Köszi. :) Igen, azon én is ott voltam, bár Schulze az égvilágon semmi hatást nem tett rám. Miért volt az egyik "legemlékezetesebb"?...
Arról a 2008-as NotP-ról egyébként nekem elsőre mindig Hodgson ugrik be, és hogy pont akkor eredt el az eső, amikor elkezdte az It's Raining Againt... :)
„Közkívánatra” :) az egy héttel ezelőtti NotP többi fellépője, mindegyiket szokásom szerint helyileg jó elölről végignézve-hallgatva.
Péntek. Az IQ után a Tangerine Dream jött, mint a nap fő bandája. Ehhez képest hihetetlenül kevesen voltak nézők, sőt, még a koncert közben is szivárogtak elfelé. Nem csoda. Froese pár évvel ezelőtti halálával ez a TD már nagyon nem a klasszikus TD; ahogy pedig most számomra is kiderült, már semmilyen értelemben nem az. Önmagában az még nem lenne probléma, hogy a három „zenész” mindegyike jóval a klasszikus kor (hetvenes és nyolcvanas évek) után került Froese mellé: a Gonggal is pont ugyanez a helyzet, az összes jelenlegi tag csupán 2014-től került az időközben meghalt Allen mellé, mégis méltó módon tartják életben, sőt viszik tovább az örökséget.
Az egyik probléma az, hogy a kétórás koncerten összesen kábé negyedórányi zene ment az említett „klasszikus” korszakból. (Én egyébként kizárólag ezt, az 1970-től ’90-ig tartó időszakukat ismerem, mínusz filmzenék; amit pedig kimondottan szeretek, az ebből a két évtizedből inkább a késő hetvenes-kora nyolcvanas években megjelent albumaik. Erről egyébként a Progresszív zene…-topikban írni fogok, mert szerintem érdekes a téma, és többeknek biztosan lesz majd véleménye).
Szóval negyedóra abból az amúgy igen szélesen vett korszakból, amit bármely prog-hallgatóság valamennyire is értékel… (lásd a fesztivál nevét, és lásd pl. azt a progarchives-t, ami kellő szavazatszám felett igen jó iránytűnek, vagy ezesetben inkább lakmuszpapírnak tekinthető). Ott van a színpadon három, a Tangerine Dream-márkanév alatt épphogy csak pár éve felbukkant ember: az egyikük kezei alatt egyetlen hangszer sincs, ő kizárólag gombokat csavargat, potmétereket és szekvencereket állítgat, laptopon matat. A másik elméletileg hegedül, ami tök oké, ám a gyakorlatban ezt a zene max tíz-húsz százalékában teszi, és semmi mást nem csinál. A harmadik az, aki azt csinálja, amit a klasszikus érában három ember végzett a koncerteken, azaz billentyűs hangszereken játszik. Ahogy pár hsz-szel lejjebb írtam, az egész koncert szinte bármelyik pillanatában a zene kb. négyötöde gépről ment…
És milyen zene? Hát véletlenül sem a Rubycon, a Ricochet, a Stratosfear, a Force Majeure, a Tangram, a Hyperborea stb bármely dala, amikről pontosan lehet tudni, mennyire hálás értük bármely (német) progközönség, nem: szinte kizárólag olyan – új/viszonylag új - zene, ami csakis a megveszekedett és levakarhatatlan rajongókat érdekli, senki mást… (Az a bizonyos kb. negyedóra egyébként a Green Desertről és valamelyik korai albumról ment).
A billentyűs arc keze ügyében volt egyébként egy gitár, ám sajnos egy másodpercre sem használta. Továbbá fura volt, hogy egy kurva szó nélkül tolták végig a koncertet: még bemutatkozás sem volt, az elején sem egy helló; a legvégén, a meghajláskor mondták, hogy thank you, és ennyi…
De hogy valami jót is írjak: hát ez a koncert valami veszettül jól szólt! Minden egyes hang gyönyörűen, kristálytisztán kijött, semmi nem volt egy picit sem túltolva, sem túl a háttérben. Ez már a hetedik NotP-om volt, de ennyire jó hangzású koncertet én ott még nem hallottam. Tényleg.
Az élő produkciók valóban nagyon mások tudnak lenni - pontosan az "ilyen-olyan", ezerféle ok folytán -, mint a stúdióalbumok. Én csakis és kimondottan és ezekről beszéltem most a legutóbb.
Igen, holnapra tervezem ideírni a beszámolóm, és persze a hozzákapcsolódó kis véleményeim, meglátásaim többi - azaz nagyobbik - részét. :)
Ha már elborult prog van új Edison's Children. Elképesztő jó. Itt megtalálható mindaz, ami az utóbbi Marillionokból hiányzik. Számomra hihetetlen, hogy valaki (Trewavas) két ilyen originális zenekart futtat!
Amit írsz teljesen igaz. Ugyanakkor az én esetemben az élő produkciók ezt nemigen támasztják alá. Többször volt csalódás a vége, mint élvezet - ilyen-olyan okokból.
Igen. Általános vélemény az IQ-t illetően, hogy Nicholls visszatérte, azaz az Ever óta egyszerűen képtelenek hibázni. Ez idestova már 26 évet jelent, és szerintem is abszolút így van. Eleve igen ritka – sőt, talán egyedülálló -, hogy egy előadó ilyen hosszú idő alatt ennyire egyenletesen nyújt ilyen magasszintű teljesítményt. Oké, ez a jó negyedszázad „csupán” hat (vagy megelőlegezve hét, amihez igazából még jóindulat sem kell) stúdióalbumot jelent, ám ennek nyilván a bevételt keményen érintő ára van, amit ők bevállaltak. Így viszont kikerülik az amúgy mások által az ötévenkéntinél (sokkal) sűrűbb album-megjelentetésekkel szinte óhatatlanul együttjáró minőségi hígulást…
És jut eszembe, ott van még a két évvel ezelőtti karácsonyi albumuk: ha a The Dark Christmas Suitet kiveszem a képletből, (a tematikához képest) még akkor is egy igen korrekt anyagról van szó; nevezett dal pedig szerintem az egyik legjobb számuk evör. (Mellesleg a számomra legnagyobb kedvenc Harvest of Souls után a leghosszabb).
Az IQ-val én is így vagyok, nem nagyon tudnak olyat csinálni, ami ne tetszene.
Thielent én nagyon ajánlom, az Anti-Matter Poetry albumtól kezdődően (az azt megelőző Voices is jó, de az még messze nem a kiforrott T). Érdekes, hogy nem te vagy az első, akinek a Camel ugrik be, nekem viszont egyáltalán nem. Jó értelemben vett elborult neoprog, amely le sem tagadhatná a hatásait, de nem is akarja. És pont ez a jó benne. Nem akarja megváltani a világot, de érződik, hogy Thielen szíve-lelke benne van minden hangban, jók is a dalok, az egyértelmű hatások mellett is ötletes, élvezetes (és tényleg néha picit, néha nagyon elborult).
Akkor sajnos nincs szerencséd velem Zsolti, mert nemigen van az említettekről érdemi infóm. Lévén eleve nem ismertem őket, így aztán nem is törtem magam a fellépéseikért. Tudod, én nem olyan vagyok, mint ti, én lusta vagyok; jószerivel csak akkor teszem tiszteletem az amfiteátrumban, ha érdekel a cucc, azaz ismerem az adott bandát. Mert amúgy tök jól megvagyok a kempingben, és bőven elég, ha ilyenkor csak épp, hogy hallom a zenét… Most amúgy velem volt a macskám (!), így jól meg is tudtam ideologizálni az érdektelenségem, figyelni kell néha rá, nincs mese… :) De ez az idei Loreley mondjuk eleve kedvezett ennek, nem volt igazán erős a felhozatal, pont ennek okán nem voltatok ti, ugye.
Annyiban mondjuk tudom árnyalni a dolgot, hogy t és a Karcius megismerése be volt, és be van tervezve, így azért mindkettő koncertjének egy-egy részén ott voltam. Thielenék olyasmik voltak, mint számítottam rá, és az a kábé húsz perc engem egyébként leginkább a Camelre emlékeztetett.
A Karcius pedig valahogy jobbnak tűnik, mint vártam: sokkal inkább hangzott (klasszikus-fúziós) progosnak, mint jazzrocknak; valószínűleg a mához időben közelebb álló albumokról kaptam el dalokat, mint régebbiekről. A fotón mondjuk pont nem tűnik úgy, de a billentyűsük elég nagy forma, az amolyan emersonos túlmozgásaival frankón ellopta a showt a két frontman elől, nekem tetszett… :)
Összességében fasza volt, bár mondjuk számomra nincs olyan IQ-koncert, ami ne lenne az… Egyetlen problémám volt, ami a NotP-on sajnos néha megesik, a hangosítás: tompán szólt az egész, nem jöttek ki szépen sem a magas hangok, sem Nicholls hangja, ami utóbbi miatt egyébként legszívesebben szétpofoztam volna a keverős arcokat. Az első szám (From the Outside in) közben szerintem maga Nicholls is, mert az instrumentális részek alatt láthatóan elég idegesen próbált javíttatni a dolgon, ami sajnos csak részben sikerült… Talán amúgy az lehetett, hogy a hangosítás már a következő bandára, mint a nap fő attrakciójára állt be: a Tangerine Dream tényleg eszetlen jól szólt, ami persze nem nehéz úgy, hogy az egész koncert szinte bármelyik pillanatában, amit hallhattunk, annak kb. négyötöde gépről ment… Mindegy.
A basszer Jon Jowitt volt; Tim Esau ugyanis, ahogy Nichollstól megtudhattuk, sajnos épp egy londoni kórházban betegeskedik; a valóban szept elején megjelenő Resistance két dalában (A Missile és For Another Lifetime) viszont még ő, mármint Jowitt sem tolta a basszt, gondolom nem volt ideje/módja betanulni őket, így ezekben gépről ment a mélység. Jowitt amúgy az egyik ilyen dal alatt pont a mögöttem álló nőhöz jött kicsit kvaterkázni vele, és közben megdicsérte a saját készíttetésű - amúgy tényleg pöpec -, mindkét oldalán IQ-s témájú pólómat… :)
A szinte pont kétórás hangverseny dalai pedig – az említetteken túlmenően – ezek voltak, nem ebben a sorrendben: The Last Human Gateway, The Wake, Headlong, Further Away, The Seventh House, Frequency, The Road of Bones, Until the End; a ráadás a Subterranea volt.
Pont így, ahogy írod, UFX-ben nem csak a harmónia és hangszerelés egysége rendkívüli, de a ritmusváltásokkal is sokkolnak. Új Haken még hátra van, de a februári koncertet ki nem hagynám...
