Még mindig nem tudom hova tenni a francia-argentint és a francia-horvátot. Máskor mindenki védekezik a kiesési szakaszban, főleg a döntőben, itt meg hogy szakadhatott ki a gólzsák? Mit tudtak, amit mások nem? Ráadásul az argentinok nem tudhatták, hogy a későbbi győztes ellen fordítottak 1:2-re, amit aztán elbuktak, de akkor is számít, mert sokkoló volt. Vagy lehet, hogy a korábbi 0:0-kon is csak egy-egy gólnak kellet volna beakadnia, mint Mandzukic öngólja, hogy belendüljön a meccs, és gólzápor legyen? Egyszerűen nem értem, hogy 4 éve az argentin-hollandon hogy nem volt ugyanígy gólzápor. Vagy sok más ilyen meccsen.
Érdekes téma, amit feszegetsz, engem is érdekel, csak nem kapcsolódik ahhoz, amit írtam.
Miért uralja ennyire Európa és Dél-Amerika a focit? A 16 közé 14 csapat jutott innen a 19-ből. Európa még vhol érthető, hiszen innen származik a sport, és a tőke is számíthat, de Dél-Amerika még meglepőbb.
Így van. Egyébként részben azért írtam négy kategóriát (Eb, Vb, BL, Aranylabda), mert az ötletgazda teniszben is négy nagy trófea van (és most fölösleges lovagolni a különbségeken).
Közben megvan a németeknél az első fejhullás a válogatottnál, Özil "rasszizmusra" hivatkozva lemondta a válogatottságot. Kicsit azért önkritikusabb lehetett volna a saját teljesítményével, tevékeny részese volt a lebőgésnek a VB-n.
Az EB magasabb színvonalú torna, masszívabb mezőnnyel. A vb olyan értelemben lehet csak nehezebb, ahogy kannibál is írta: több és váratlanabb játékstílussal lehet találkozni.
az EB ugyan miért számíta bele a GS-be? az EB nem lehet egyenrangú a VB-vel, az EB az definitíve egy könnyített VB. ilyen alapon az UEFA-kupa is benne lehetne
A "nagy vesztesek" között megemlíteném még a brazil Ronaldót, aki kétszer nyert világbajnokságot (1994 - ekkor nem lépett pályára, 2002 - ekkor viszont vezéregyénisége volt a csapatának), Copa Américát (1997, 1999) és Aranylabdát (1997, 2002). A BL-győzelem viszont nem jött össze neki, pedig 2007 tavaszára leigazolta a sorozatot megnyerő AC Milan, csakhogy ősszel már benevezték őt a Real Madrid színeiben, ezért az UEFA szabályai értelmében nem lehetett tagja a Milan BL-keretének.
Igen, azok után, hogy az 1952-es olimpián Németország néven szerepelt az NSZK, 1956-tól 1964-ig jött a közös csapat. A "közös" jelleg azonban nagyrészt abban merült ki, hogy az adott versenyszámban esélyesebb ország versenyzőit indították, így a futballválogatott (amely 1964-ben bronzérmet szerzett) keletnémet játékosokból állt.
1974-ben, 1978-ban és 1980-ban nem volt elődöntő. Az 1980-as olasz negyedik hely mögött ráadásul nem valami nagy teljesítmény áll: házigazdaként nem játszottak selejtezőt, majd csoportmásodikként rögtön bronzmeccset vívtak, amelyet tizenegyesekkel elveszítettek.
Egy haverom NB1-es játékos volt a 90-es években, azt mondja volt olyan edzője, akinél soha nem gyakorolták szögletnél hova álljanak, szabit ki rúgja stbstb, na ezek tiltakoztak pl. Koeman ellen, és ezért lehet itt pl. a spanyol IV. osztályból, amatőr liga, edző.
Itt már nem lesz magyar foci, a teljesítmény nélküli ingyen pénz végképp kinyírta őket.
Gratulálok a franciáknak! Annyira lesimázták az egész tornát (főleg a kiesési szakaszt, olyan ritkán van, hogy valaki 90 perc alatt minden meccset eldönt), hogy az eb-bukás után megérdemelten nyertek. Ezért megnéztem, honnan ez a nagy erő, mert a francia bajnokságot nem szoktuk az élvonalba sorolni, pont 1998-2002 körüli időszak óta gondolkodok ezen, hogy a francia válogatott a francia bajnokság erőssége nélkül jó (kb. mint a portugálok). Szóval egy rövid összefoglaló, hogy a vb előtt a franciák milyen országokban játszottak:
9 francia (PSG [egyik csak kölcsönben], Lyon, Monaco, Marseille)
6 spanyol (Real, Barca, Atletico, Sevilla)
5 angol (Chelsea, Tottenham, 2 manchesteri)
2 német (Stuttgart, Bayern)
1 olasz (Juventus)
2 éve még csak 5 otthon játszó játékosuk volt. Spanyolországban is csak ketten játszottak. Olaszországban hárman, tehát az több volt, viszont Angliában 11-en, még a West Hamben, Crystal Palace-ban, Newcastle-ben is volt játékosuk az eb alatt. Lehet, hogy ezért nem nyertek? Mindenesetre sokat fejlődtek 2 év alatt, és előttük a jövő.
A legviccesebb, vagy inkább legmorbidabb ezek közül a sztorik közül, hogy a németek még az 1964-es olimpiákon is közös csapattal indultak, amikor már a berlini fal is évek óta állt.
Az idei Vb-n megtörtén az európai futball egyik leglátványosabb sikersorozata. A német válogatottról van szó, amelyik 2006 és 2016 között zsinórban hat nagy nemzetközi torna (Vb, Eb) elődöntőjébe jutott be. Ez akkor is elképesztő teljesítmény, ha tudjuk, hogy a németek csak egyet nyertek meg.
Egyébként eddig az alábbi európai válogatottak voltak képesek legalább háromszor elődöntőzni - megszakítás nélkül (vastag betűvel jelezve a megnyert tornák).
NSZK: 1970, 1972, 1974, 1976.
Hollandia: 1974, 1976, 1978
Olaszország: 1978, 1980, 1982
Franciaország: 1982, 1984, 1986
NSZK/Németország: 1986, 1988, 1990, 1992
Franciaország: 1996, 1998, 2000
Spanyolország: 2008, 2010, 2012
Németország: 2006, 2008, 2010, 2012, 2014, 2016
Eddig csak a spanyolok tudtak zsinórban három nagy tornát nyerni. És ahogy a spanyolok 2014-es bukása, a Hollandia elleni 1-5 igazi királydráma volt, úgy a németek is fejedelmi módon haltak meg. Akár Shakespeare is megírhatta volna a bukás történetét.
A franciák 2016 után 2018-ban is a négy között voltak, vagyis a következő Eb-n elegendő lesz az elődöntőbe jutniuk és Pogbáék máris felkerülhetnek a legendák listájára.
És akkor egy másik összeállítás. Találtam egy újabb összesítést, amelyikben Cristiano Ronaldo hatalmas fölénnyel vezet. A futball négy legértékesebb trófeája, amit egy játékos megszerezhet, a világbajnoki cí, az Európa-bajnoki cím, a BEK- vagy Bajnokok Ligája győzelem és a France Football Aranylabdája. Kár ragozni a dolgot, ezek tehetenek halhatatlanná egy játékost.
Nos, ha megnézzük, hogy kinek mennyi van meg ezekből a trófeákból, akkor kiderül, hogy C. Ronaldo hatalmas fölénnyel vezet. 5 aranylabda, 5 BL-győzelem és 1 Eb-győzelem van a vitrinjében, azaz 11 trófeát gyűjtött össze a legfontosabbak közül. Messinek akkor is csak 9 van (5 aranylabda, 4 BL-győzelem), ha beleszámítanánk a Copa Americát. De nem érdemes beleszámítani, mert még nem nyerte meg.
7 trófeája az alábbi játékosoknak van.
Alfredo Di Stefano (5 BEK-győzelem 2 aranylabda), Franz Beckenbauer (1 Vb- és 1 Eb-győzelem, 3 BEK-győzelem, 2 aranylabda), Xavi Hernandez, Andres Iniesta és Sergio Ramos (1 Vb-, 2 Eb-győzelem, 4 BL-győzelem).
A Grand Slam azt jelenti, hogy valakinek mind a négy trófeát sikerült már begyűjtenie. Idén C. Ronaldónak meglehetett volna a nagy négyes, de ehhez a világbajnokságot meg kellett volna nyernie a portugáloknak. Eddig három játékosnak jött össze a Grand Slam: Beckenbauer, Gerd Müller és Zidane. Mellettük van két-dél-amerikai, Rivaldo és Ronaldinho, akiknek szintén megvan, mert ők nyertek Copa Americát.
És akkor néhány nagy vesztes:
Lothar Matthäus: 1999-ben a BL-döntőben pár percnyire volt a mesternégyestől, de jött a híres MU-hajrá.
Rummenigge: 2 BEK-győzelem, 2 aranylabda és 1 EB-győzelem mellett 2 világbajnoki döntőben is vesztes csapatban játszott.
Xavi és Iniesta: ha az újságírók kezében marad az aranylabda odaítélése, akkor valamelyikük biztos nyert volna egyéni díjat. De pont akkor voltak a csúcson, amikor Blatter kiadta a parancsot, hogy Messi és C. Ronaldo seggét ki kell nyalni.
Cruyff: aranylabdából és BEK-győzelemből is 3-3 van neki, de válogatottként képtelen volt a csúcsra jutni.
Van Basten: neki csak 2 BEK-győzelme van a 3 aranylabda mellett, viszont nyert Eb-t. A Vb viszont nem jött össze neki.
Maldini: 5 BEK/BL-győzelem mellett világ- és Európa-bajnoki ezüstérme is van. Aranylabdát sajnos ritkán kap védő.
Igen, jogfolytonosság szempontjából úgy szokták tekinteni, hogy Orosz Birodalom - Szovjetunió - FÁK - Oroszország, Csehszlovákia - Csehország (sőt, még cizelláltabban 1989-től 1992 végéig már Cseh és Szlovák SZK volt, a 94-es vb selejtezőin pedig a szétválás után cseh és szlovák közös válogatott szerepelt), Jugoszlávia (a királyi, a szocialista, majd a megfogyatkozott területű Jugoszláv SZK) - Szerbia-Montenegró - Szerbia. Viszont mégiscsak más területekről van szó, és nem teljesen ugyanazokról a népekről. A szovjet futballban például a Dinamo Kijev révén fontos szerepe volt az ukránoknak is (az 1986-os válogatott kifejezetten erre a klubra épült), a három szovjet aranylabdásból kettő (Blohin, Belanov) ukrán. Vagy a 90-es évek jugoszláv válogatottjának egyik sztárja, Predrag Mijatovic például montenegrói.
Az NSZK-Németország esetében annyival más a helyzet, hogy ott egyazon államalkotó nemzetről van szó, a jelképek is maradtak az egyesítés után (egyedül a FIFA-kód változott FRG-ről GER-re), sőt már a szétváláskor is a DFB az NSZK-ban működött tovább, a kapitány is maradt Herberger.