Egyre inkább elfogadom a lélekvándorlást és a karmát, ami megijeszt. Mert ha sajátkezűleg tüntetem el ezt a mostani testet,mert már annyira elegem van ( valószínű ), rontom a karmámat.Ördögi kör, a következő létemben büntetésből még rosszabb helyzetbe kerülök.
Én utoljára 10 évvel ezelött voltam ennyire depressziós, mint most.
Viszont utolag ugy élem meg, akkor nem volt erre okom, most viszont nagyon is van (igy érzem).
Mintha mezteken lenne most a világ. Most látszik igazán minden milyen gusztustalan és most érzem életemben először igazából, hogy a szeretteim halandó lények. Ki vagyunk szolgáltatva a világnak és nem mi irányitjuk a világot ahogy azt sokan képzelik.
Bár nem engem kérdeztél, én nem lettem se jobban , se rosszabbul.Korábban sem titkoltam a depressziómat, nem bántam lenéznek-e miatta az emberek.Meg nem is nagyon tudok hazudozni,úgyis látják. Semmiért sem tudtam lelkesedni, amiért mások általában igen.Én mindent olyannak látok, mintha egy szürke fátyol borulna a világra.Most legalább van külső ok is,amire rá lehet fogni a lelki bánatot.
Mondjuk ez össze sem hasonlítható egy ALS-sel, az tuti. Én mindig úgy utáltam az ilyen kapcsolati picsogókat, ahogy most én viselkedem, szar, hogy én is beleestem ebbe a gödörbe.
Olvastam vhol tegnap, hogy a pszichés betegségekkel küszködők valamiért jobban kezdtek lenni úgy összességében az utóbbi időben, a koronával összefüggésben, és ezt arra vezették vissza, hogy amikor tömegesen jelennek meg bizonyos problémák a társadalomban, mondjuk sokan elvesztik az állásukat és alig tudnak megélni, akkor az egyén nem hibáztatja magát annyira, mint, ha a környezetében gyakorlatilag egyedül marad egy problémával. Neked vannak sorstársak, akikkel beszélgetni tudsz? Akár szomszédos topik vagy máshonnan? Segít a "sorstársiasság" egyáltalán? Mire jutottál elmúlás témában?
Nem tudom, most, hogy így belegondolok, lehet túl gyorsan haladtam előre, túlságosan akartam. Pedig az életnek egy csomó dolga iránt közönyös vagyok. Végre találtam volna valami(ki) izgalmasat, azt is elbasztam. Illetve még nem tudom, kizárólag az én mohóságomon múlt-e. Mert akit fel akarunk falni, annak nem látjuk az igazi valóját. Lehet ez egy álca is, a kapcsolódási kudarc ellen. Még mindig jobb nyomulósnak lenni, mint valakinek, aki nem tudja, hogyan kell normálisan kapcsolódni. Az élet dolgai, az emberek felé. Még mindig jobb egy nyomulós parasztnak lenni, mint kevésnek, unalmasnak találtatni.
Nagyon koszonom az egyutterzesed, igazan rendes Toled a biztatas a sajat gondjaid ellenere!!
En azt gondolom, akar ostorozas, akar nem az en helyzetemben szamot kell vetni az eletunkkel, de ha nem is kell, jon az magatol. Minden visszakoszon, a jo es a rossz is, ez egy automatikus folyamat szerintem. Olyan dolgokra jossz ra, amik eddig fel sem tuntek es mas szemszogbol latsz sokmindent. Persze, van amit ugyanugy csinalnek, de van amire azt gondolom, de idiota voltam. Erdekes dolog az elmulas, foleg, hogy tiszta elmevel eled meg...
Ennél rohadtabb dolog nincs, mint visszamenőlegesen hibáztatni magad. Nem elég a betegség, még plusz önostorozás? "Nem figyeltem a jelekre", mire gondolsz? Segít ez most rajtad? Ha igen, akkor rendben van persze...
Szerinted visszamennél az időben, akkor jobban csinálnál valamit? Ugyanazzal a lelki érettségi, tapasztalati fokkal, amiben akkor voltál, nem hiszem, hogy sok esély lett volna rá. Volt rá biztos esély, lehetőség, de ha az ember az élete bizonyos területei felé valami miatt elveszti a látását, akkor abból az állapotból nem nagyon tud máshogy cselekedni.
Igen, mas problemakkal kuzdunk, de a lelek a kulcsa a problemanknak. A test megszunik, de a lelek orok. Nekem a lelkem betegedett meg eloszor es hosszu evekig nem figyeltem a jelekre, a testem fellazadt. Bar a "csak" lelki problemaval kuzdo alkudozhat a sorsaval, de szerintem mindig a lelkunk dont , ami nagyon torekeny es ha nem eleg eros, osszetorik . Jol mondod, semmire nincs garancia , vagy jo lapokat osztanak, vagy nem. AZ mindenkeppen tolunk fugg hogyan dolgozzuk fel , ugy a jot, mint a rosszat. Barmit valtoztathatsz magadon, de a belso szemelyisegedet, a lelkedet nem. A masik torekeny dolog, a bizalom, amivel akarmilyen ovatos vagy, sajnos bele lehet trafalni es ha serul a lelek, a bizalom, az mar katasztrofa. Szerintem a lelkunk donti el mit birsz ki, genetikailag igy vagyunk kodolva. Minden veges es elobb-utobb jo lesz. Ha meg nem jo nincs itt a vege..
Bocs, de k.va álmos vagyok. Lehet, hogy keverlek a filmbéli figurával. :D pedig te csak szimplán meg akartál halni, ha jól tudom? Totál káosz. Akkor már elmondhatnád, mostanában hogy' állsz ezzel az egésszel.
Nyilván a te állapotodban ez más színezetet nyer, ne haragudj, nem gondoltam erre hirtelen. De arra is gondolhatsz, hogy mások a te haláloddal is egy feldolgozandó terhet vesznek a nyakukba. Nehéz ennek a mélyen gyökerező társadalmi gátlásnak, tiltásnak (ne ölj) ellenszegülni.
Szerintem mi baromira nem tudjuk, milyen jó dolgunk van ebben a demokráciában (ami tényleg a szétesés fele halad) ahhoz képest, amennyire rossz lehetne a helyzetünk. Még egy kicsit becsüljük meg ezt az egyre romló békét, ki tudja, meddig lesz ez is...
Köszönöm az empatikus hozzáállásodat, bár teljesen más problémákkal küzdünk. Nem is értem, te hogy' tudsz kapcsolódni ehhez, hiszen a test bezártságában élsz. Nekem meg a lelkem zárja be a testem. Ha "te" lennék, minden lelki probléma, ami az én szememben "egészségeseket" sújtja, távoli lenne és felfoghatatlanul könnyű, mert azt gondolnám, hogy a lelki problémával élő még alkudozhat a sorsával. (inkább alattomosan vissza-visszatérő, megfoghatatlannak tűnő fájdalmas kiszakítottságélmény ez az alkudozás, ami a normális életben, fejlődésben akadályoz)
A legszarabb számomra a kettős kötés... az intimitás hazugsága valódi intimitás nélkül. Amikor nagyon ritkán bízol meg valakiben, és akkor is kiderül, hogy egy hülye barom voltál. Mert nincs garancia. Nem lehet jobban vigyázni, mert minden kapcsolatnak, legyen az bármilyen laza is, a bizalom felé van az iránya. Előbb-utóbb csak akkor jön létre "valami", bármi, ha az ember a bizalmát adja. Ezzel bármikor visszaélhetnek, nincsenek mindig jól észrevehető jelek, én úgy látom...
Nagyon egyet ertek veled, egy elszart vilagban elunk, en remelem mar nem sokaig
Nem letezik, tisztelet, becsulet, alazat. Ha bajban vagy , gyogyszereznek, sajnalnak. Az emberek onzok,(tisztelet par kivetelnek). Demokraciat akartunk, hat megkaptuk.
Milyen erkölcsösség az, amit csak a nőnek kell betartani? És tényleg, szarok a feminizmusra, meg amivel ezeket a dolgokat össze szokták hozni, trendiséggel, kultúrballal, Marxxal, kit érdekel? Engem a saját életem érdekel, amit közvetlenül tapasztalok. Nincs normális alternatíva...
Én csak azt érzékelem, ha visszaélnek a bizalmammal. Szarok a képmutató társadalmi szabályokra. És miért szarok rájuk? Mert nem védtek meg soha, semmitől. Nem lesz nekem jobb, ha igazodom hozzájuk, sőt, még magamat is szembe kell köpnöm emiatt.
Ezt már annyi helyen olvastam, hallottam, hogy gecire untat, de tényleg. Nekem ettől nem lesz jobb az életem. Nem is értem, hogy' jön ez a "trendiség" az én világomhoz.
Ez a téma nem vágom hogy jön a depresszióhoz, de én pont ellenkezőleg látom ,ma már ez a trendi amit leírsz, az erkölcs lassan szitokszó. Egyre vadabb világban élünk, nincs tabu, egyre több harmincas nő van egyedül,mert csak szórakozni,utazni stb. akarnak, pénzük is van, nem kell nekik tartós kapcsolat.
Már fogalmazni is alig tudok, de a lényeg sztem érthető. Egyébként semmi bajom a kereszténységgel... érdekes, milyen lehetett az ókorban a megítélése. Tényleg a "szűzen fogantatás" meg ezeknek kell-e tulajdonítani, vagy ez valamilyen hatalmi kérdés? Akinek nincs, az ott rohadjon meg, ahol van, főleg a nők, mert ők a befogadó oldal, nagyobb a rajtavesztés lehetősége.
Talán egy szexológus kellene. Volt már terapeuta, aki kikészült a dolgaimtól. Pedig igazán semmi különös, másokhoz képest. Az az egy volt, akiben megbíztam ilyen téren... a legtöbbnek meg szégyellem elmondani. Félek attól, hogy bűn, ha jól akarom érezni magam, mert egy nő ne akarja magát jól érezni, egy nőnek legyen mindig valami megalázóbb, unalmas érdek a háttérben. Vagy gyereket akarjon, vagy pénzt vagy valamilyen érdekből akarjon szexelni. Ez a kereszténységnek egy csökevénye, a szex, mint bűn benne van a kollektív tudattalanban, akkor is, ha mint vallás már nagyrészt kikopott a társadalomból.
Azt hiszem, későn veszem észre, ha baj van. Lehet naivitásnak nevezni. Amikor mások közönyösek maradnak, én meg éppen kezdenék megbízni. Nincs könyörület. Értéktelen vagyok. Alig aktív és sokszor csak reaktív. Mások megint annyira egyben vannak, nekem meg olyan, mintha egy légüres térben lebegnének a darabjaim. Nem esek szét egyértelműen, de egyben sem vagyok.
Szerintem túlságosan mély a halál témája ahhoz, hogy egy anonim internetes fórumon néhány leírt mondatban karcolgassuk a felszínét. Egyszer mindenkinek szembe kell néznie vele. Nekem is, neked is, mindenkinek, aki megszületett és most él. Ez egy természetes dolog, jobb megbékélni vele. Ha az élők soha nem tudnának meghalni, az sokkal rosszabb lenne.
Most olvasom Peter Orban: A Plútó c. könyvét. Még a koronavírus járvány kitörése előtt volt egy álmom, ahol egy nő egy sötét barlangszerű helyen (lásd. Trónok harca - Az ezerarcú isten temploma) különféle kínzásoknak vetett alá egy férfit, bevarrta a száját, stb. Majd egy vízzel teli medencében kellett a férfinak egészen a feje búbjáig elmerülnie. A nő egyetlen szót ismételgetett: "Kneel. Kneel. Kneel." (Térdelj. Térdelj. Térdelj.)
Ezt most megnéztem... neked mi lenne a hivatalos álláspontod, és mi lenne akkor, ha egy szerettedet kéne "megölni"? Én bevallom, hogy inkább úgy viselkednék, mint az ügyvédnő, egy ilyen helyzetben. Azt hiszem. Bár ez nagyjából beláthatatlan... egyszerre fogadnám el a jogát a halálhoz, de nem tudnám, vagy csak nagyon nehezen átírni azt a programot, hogy ne öljek. Még egy háziállatnál is komoly terhelést jelent, amikor ki kell mondani "az utolsó szót".
Gondoljon gyávának az illető, gondolja azt, hogy én vagyok a rossz. Most így érzek ezzel kapcsolatban. Aztán egy valós helyzetben lehet, hogy rávenném magam valahogy.