Hóbafagyott levelet kaparász dideregve a szellő. Duzzadt, mint tele zsák: hóval telik újra a felhő. Nincsen csillag, a fák feketéllő törzse hatalmas. Megfagy az őz nyoma is. Készül le a völgybe a farkas.
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! E drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Úgy beszéljen ma ki-ki magyarul, Mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna! És aki költő, az legyen király, És pap, és próféta és soha más, Nem illik daróc főpapi talárhoz, S királyi nyelvhez koldus-dadogás. Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely, Ki borát issza: Élet borát issza, Előre néz s csak néha-néha vissza -, S a kelyhet többé nem engedi el!
Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg – nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: – fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet – égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: – így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott – azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: – fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.
