A társtopikban (Progresszív rock) egy július végi, az idén nyári Notp-fesztivál egyes fellépőiről szóló hsz-emben írtam a Tangerine Dreamről, amiben jeleztem, hogy írni fogok ide róluk, általam érdekesnek tartott dolgokkal kapcsolatban.
Az van, hogy bizonyos albumaikat illetően szokatlan mértékben eltér a véleményem a progarchives-beli általános ítéletektől. Bele is vágok a közepébe: a Phaedra (1974) és a Rubycon (1975) az egész progarchives szerintem leginkább túlértékelt albumai (márpedig az oldalt úgy 2006 óta rendszeresen olvasom). A 4,17-es és 4,26-os pontszámok - ezerhez közelítő szavazatszámokkal – persze nem önmagukban érdekesek, hanem egyrészt ahhoz képest, hogy az oldalon milyen lemezeket szoktak ekkora pontszámmal ekkora szavazatszám mellett értékelni, másrészt pedig, hogy a TD egyéb albumait mennyire, mekkorára értékelik. Márpedig egy minimum 8-900 szavazat által elért 4,2 körüli pontszám bármely általam ismert album esetében szinte kivétel nélkül azt a véleményemet tükrözi, hogy igen, ez egy elég erős anyag. Nem véletlen a régi meggyőződésem, hogy ekkora szavazatszám mellett már bármekkora is a pontszám, az reális, és nem is csodálkozom semennyit rajta, hisz nagyjából én is egyetértek az adott pontszámmal. Kellő mennyiségű ember véleménye mellett a dolgok a helyükre kerülnek, ez így működik.
Ritka kivételek persze mindenben vannak, és ordító kivételként ezidáig csupán egyet tartottam számon, a Crimson debütjét, mint a progszcéna leginkább túlértékelt albumát. Persze nem rossz az In the Court of the CK, de meggyőződésem, hogy ez a – papíron – igen magasan való értékeltsége, a kultstátusza jórészt az úttörő-jellegének szól; sokkal inkább egyfajta főhajtás, tiszteletadás, mint a tartalom reális értékelése. (Most komolyan: ki az, aki jobb zenének – értsd eredetibbnek, izgalmasabbnak, „igényesebbnek”, ezek mellett pedig érettebbnek, kiforrottabbnak - tartja az In the Court-öt a Rednél, a Discipline-nél, a Starless- és Larks-albumoknál? Nemár…).
És most ugyanígy vagyok a két említett TD-lemezzel is, azt leszámítva, hogy még magyarázatom sincs a dologra. (Olvasgatva a két album alatti véleményeket, sem találok olyan jogos szempontokat, amik a magas osztályzatokat igazolnák). A Phaedra és a Rubycon (főleg az előbbi) szerintem ugyanis teljesen invenciótlan, halálosan unalmas zenék: nincsenek ötletek, jószerivel nincsenek értékelhető dallamok, teljesen híján vannak bármiféle dinamikának és izgalmasságnak. Olyanok amúgy, mint Froese-ék ezeket megelőző négy albuma, csak azok, ha lehet, még ezeknél is üresebbek, így a kisebb pontszámaikon nem is csodálkozom; persze az átlag 3,5-jüket is igencsak sokallom.
A Rubycon egyébként picit jobb a Phaedránál, ott már mintha elindulna az a valami, ami az ugyanabban az évben kijött élő Ricochet-t, és pláne aztán a következő évtől (1976) kezdve jópár éven át megjelent albumokat szerencsére nagyon is jellemzi. Az invenciózusságról, izgalmasságról, ötletességről, melodikusságról, dinamizmusról és kiforrottságról beszélek. Fura egyébként ez a hirtelen megtáltosodás: a (leginkább) Froese-ben szunnyadó tehetség egyik évről a másikra kitör, és a nulláról pár év alatt már a csúcsra is ér.
A 79-es, elektromos gitárral is gyönyörűen megtűzdelt Force Majeure szerintem nem csupán a TD legjobbja, de a hetvenes évek végi (progresszív) zene egyik legjobbja is. (A 4,02-es pontszámával tehát szerintem igencsak alulértékelt).
És most említek egy másik, szerintem szintén érdekes dolgot. Nem ismerek még egy olyan, a hetvenes évek elején indult könnyűzenei bandát, előadót, akinek a nyolcvanas éveit jobbnak tartanám, mint a hetveneseit. Az ilyen nem létezhet, hiszen a könnyűzene minőségét illetően pontosan ismerjük a két évtized közötti, általában véve óriási különbséget.
Márpedig a TD-vel pont így vagyok. A (tetszési sorrendben) Hyperborea, Tangram, White Eagle és Green Desert mind bitangerős albumok, emellett pedig a nyolcvanas években jöttek ki. (Oké, a Green Desert „magja” 73-as, ám arra Froese-ék 86-ban pakoltak új témákat, a fene tudja, milyen arányban). Ott van továbbá a nyolcvanasakból a korrektnek mondható Tyger, Underwater Sunlight és Lily ont he Beach. A hetvenesek „bitangerősei” pedig csupán hárman vannak: a Force, a Cyclone és a Stratosfear… (A TD számtalan filmzenéje közül csupán a 77-es Sorcerert és a 81-es Thiefet ismerem, utóbbit amúgy sokkal jobbnak tartom az előbbinél).
Persze világos - mert a fentebb írottakban nagyrészt benne van -, miért a nyolcvanas éveikben találok több jó zenét: mert a hetveneseik teljes első fele eleve „elúszott”, és mire teljes pompájukban tudnak ragyogni, az már a nyolcvanasok küszöbén van. Onnantól viszi őket a kreatív lendület, amit a „könyörtelen korszellem” csupán jópár album után tud megtörni.
A szerintem legjobb TD-szerzemény egyébként a 82-es White Eagle nyitója, a húszperces Mojave Plan. Hihetetlenül atmoszférikus: egyszerűen nem ismerek még egy ilyen zenét, ami ennyire erőteljesen, átélhetően ad át (jelen esetben sivatagi) hangulatot, atmoszférát. E tekintetben pedig nagyon hasonlít a (83-as) Hyperborea első dalához, a „csupán” kilencperces, klasszikus Ry Cooder-es gitártémákat hozó No Man’s Landhez.
Továbbá igen érdekesnek tartom a 78-as Cyclone-t, és nem pusztán azért, mert egyike azon két TD-albumnak, melyeken vokál is van (a másik a 87-es Tyger; és ugyan lehetséges, hogy van még ilyen lemezük, ám én Froese-ék zenéjét 1990-nel, a Melrose-zal bezárólag ismerem). Szóval nemcsak az ének, hanem az első dal, a Bent Cold Sidewalk okán is: aki tud olyan könnyűzenéről, ahol a – nyilván énekes – refrén az egész dal során annak csupán utolsó hatodában bukkan fel először (!), az írja már meg! A 13 perces dal 11. percében jön elő ugyanis először. Amúgy egy igazából megkésett, ám tőrőlmetszett, helyre kis progrockról van szó Eloyt és Genesist idéző hangzással, szóval köze úgy általában a TD zenéjéhez nemigen, magához a bandához pedig inkább a megkésettségben van...
