaskos, súlyos-döngetős-keménykedős irányból az a műfaj leglényege.
Viszont.
A black metal első hullámára valóban igaz ez a koncepció. A Tormentor meg a Sarcófago baromira nem akart úgy szólni, ahogy szóltak, mégis ők lettek a második hullám etalonja. Ráadásul a Tormentorékkal ellentétben a Sarcófago tagjai egyáltalán nem is értették meg később sem, hogy mi ez az egész, ők mindig úgy szerettek volna szólni, mint egy tisztességes thrash metal zenekar, mint egy Slayer, csak nem jött össze, és az őket istenítő bandákat is hülyének nézték/nézik.
Azon, hogy a Bathory esetében mennyire volt tudatos ez az egész, az egy jó kérdés. Hajlok affelé, hogy az ő korai hangzásukat is részben az amatőrség tette ilyenné.
Jópofa dolog ez az ízlés, nálam ez a mondat így hangzik: "Fene érzékeny vagyok az énekhangra, pl. a Horisont emiatt volt nyerő nálam." De tényleg, nekem ott pont az énekes hozza azt a pluszt, ami a zenében nem igazán van benne.
Mint a Darkthrone: utólag jó belelátni olyasmit, hogy az a porszívó-hangzás milyen őszinte, de valójában ha egy mesebeli fordulat hatására akkoriban felkarolja őket az EMI, és azt mondják, hogy nesztek, itt egy valag lóvé, költsétek a második lemezetekre, vajon akkor is pont úgy szólna az A Blaze In The Northern Sky? Vagy Fenriz elküldi őket a picsába, mert egy huszonéves trve arc nem szerződik le az öltönyösökkel? :D
Ez a jó hangzás/rossz hangzás kérdéskör egy picit azért ízlésbeli dolog is, mert az is számít, hogy miként ismered meg és kedveled meg az adott bandát: nekem például a Bathoryval való kapcsolatom a Hammerhearttal indult nem sokkal a megjelenése (1990) után, és olyan sokszor hallgattam meg, hogy teljesen belém ivódott minden momentuma. Gyerekfejjel nem is figyeltem a kissé amatőr sufni-hangzást, csak később kezdtem el foglalkozni ilyesmivel, és érdekes módon ma már emiatt nem tud zavarni, semmi bajom vele.
Aztán ott van a Dream Theater, szintén az egyik legnagyobb és legrégebbi kedvencem (kb. a Bathoryval egyidőben fedeztem fel őket): hiába tartom ordas nagy alapműnek pl. a Scenes From The Memory lemezt, annyira zavar a - szerintem - tompa, pufogós-csattogós megszólalása, hogy minden hallgatásnál van némi hiányérzetem. Talán mert őket az Images-szel ismertem meg '92-ben, amikor annál még nem érdekelt, hogyan szól, a későbbi anyagok esetében viszont már idegesít. De visszafelé már nem működik, azaz az Images steril, editált hangzásképe mégsem zavar annyira, pedig hát hallom, hogy nem okés, és milyen jó is lenne egy Steven Wilson-féle remixszel. ;)
Vagy lehet, hogy nem wall of soundnak hívják, nekem így maradt meg, tehát, hogy éppen, hogy dinamikátlan. A hangsáv egy egyenletes, spikeok nélküli vastag valami. Szóval rosszul használtam a szót, teljesen igazad van.
A zenében szerintem sokszor kicsit másképp van. Ez pont az új Katatoniáról jutott eszembe. Ott minden (audiofil értelmezés szerint) gyönyörűen szól, meg a zene is teljesen magabiztos, az jut róla eszembe, hogy ezek a csávók tudják mit csinálnak. És éppen ezért nem jön be. Meg már régóta nem tetszik. Mert a Katatonia nekem bizonytalan weirdok törékeny zenéje, nem cool fekete bőrruhás csávók pénzkereseti világfájdalma.
Azért tudok mozis párhuzamokat vonni, a triggerelt In Flames dob a kétezres évekből az olyan mint a béna korai CGI. Van egy csomó tök dinamikusra kevert metalcore lemez na azok marvel filmek.
Ami meg jól szól de rendkívül szar zene az a Limp Bizkit. Egy Limp Bizkit mozifilmben Kevin James lenne a főszereplő, Adam Sandler a gitáros, Michael Bay rendezné és Roger Deakins lenne az operatőr.
A filmeknél azt nem bírom, mikor van egy szar film, mondjuk az Avatar és erre azt mondják a rajongók, hogy de nézd meg, milyen kurva jól néz ki legalább. Igaz, a zenében talán nincs így. Legalábbis ritka az az érv, hogy a lemez kuka, de legalább bitang jól szól.
Tényleg, legjobb lemez / legszarabb hangzás mellett illetve legszarabb lemez / legjobb hangzás volt már? Talán volt...
Ezt a Sandveiss-t a listádról csipegettem ki, mostanában kezd tetszeni, valószínűleg itt is az a helyzet, hogy az ének miatt jön be leginkább. A fószer hangja néhol valamiért engem Dan Swanö-re emlékeztet, az ő (tiszta) énekhangját meg nagyon bírom.
Fene érzékeny vagyok az énekhangra, pl. a Horisont emiatt volt bukó nálam.
Csendben jegyzem meg, hogy a CD-revival pár éve már rég elkezdődött, az első kiadású, nem remasterelt cuccokért esetenként vagyonokat fizetnek a gyűjtők. Nézz körül discogson. Nekem is van pár CD-pincéből guberált lemezem, ami most a többszörösét éri. (Mondjuk hogy hogyan került oda az első norvég(!) kiadású Deathcrush, az egy izgalmas kérdés, mindenesetre ott vettem. Most 50 euróért kapható legolcsóbban, de mint állapotban valaki 350-ért kínálja).
Én sem voltam az. De próbálj ki egy igazán jó fülhallgatót, és brutális lesz a különbség. Egyrészt sokkal részletgazdagabb lesz a zene, másrészt lassabban fárad el a füled. Persze mindehhez megfelelő zenék is kellenek, nem is annyira fontos szerintem hogy normális VBR vagy 320 as MP3 vagy FLAC (bár egy jó cuccal érezhető a különbség, de egy jó VBR már élvezhető minőség), hanem az, hogy töröld szinte az összes remastert a gépedről, és csak az eredeti felvételeket hallgasd. Pl. legutóbb a Twisted Sister első három remasterelt lemeze ment a kukába nálam, és került a helyére az első CD-kiadás mindegyikből. Ég és föld a különbség, nem is értem, ilyen moslék remasterek hogy készülhettek. (Persze vannak jó remasterek is, de annak utána kell járni.)
A filmes hasonlat kissé sántít amúgy, több okból is. Olyan jó semmi nem lesz soha, mint 14 évesen megnézni a Fight Clubot meg meghallgatni a Ride the Lightningot, legyen akármilyen gagyi cucc a hordozó, de ettől még a jelenben lehet, hogy jobb rendes cuccon csinálni azt, amit, mint olyanon, ami 14 évesen volt.
Azért 12 évesen (kis)lemezzel rendelkezni meglehetős menőség, még ha olyan is a zene, amilyen. Mármint pont olyan, mint amilyen a korszak zenekarainak 90 százaléka. :)
