Az idő mibenléte mindig is foglalkoztatta, és zavarba is hozta az embereket.
De viszonylag korán megjelent az az elképzelés is, hogy nem is létezik.
Lehetséges-e, hogy csak a tér, az anyag, és energia létezik?
Az energia hatására létrejövő változások, mozgások összehasonlíthatók, számszerűsíthetők. Ezt nevezzük sebességnek.
A tér, a térben helyet foglaló anyag geometriai tulajdonságai szintúgy összehasonlíthatók, számszerűsíthetők.
Az energia hatására létrejövő mozgások, változások egyetemessége és pontossága kelti az emberi elmében azt az automatikusan kialakuló képzetet, mintha az idő létezne.
Idő = Távolság / Sebesség
Az idő nem létezik, csak egy automatikusan kialakuló képzet, amiből
hasznos segédfogalmat képeztünk? Vagy ez maga a létezés?
Lehet-e, szabad-e rangsorolni az anyag tulajdonságai között, és
azt mondani, hogy a tömeg/energia az elsődleges és ehhez képest az idő csak általunk bevezetett segédfogalom,
amihez lélektanilag közelebb állunk, mint mondjuk különféle sebességek érzékeléséhez?
Ellenmondana-e mindez a téridő elméletnek, vagy ez a segédfogalom dimezió könnyedén kicserélhető "valósra", vagy "elsődlegesre"?
Vagy erre nincs is szükség? Semmi gondot sem okozhat, hogy valójában egy nem létező, önmagán kívüli okból is relatív fogalommal dolgozunk axiomaközeli szinten is?
Relatív= valamihez viszonyított, (axiómához és tapasztaláshoz kötött)
Szingularitás= egyediség, különösség, (egy olyan axióma, amihez nem köthető fizikai, csak elméleti tapasztalás)
Az időt, Newton abszolútnak tekintette abban az értelemben, hogy feltétlenül múlik, nem áll meg és nem nyúlik, vagy zsugorodik.
A modern fizika szerint, az idő relatív, elméletben lehet két irányú, a gyakorlatban azonban, nem. Tapasztalatunk szerint, az entrópia növekedés irányába halad. A tapasztalható idő relatív, annak ellenére, hogy egyre pontosabb azonos értékű tartamait mérjük a kristályok, atomok rezonanciája alapján. A tapasztalhatóságra épülő gondolkodásunk, nehezen fogadja el a semmiből keletkezést. Ugyan akkor a transzcendens Isten számára megengedjük, hogy ezt megtegye. Gondolkodásunk, tehát elfogadja a számunkra nem érzékelhető valóságot, mert az egy alapot ad a létezésnek, a semmivel szemben.
Tegyük fel, hogy a szingularitás, nem egyediség, hanem van olyan „típusa”, amiből végtelen sok van. Ez a fizikai szingularitás, egy fizikai pont, ami egy egység energiát, nem érzékelhető „kiterjedtségben”, potencia erőben táról. Most jön a kérdés, hogy meddig? Ha csak a létező legrövidebb ideig, ami egy (nem érzékelhető) téridő kvantum felmutatásával azonos, akkor ez abszolút időben értendő. Ha ennél hosszabb ideig, akkor az abszolút időt meghaladó rész, már relatív időnek számít, mert az abszolúthoz viszonyítható. Mivel az abszolút idő közvetlenül nem tapasztalható, a relatív időt egy olyan tapasztalható eseményhez lehet csak viszonyítani, ami közvetett módon regresszió útján történik. Ez az időbeli visszavezetés a kozmológiai elméletek alapja, amelynek határa a t=0 (relatív) időpont.
Azonban a számunkra nem tapasztalható fizikai pontok és abszolút időben és térben való megnyilvánulásuk, a téridő kvantumok képezik a tapasztalható világ hátterét, a végtelen téridőt. Ha nincs teremtő Isten, akkor ez az feltevés, a semminél azért több.
Létezik-e az idő? Mi az hogy! Méghozzá két verzióban.:)))
És ehhez mit szólsz?
A matematikai pont szigorúan kiterjedés nélküli, így csak a végtelen és a nulla fogalmai köthetők hozzá. A fizikai pont, azonban egy statikus potencia, ami véges energiamennyiséget, tartalmaz olyan formában, aminek a „kiterjedtsége” nem érzékelhető. Más szóval a mérete és az értéke, semmilyen módon nem mérhető meg.
Ez a fizikai pont, amikor aktivizálódik, akkor meg jelenik az idő kvantuma, ami egy fizikai pont kiterjedésének és összezsugorodásának eseményeit, mozgási periódusait, olyan formában mutatja fel, ami az „Ő”esetben két eseményt egy időben, vagyis egy kivételes pillanatban, az abszolút időben teljesít. Az a véges energiamennyiség, ami egy tér kvantumot az „abszolút időben” felmutat, az lesz a téridőnek egy kvantuma. A végtelen tér axiómája azt erőlteti ránk, hogy végtelen sok fizikai pont, és egyben felmutatott téridő kvantum létezik, egy időben, az abszolút időben. Ha ezt a téridő kvantum felmutatást, egy lokális eseménynek fogadjuk el, akkor ennek az eseménynek a megismétlődése között, nulla és Max, közötti véges időtartamok telnek el, az az egy intervallum.
Felmerül a kérdés, hogy mekkora értékű ez az időintervallum? Amennyiben megegyezik az „abszolút idővel”, akkor a fizikai pontok és a felmutatott téridő kvantumok energiasűrűségének eloszlása egyenletes, homogén, és minimális a fluktuációja. Ha ezt a homogén primer kvantált közeget képzeletben egységnyi távolságon berácsozzuk Eukleidészi egyenesekkel, akkor két dimenzióban a tér-ületet (területet), három dimenzióban a tér-fogatot kapjuk, amit a hely, névvel is jelölünk. Mivel a helyet (a képzett térfogatokat) hézag mentesen kitöltik a téridő-kvantumok, és a potenciapontok, ebben az állapotban a végtelen halmaz megfelel az érzékelésen túli valóságnak, amit más néven transzcendensnek nevezünk.
Viszont, ha a feltételezett intervallum hosszabb az abszolút időnél, akkor átlépünk egy bűvös határon a relatív idő tartományába, aminek szintén lesz egy alsó és felső határértéke, ami egy újabb, relatív időintervallumot képez. Ez a határátlépés azt is jelenti, hogy a homogenitásból, az ín homogenitás és a relativitás területére léptünk. Mivel a potenciapontok egy relatív időintervallumon belül tovább maradnak potensek, vagyis helyről- helyre, lokálisan nem mutatnak fel téridő kvantumokat, ott az energiasűrűség megnövekszik, amitől nagyobb lesz a lokális gerjesztés, a fluktuáció. Mivel ennek is van felsőhatára, ez azt jelenti, hogy a gerjesztési szint a felsőhatárt elérve, egy második kvantálás következik be. Ekkor jönnek létre a potenciapontok energiáiból az elektromos töltések kvantumai, külön-külön felmutatva a vonzást és a taszítást. Ezek hatása szferikusan szétterjed a még „túlgerjesztett” téridő halmazon. A globális egyensúlyi helyzet felé irányulva, létrejönnek a taszító vonzó gravitációs töltések is a maradék, elektromosság által hagyott, túlgerjesztett energiából. Ezért a gravitáció töltéseinek 42 nagyságrenddel kisebb a hatásuk. A második megmaradó kvantálással, kialakul egy globális erőegyensúly, a téridő és a töltések, vagyis az anyag elemi részecskéi között. Azonban a töltések közötti aszimmetria, lokálisan továbbgerjeszti, ín homogénné teszi az energiasűrűséget, amivel létrehozza az összetett anyagot, az érzékelhető valóságot.
Én egyáltalán nem akartam lesajnálni. Miután beleolvastam a blogjába, érdekesnek találtam, megvettem a könyvét, és megpróbáltam befogadóan olvasni. Nagyon örültem volna, ha találok benne valami értékes meglátást. De sajnos egyre csak a kételyeim gyűltek. Az a "fénysebességű forgás" is puszta szóvirág maradt.
Egy tudományos életmű csúcsa, a Nobel díj elérése 50 éves kor alatt kivételnek számít.
Ez azonban nem a díjazottak miatt van így. Sokkal előbb, fiatal éveikben érik el azokat az eredményeket, amikért a díjat kapják. Azért kapják olyan későn a díjat, mert a díj odaítélésénél szeretnek biztosra menni, megvárják, hogy az adott eredmény tényleg nagy jelentőségű, az adott területen széles körben használható, hasznos tudományos eredmény-e.
Amikor az emberiség átlagéletkora 45 év volt, az az ember, aki 21 éves koráig nem használta ki az adottságait és képességeit, lekésett mindent, ami magas pozícióba juttatta volna. Ma Amerikában 21 év az alkoholtilalom határa. A világon átlagosan 25-30 éves korban jutnak diplomához az emberek. Ez után következik a karrier és a család. A karrier csúcsát jelentő vezető pozíciókat 45-50 éves korban érik el. Egy tudományos életmű csúcsa, a Nobel díj elérése 50 éves kor alatt kivételnek számít. Miért kell lesajnálni egy nyugdíjas tanárt, azért a munkájáért, amit már nem öncenzúrázott a karrierféltés miatt?
A blogról (és a szerző nemrég megjelent könyvéről) egy ismert fizikus véleménye:
"számítsuk be R.A. időskori irodalmi munkásságába... Sajnos a kollégái rosszul értelmezett udvariasságból és szeretetből nem állították le idejében a dolgot.:( Remélem, nem mindenki jut el idáig, ha megöregszik."
Valamiért nem találom a blog szerzőjét. Bizonyára az én hibám. De te tudnál valami értelmes magyarázatot adni arra, hogy egy professzor miért blogban publikál, ahelyett, hogy a rendelkezésére álló szaklapokat venné igénybe? Vagy neked ilyen apróság fel sem tűnik?
Kopernikuszra és Galileire hivatkozva kérdezem, vajon mi a fontosabb, hogy a Föld, a Hold és a bolygók pályáját ki tudjuk számítani, vagy az hogy a Föld forog a Nap körül?
"Vsz. ugyanígy hibáztak az energia és frekvencia arányosságának megadásakor, hiszen ha ezek is azonos dimenziójúak és azonos mértékegységűek lennének, tök felesleges volna a Planck-állandó."
Hát pedig a természetes mértékegység rendszereknél, például a Planck-egységeknél a redukált Planck-állandó is 1, nemcsak a fénysebesség értéke. És amikor egy alapkonstans értéke egységnyi, akkor mintha az ott sem volna a képletben.
Egyébként tényleg, természetes mértékegységrendszerben az Einstein-féle energia-tömeg ekvivalenciaképlet E=m alakú. Ez jelzi, hogy a fénysebességnek semmi köze az összefüggéshez.
Az ilyen blogok legfeljebb ezoterikus "tudományok" terjesztésére alkalmasak, fizikát semmi esetre sem innen akarj tanulni, mer előbb utóbb belegabalyodhatsz a hülyeségbe, még akkor is, ha a leírás megtévesztően "tudományosnak" tűnik. (Pont ez a csapda benne.)
"Einstein képletében csak azért szerepel a fénysebesség, mert bohó eleink hibásan választották meg az energia és a tömeg mértékegységeit "
Az energia dimenzióját és a tömeg dimenzióját is hibásan választották meg?
Mert ugye ha ezek azonos dimenziójúak és azonos mértékegységűek lennének, akkor így nézne ki a nevezetes képlet: E = m .
Vsz. ugyanígy hibáztak az energia és frekvencia arányosságának megadásakor, hiszen ha ezek is azonos dimenziójúak és azonos mértékegységűek lennének, tök felesleges volna a Planck-állandó.
A fenti helyről van az idézet, amely a fénysebességű forgásokra épül. Eliminálja a térdimenziót, de az időt egybeforrasztja az egyikkel. Vagyis nem eliminálható az idő, ami egy alapvető létezője a világmindenségnek.
"Minden fizikai erő alapja a téridő görbülete [17,18, 19, 20]
A természet legmélyebb világa a folytonosságra épül. A tér és idő nem szakad szét kvantumokra. A fénysebességű forgások extrém torzulást hoznak létre, amikor elvész két dimenzió és létrejönnek a nullafelületű részecskék. De a görbületek tovafutása a részecskék sugarán kívüli tartományba folytonos, és ez érvényes a felületre is, amelyik nulla a felszínen, majd folytonosan növekszik kifelé, amíg eléri az euklideszi geometria által megszabott értéket. Így jön létre legbelül a részecskét egyben tartó erős gravitáció, majd kvarkok esetén a részecske határán egy keskeny tartományban az erős kölcsönhatás, majd attól távolodva a szokásos gravitáció..Elektronok esetén a részecske határon való folytonos átmenetet a kvantumelektrodinamika által bevezetett vákuumingadozás hozza létre. A paradigmaváltás azt jelenti, hogy nem a kvantumokból kell magyarázni a gravitációt, hanem megfordul a kép: minden fizikai erőhatás szülője a tér geometriájának torzulása. Ez vonatkozik az elektromágneses és a gyenge kölcsönhatásra is, mert a kölcsönhatások közvetítő részecskéit is az erős gravitáció alkotja meg [21, 22, 23,24, 25, 26, 30].."
Ha a modell a valóságot akarja modellezni, akkor valamilyen formában meg kell benne jelennie c-nek. Különben nem tudná magyarázni, miért van kiemelt szerepe a kísérletekben, pl. miért nem sikerül c fölé gyorsítani a részecskéket.
A Newton modellben pl. nem szerepelt, nem is tudta ezt magyarázni.
A Minkowski csak egy olyan közelítés, amiben eltekintünk a gravitációtól. Ha nem tekintünk el, akkor beszélünk az általános relativitás négydimenziós téridejéről, aminek különböző egyszerű görbülési lehetőségeit írják le az Einstein egyenlet jelenleg ismert megoldásai, pl. a pontszerű csillagét a Schwarzschild téridő, a forgó csillagét a a Kerr téridő, stb., stb. Van körülbelül negyven ilyen kiszámolt megoldás. De a c mindahány téridőre egyaránt érvényes alapkonstans.
A húrelmélet téridejének makroszkopikus dimenziói megegyeznek az általános relativitás négy dimenziójával, a négyen felüli extra dimenziókról pedig felteszik, hogy megfigyelhetetlenül apróra fel vannak tekeredve. Így ezek nem érzékelhetők közvetlenül, nem járhatók be, hanem az lenne a dolguk, hogy a különböző feltekeredési módok topológiája határozza meg meg a részecskék tulajdonságait és a közöttük érvényes kölcsönhatásokat. Kezdetben volt egy 26 dimenziós elgondolás, de azt ma már sikerült visszavezetni egy 10 illetve 11 dimenziós elméletre. Viszont nem látszik semmilyen ok, ami kitüntetné a gigászi mennyiségű (kb. 10500) lehetséges feltekeredési topológia valamelyikét. Tehát ez az egész elgondolás csak egy gyűjtemény, rengeteg különböző egyaránt lehetséges elméletre, ami jelenleg nem tud tippet adni arra, mi módon lehetne közülük választani, akár elméleti megfontolások, akár kísérletek alapján.
