Keresés

Lázár Tibor

ŐSZI ELÉGIA

Elmennek megint a madarak,

mert lábukat a hideg csipkézi már,

és elhallgatnak az éjjeli ciripelők is,

s tagadóan rázzák sárga fejüket a fák:

elmúlt a nyár, a kihűlt strandokon

csak a szél a vendég, s néhányan keresik

az egyre jobban fakuló délutánok sűrűjében

a csendet, a csókok tűzmarta nyomát.

Kereslek én is, de mosolyod felitták mohó sugarak,

szemed az égbe költözött,

derekad íve hullámsírba szállt,

nem maradt semmi belőled

csak egy sál, egy sapka, egy kabát.

A napok arca [17.]

Lázár Tibor

NYÁRI ZIVATAR

A délutáni nap csókolja a szemem,

perzselő aranya szétfolyik testemen,

kaszák hegyén táncol, kévébe hull a fény,

két marokkal szedem, s mezőket gyújtok én.

Emésztő tűz lobog, kocsi nyoma fordul,

lehunyt szemű pipacs szél-szerelmet koldul,

mire észreveszem villant az ég alja,

aki fel sem néz, az csak a dörgést hallja.

Sistereg a felhő, forr a föld alattam,

villám melegéből gyöngyszem-máglyát raktam,

aztán nem esik már, nem hajol a szél sem,

szivárványkör gurul azurkék keréken,

s az ég óceánján, felhő tarajokon

foszló eső-hajból a nap glóriát fon.

A napok arca [15.]

Lázár Tibor

NYÁR

Megérett indulat a nyár,

naponta kitörő kéklő vulkán,

testünk egyenlítőjére szoruló sugár,

mint óriás-lencsék hevítenek

olthatatlan szomjúsággá,

hogy ellobbanjon, s hamuvá égjen

minden évben velünk,

mert csak így lesz jövőre

élet s feltámadás.

A napok arca [10.]

Lázár Tibor

MÁJUSI ESŐ

Nagy széllel jött, és felleghajtó kedvvel

hordta a port, s tépte a fák gyenge virágát,

szaga friss volt, ázott, párás májusi szag,

s a zápor szaporázta millió csepp-szálát;

elpaskolta a földek hátát, hol a mag

dagad, és csírái kibújnak a földből.

Dörgött, villámlott és a tyúkok riadozva

bújtak a bokrok alá, az esőről

álmodozó poros levelek vadonába.

A napok arca [9.]

Lázár Tibor

TAVASZHÍVÓ

Napsugaras tavasz,

lányos melled feszítsd fölénk,

és ölelj magadhoz mindannyiunkat!

Fütyülj madár, s vonj körénk

madárfütty-glóriát, s ne félj, nem untat

senkit e rég hallott bűvös szimfónia.

Táncoljatok apró fény-füzérek,

s lopjatok pírt a télből gyógyult tájra,

hogy áldott anyaként léphessen majd

az élettől terhes ezerszínű nyárba…

A napok arca [7.]

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

******

Nemes Nagy Ágnes 

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: 
kimondhatatlan szomj gyötör utánad. 
– Ha húsevő növény lehetne testem, 
belémszívódnál, illatomba esten. 
Enyém lehetne langyos, barna bőröd, 
kényes kezed, amivel magad őrzöd, 
s mely minden omló végső pillanatban 
elmondja: mégis, önmagam maradtam. 
Enyém karod, karom fölé hajolva, 
enyém hajad villó, fekete tolla, 
mely mint a szárny suhan, suhan velem, 
hintázó tájon, fénylőn, végtelen. 
Magamba innám olvadó husod, 
mely sűrű, s édes, mint a trópusok, 
és illatod borzongató varázsát, 
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. 
És mind magamba lenge lelkedet 
(fejed fölött, mint lampion lebeg), 
magamba mind, mohón, elégitetlen, 
ha húsevő virág lehetne testem. 
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. 
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Lázár Balázs

SZEPTEMBERI VERS

kiengedi lassan az ásító fű

a nyárból megőrzött sárga fényt

úgy szívom be a langyos őszt

mint tekintetet a száraz maradék

ezer darabban dobban meg a nap

a színes levelek tenyerén

bolygó emlékeket találkoztat

a titkon munkálkodó remény

én maradnék még amíg csak lehet

de fáj a fejed estére megjön a szél

most félmeztelen futnak a gyerekek

s kacag ki hamarabb odaér

mert így kellene mindig akár e fény

elemi boldogsággal szelni át

a leghidegebb legsötétebb űrt is

s nem veszteni el sosem a lényegét

2012

Lázár Balázs

MARIANNAK

megvillan mint egy zöld tó

a cseresznyefa lombja

ahogy a százujjú szél

játszik csiklandozza

mint templom belsejében

hűvöse csöndes áhitat

a gyümölcsbe rejtett ős-titok

öntudatlanul átitat

forog fenn a napban

egy gyermekkori nyár

álommá omlik a jelen

ahogy kisfiunk lábra áll

puha lépésétől a föld

hangtalan-boldog megremeg

s kiárad a végtelen kertben

tengerillatú tekinteted

a lassan felkelő hold íve

izzó lábszárad fehére

apályt s dagályt formáz bennem

pórusaid lüktető fénye

föld és víz múlt és jelen

keverednek a sűrű légben

értelmet nyer egy percre

miért azt hittem hogy éltem

hiába hát ha rothadnék

és megéreznék a legyek

néhány fehér felhőpamacs

tisztára mossa a kék eget

2010

Lázár Balázs

AFTERSZOLNOK

kopnak már bennem az utcanevek

a távolság mint üveggolyó

ahogy képzeletben megpörgetem

a gyermekkor vízjel-emlékei

láthatatlanul felfénylenek

itt nőttem fel váratlanul

még most sem értem hogy van az

itt lettem hallgatag gyerekből

örök boldogtalan kamasz

iskolák család hűs Tisza-part

– fel nem foghattam mit akart

az ötezernégyszáznegyvenhármas

efbedelászló úttörőcsapat

egy másik világban éltem

s azt hittem lázadó vagyok

mert birodalmi cirkálóként

fenyegettek a panelok

s míg álmomban iker-nap kelt föl

bokor-lelkem végtelen

folytatásaként áradt

szerteszét az Alföld

én tényleg szeret(t)em Szolnokot

s szépséghibáknak csúnya foltjait

a városon melyben én már rég nem

de az még rág bennem egy kicsit

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

összekötött idővel-térrel

valami titokzatos képlet

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

észrevétlenül érezni

a kezdetben kelő véget –

ritkán jövök már Mama sem él

s ahogy változik egy-egy utcakép

egyre ritkábban fújja felém

sosemvolt szőke szerelmek

illatát az ismeretlen szél

2008

Lázár Balázs

ITTHON

hazafelé az egysávos úton

smaragdzöldrobbanás a mező

majd pollenvarázsigékre

gyermekkori emlékek

ugranak elő az árokból

táncra perdülnek

retinámon a házak emberek

ahogy rombuszba dől és

kifényesedik a sosem

mozduló látóhatár –

mintha csak hosszú álom után

az érzékszervek boldog ébredése

az az összehasonlíthatatlan

remegés a gyomortájékon

ahogy ezer szivárványszínű inger

csap le rám sisteregve

és üzeni kérlelhetetlen szeretettel

itthon vagy

2008

Lauka Gusztáv

NŐMHEZ

Van még pásztortűz a réten,

A ligetben dall madár,

A tavak fölött cseregve

Vadrucák csoportja száll.

Fonnyadó ágon feledten

Még virágot is találsz,

Hogyha künn a szürke ködben

A mezőkön szerte jársz.

Későn kél a nap, de fénye

Még üdítő és meleg,

S ha már ő leszállt nyugodni,

Ragyog a csillagsereg.

Az esti szél fuvalma is

Rejt még némi illatot,

S szomjatoltón hint a földre

A derült ég harmatot.

Jer tehát, éljük világunk,

Hisz korunk már őszre jár,

S nemsokára megraboltan

Int felénk a szemhatár.

Beköszönt a tél fagyával

S pusztulásnak nyit helyet,

Illatot, dalt és virágot

S mindent, mindent eltemet.

Magyar költők 19. szá-

zad. 1., 1886 [554-555.]

Lauka Gusztáv

DRÁMAI HATÁS VAGY HATÁSOS DRÁMA

(ironia)

A darab címe: „éjkirály”

Személye van hetvenkilenc.

Öt felvonás és egy Tableaux,

A változás külön kilenc.

Esik eső, jég és dara,

Villámlik csuful és dörög,

Többnyire éj van és sötét,

Ezerféle eszköz zörög.

Döfés: ,jaj nekem meghalok’

Döfés: „oda vagyok kedves”

Döfés: „,Ezt nem érdemeltem’”

Döfés: „„ingem vértől nedves.””

Döfés: ,kiméld meg gyermekem’

Döfés: „Éppen a szívemen”

Döfés: „,Oh jaj, huh, juj nekünk”’

Döfés: „,,halok! él nemzetem.””

Négyet a mennykő is megüt,

Tizenkettőt vihar temet;

Vagy tízet megsirathatunk,

Bizon szenvedtek eleget.

A darabnak szép vége lesz,

Mind boldog ki el nem hala,

El is felejtém mondani –

Büdös görögtűz is vala.

A szerző kitapsoltatik,

Megjelen a költői gőg!

Feje megkoszorúztatik,

A publikum ordít és bőg. –

Magyar költők 19. század. 1. [547-548.]

Lauka Gusztáv

A VILÁG

Állj meg egy május alkonyon

Künn a szabadban egyedűl,

Midőn a fákon dall zeneg,

S a hűs légbe illat vegyül;

Állj meg, s tekints a messzeség

Kékellő távolába szét,

Csak alig mérsékelheted

Majd hullámzó kebled hevét.

„Oly szép a világ, oly dicső,

Mily boldog ki sok éven át,

Megháboríthatatlanul

Élvezheti minden javát.”

Így szólnak majdan ajkaid,

És kivánsz hosszú életet,

Mely a szerencse útain,

Minden gyönyörhöz elvezet.

De menj csak emberek közé,

Lássál gazságot és nyomort,

Lássad mint tart erény felett

A rút vétek halotti tort.

Lássad állattá mint fajul

Az ember egy kis érdekért,

Mint nyer sok hízelgő ravasz

Igaz felett jutalmi bért.

Kebled – miként a tiszta ég

Ha felleg jő rá – elborul,

S a kitörő öröm helyett,

Csendes leszen, – agg és szorul.

S fájdalmas hangon szólsz legott,

„Óh szép a világ, jó, s remek,

Kár – mi boldogságát adná:

Nem olyanok az emberek.”

Magyar költők 19. szá-

zad. 1. [548-549.]

Lator László

KI EGYRE FÉNYESEBB VAGY

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak.

A folyóparton integetsz,

ki egyre fényesebb vagy.

A táj szikrázik, mint a fém,

éles fény részeire bontja.

Átlátszó hűvös szél tapad

viaszszín homlokunkra.

Szememben lakozol ragyogó

szomorúsággal övezve.

Haragos hangok zengenek,

ha jön az üveges este.

Jóságodra gondolok.

Szikár árnyékom egyre hosszabb.

Olajos vizek hömpölyögnek.

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Lator László

FA A SZIKLAFALON

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla-szahara

kő-szörnyei közt ez a satnya fa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok,

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs-bogaival

felesel a szökőkút-ívü gally,

szövevényes hasadékokon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága-lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz-homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyü űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva, a

kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz-utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere-ága,

mondhatatlan szépsége-árvasága!

Fák könyve [62.]

Lator László

PIAC

Forrástalan morajlás, kvarchomok-

permet neszez a lomb közt szakadatlan.

Valami színes bukdos, tántorog,

és elmerül egy mélyebb forgatagban.

Karok, nyakak, mellek mezítlenül,

emberi hangon jajgat egy talicska.

A szemet ez a későnyári hő

káprázó képekkel nyugtalanítja.

Ez délies, csak zsírosabb világ,

vastag gyönyörrel habzó földi éden.

Izzadt füstölt, paprikás szalonnák

a súlyos nap kemencemelegében.

Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-

időig hólyagos poklukra vetve

kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék

érnek nagy karéj liha kenyerekre.

Káposzta, répa, hagyma, paprika,

a zöld alól világít már a sárga,

paradicsom pirosa omlik a

kék véraláfutásos padlizsánra.

Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,

mélyben, napon más-más tervet betöltő,

versengve sokasodó anyagok

özönlenek elő a sűrü földből.

Kertek fényes, testes gyümölcsei,

már viaszosra, ragacsosra érve,

méregzöld dinnye s hókás szentesi,

villog tükrös rózsás vagy sárga béle,

szeplős arany, bíbor, halvány, leves,

savanykás, kásás alma, hagymahajszín

körte, zöld ringló, sárga, véreres

őszibarack és pozsgás héju kajszin.

S már érzi is az ujj, a száj, az íny

a pihés, mézgás, édes hám alatti

hús megbolygatott hasadékain

a nedveket hirtelen felfakadni,

már érzi a sóvár, parázna bőr

a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,

már érzi, hogy dől rá mindenfelől

a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

Jaj be szép az a Pest [70-71.]

Lator László

VALAMI SZÁNDÉK ÉBREDEZ

Valami szándék ébredez,

nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,

iránytalan, előre-hátra,

indul a nagy, függőleges

sötéttel tele fában.

Már gyülekezik, megered,

kitölti az üres teret,

hajszálcsövekben felfelé tör

a formát képzelő meleg

barlangok éjjeléből.

Rajzó tervek közt tétovázva

vár, még semmi sem végleges, még

a képlékeny, lágy csontu vázra

csak most mintázza rá a testét.

A nyirkos hártyán vérerek

térképe dereng át, alatta

egy bizonytalan lény lebeg,

még gazdátlan, még elhagyatva.

Még mérhetetlen ideig

füröszti egy langyos, szelíd,

szívlüktetésü tenger,

mígnem színültig megtelik

paradicsomi szerelemmel.

Hosszú, zománckék pillanat,

mikor megjön, s szétcsapja végre

függönyeit a virradat.

S kilép a lények seregébe.

Fellobban, elhomályosul, 1986 [8-9.]

Lator László

RAGYOGJON HETVEN CSILLAGA

Mert benne a forgó homály

megfényesül, formát talál,

mert legsötétebb éjjele

is bolygó lelkekkel tele,

mert benne egy égbolt delel

mozdulatlan jegyeivel,

mert benne százfelé hasad

s megáll a kerek pillanat,

mert benne az anyag tömör

teljességében tündököl,

mert benne az anyagtalan

mennydörgő-villámló folyam,

mert annyi formát meglakott,

kedvére váltott alakot,

mert benne a csend és a szó

egyforma tűzzel lángoló,

mert ha kimondja szavait,

minden hozzákezesedik,

mert szolga s király egymaga –

ragyogjon hetven csillaga!

Versei és versfordításai, 1983 [95-96.]

Lator László

AZ ÉDENKERTI VIRRADAT

Az édenkerti virradat

gyöngyzáporában ázva

tajtékosan szakad a rét

a sárga vízmosásba.

Egy remegő felhőgomoly

világos árnya rászáll,

meghajlik s máris visszaáll

helyére egy virágszál.

Megérzi álma homorú

fészkén a könnyű térség

növekvő lázát, nyugtalan

madárszárny-verdesését,

magánya gyöngén lüktető

hártyáját átszakítja,

kitántorul a kába szív

a lángsörényű síkra,

és megrohanja hirtelen

tündöklő léte, földi

sorsa, mint csonthéját a mag,

hézagtalan betölti.

Versei és versfor-

dításai, 1970 [89.]

Lator László

VÁRATLAN KEGYELEM

Honnan ez a tündöklő izenet,

a ritkuló földön váratlanul

fellobbant kegyelem?

Egy szál jegenye éles rajza félig

a halvány hegy kiterjedéstelen

lapján, félig a már lombtalan égen.

Vagy szívünk félhomályos falain

az erek törékeny mintázatán

földerengő jelek.

A szemhéj narancssárga éjjelében

a hús homályos sejtelmeiből

már-már testté sűrűdő látomás:

egy töredezett arc megsajduló

káprázatában ó, micsoda évek

zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,

nevezhetetlen érzések sötét

villámait lobbantva benső

égboltunk fényérzékeny anyagában.

Vagy egy ház megroskadt oromzata

fölött az ég világos lüktetése:

egy tömböt, egy formát kivág

az egynemű létezés anyagából

emlékeinkbe rögződő pecsétül.

És hangok is egy még meg nem szilárdult

világ morajló katlanaiból,

egy tenger habzó visszaáradása

hordaléka vak barlangjain át

a mozdulatlan csönd fészke felé.

Versei és versfordításai, 1969 [98-99.]

Lator László

ÁHÍTAT

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

A barmok inni térnek,

s megállnak fényütötten.

Remegő, mozdulatlan

sajgás lüktet a távol

foszló virágszirom-rajz-

mintás káprázatából.

Egy lélek nevenincsen

sejtelme gyolcsfehéren

bolyong, keresi fészkét

az óriási égben.

Szikár kezek a kékbe

fehér jeleket írnak.

Szemünk virág, a szívünk

világít, mint a csillag.

Versei és versfordításai, 1969 [89.]

Lator László

A KERT

Sistergő borszeszláng emészti,

mohó karokban fuldokol,

egymást öleli, tartja, tépi

fa, folyondár, virág, bokor.

Izzó homályban, mozdulatlan

hőben jelek villámlanak.

Szívéig érő bódulatban

álmodja önmagát a nap.

S úgy csapnak át e sűrű léten

megújuló hullámai,

hogy feldereng a feledékeny

emlékezetben valami.

Egy óriási láz hevít

mindent a maga gyökeréhez.

Valami öröklét, amit

csupán a test homálya érez.

Versei és versfordításai, 1968 [65.]

Lator László

VAK SZEMBE SAJDULÓ SUGALLAT

Vak szembe sajduló sugallat!

Opáltűz-félgömb ég alatt

káprázó tündöklésbe alvad

a verdeső-szárny mozdulat,

nyugszik anyaöl-puha fészken.

Az akácon reflektor-remegés.

Már bolyhosodik a nehéz

homály a fák meleg szívében.

Ott felejtett apró zajok

járnak az űrben tévedezve.

Repeső bogár csillagot

röpít fel az ibolya messze.

Mindenből belső fény világít:

mielőtt elmerülne, fénykör-

bóbitát gyújtva még kiválik

mohón sötétlő hátteréből.

A láthatatlan nagy folyó!

A füzek, a nyárfák a parton

mozdulatlan ezüst viharban!

Ág-ívre üvegesedő víz.

Barbár tülök őscsönd alól:

testetlen nyájat őriz.

Felszikrázó, hunyó jelek.

Mennyi ibolyántúli áram

suhog, villámlik, sistereg

egymás alatt, egymás felett

a mindenségnagy éjszakában!

Versei és versfordításai, 1967 [61-62.]

Lator László

AZ UDVAR

Árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere,

a tiprott föld koldus növényzete.

A reves, gombás palánknál, odább,

tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,

égboltja a köszvényes bodzafa

homályszívű tömör lombozata,

de tömbjében váratlan tűzü rés:

mozdulatlan ametiszt remegés.

Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.

Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.

Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon

üvegcsillám: kanyargó csiganyom.

Az ól végében a két gömbakác

belsejében angyalzöld ragyogás,

a láthatatlan forrású smaragd

fényben ezüstláng-hártyás bogarak.

A cserepes, sajgó kéreg alatt

formátlan fürtös létek rajzanak,

még névtelen, még el nem különült

sejtek, csírák bolyongják be az űrt,

millió közt keresik azt az egy

formát, amely nekik rendeltetett,

tétova csápjuk mohón tapogat

alakokat, színeket, szagokat,

a mélyvilág homályos, méhmeleg

üregeiből feltüremlenek:

árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere.

Általuk él az udvar négyszöge,

árad, mozog reggeltől estelig,

s legbensőbb rétegéig megtelik

a mindenség nyers áramaival,

barlangjaiban hangtalan vihar,

szakadatlan sokszorozza a lét

tajtékos-örvényes tenyészetét,

hogy éjjel meleg szemhéjad alatt

szilánkjai még tovább izzanak,

hogy álmaid legbelső kapujáig

valami égi derengés sugárzik.

Versei és versfordításai, 1967 [60-61.]

Lator László

FEHÉR-IZZÁSON SZÉNSÖTÉT

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,

a szironyon mértani lángok,

rezzen, fázósan mocorog,

finom hóport szitál az ágbog.

Kökénybokron a hó puha

rózsái kéken tündökölnek,

anyagtalan fény veri a

kék-ezüst-villám-álmú földet,

gazdátlan sugárzás, sajog

forrásától elszabadulva,

keresi a szilárd magot,

amelyre rákristályosulna.

A tetőkön, a hegyeken

ártatlan glória világít,

a tűz-közepű jég-elem

teremti áttetsző csodáit.

Ó, világ-gyermekkori tél!

Évmilliók alóli fényjel!

Sejtjeid leglelkéig ér

üvegsziporkás gyönyörével.

A kobalt-kék, berlini-kék

égen szálkásvonalú rajz, a

fehér-izzáson szénsörét,

kristálylapon tű-hegye karca.

A kopár szerkezet, a váz –

de közein éteri áram,

vakító ívfény-ragyogás

forr mozdulatlan viharával.

Versei és versfordításai, 1964 [55-56.]

Lator László

ADD NÉKEM GYÖNGESÉGEDET

A kimondatlan szó kinoz.

Ki tudná elviselni?

Hová is fordulhat, ki most

nem tud vigaszra lelni?

Félem s kívánom készülő

gyanútlan-őz-szerelmed.

A hallgatáshoz nincs erőm,

ragyogó homloku gyermek.

Óvlak magamtól: védekezz!

S szeretném: bár ne tennéd!

Hisz édesebb vagy mint a méz,

kivánság, ölelés, emlék.

Talán csak én teremtelek

magam képére, társnak,

más csillagon laksz, úgy lehet,

csalás vagy öncsalás vagy.

Vagy segíthetsz? A semmivel

naponta szembenézek.

Didergő meztelen szivem

nem védi rég igézet.

Ember vagyok. Szem és tudat,

ki lát, hall, érez, eszmél.

Tudom, hogy sokkal boldogabb,

ha együgyűbb lehetnék.

Légy ölelő part, menedék

veszendő életemben,

kevés, ha nem lehetsz elég,

de mégse hagyj el engem.

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?

Sugarak kévéi vernek.

Add nékem gyöngeségedet,

ragyogó homloku gyermek.

Szívzuhogás, 1953 [36-37.]

Lator László

NYILALLÓ SZÁLON

Nyilalló szálon száll a nap,

remeg a véknyuló fonál,

halk pattanással elszakad

a fák sötét csomóinál.

Kék pára készül, szétterül,

szálakban ring a kerten át,

egymást ugatják messziről

a feleselgető kutyák.

A házak közt a megrekedt

szekérzörgést még hallani,

de máris nőni kezdenek

a csend sötét bozótjai.

Kénsárga, vattás fellegek.

Kis szélben rezzenő pihe.

A roskadt óltető felett

borzongva száll a semmibe.

Versei és versfordításai, 1950 [45.]

Lator László

MINTHA ALUDNÁL

Tűzzel izzik az árnyék

a forró szelek évszaka ez

haragosan zúgnak ilyenkor

távoli tölgyesek

Gyűszűvirágok nyílnak a kertben

kelyhük füstölve ég

kábultan földre hull ha

szirmukra száll a méh

Ragadós nedvet izzad az ág

és földre hajol

Mintha aludnál az út

egyszer csak elfogy a lábad alól

ez már a lápvidék

homályos pára felette

lebegő nagy szitakötők

ülnek a forró fellegekre

a víz felett villognak illetetlen

milyen pazarló pillanat

szárnyuk hegyén a rezzenések

gazdag szeszéllyel játszanak

Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn

a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen

lépted nyomán a süppedékes földből

a víz mohón mindenfelől előtör

holnap magasra nő ezen a helyen is a sás

a folytonos teremtés egykedvű változás

ó beljebb már a fordított bozót

az égerfák gyökere vízbe lóg

és remegő növényzet közt lebeg

az arcod a homályos mély felett

érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad

hurkos hínárszorítás rád tapad

belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

s a vízszintesre ferdült fény alatt

köréd gyűlnek a lomha nagy halak

(nyitott szemmel heversz síkos csigák között

szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz

a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap

hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Mintha aludnál

az út egyszercsak elfogy lábad alól

tárul a hajnal kelyhe

s ismét összehajol

az arcod most homályos mély felett

remegő zöld növények közt lebeg

Mintha aludnál

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

A roppant meleg éjszaka

körötted egyre fényesebb lesz

Áttetsző közeli tűz

fénylik a füvek alól

Tárul a napok kelyhe

s ismét összehajol

(belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

virágszirom a víz színén a nap

érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

Versei és versfordításai, 1949 [27-29.]

Lator László

DÉL

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek közt a diók.

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

Piros taréját rázogatja

fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

Így fürdik bennem szüntelen

a gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

Versei és versfordításai, 1949 [27.]

Lator László

CSUPROK

Mennyi fény

a zöldzománcos csuprokon!

Ételek meleg szaga árad

a csorba konyhaablakon.

Sávos homály,

dongó neszek

kimondhatatlan édessége ringat.

A szilva kékül, óvatos

kézzel tapintsd maradék napjainkat.

Rovarok szárnyán az ég

tört fényessége rezdül.

Zápor zuhog,

gyors és heves,

a réseken keresztül.

Téglák között ágyat keres

a kékítős patak.

Majd szétveti a fény

a mázas csuprokat.

Versei és versfor-

dításai, 1949 [26.]