Keresés

Kölcsey Ferenc

ESTI DAL

    Kertemre szelíden

Az estve leszáll;

Lágy szél nyög epedve

Virágainál.

’S míg szél nyög epedve

Virágainál,

Harmatja szememnek

Azokra leszáll.

    Nem látod-e, lyányka,

Hűs árnyaimat?

Jer, ’s tépd kebeledbe

Virágaimat!

’S harmatja szememnek

Ha rólok lehúll,

Lassan leperegve

Szivedre vonúl.

    Búsan csörög a’ hab,

A’ fülmile zeng,

Fenn a’ szerelemnek

Szép csillaga leng.

Mit nézsz mosolyogva

Sugárid alol?

Ah, lelkem’ öleld-ki

Borúlatibol!

    Titkom kebelemben

Olly csendes, olly hív!

Mért habzik alatta,

Mit vérzik e’ szív?

Árnyékba’ körűle

Hűs nyúgalom űl,

Lángérzete még is

Messzére hevűl!

    Lángod tele mellyem

Alatt viselem;

Légy idvez örökre

Arany szerelem!

Boldog ki merenghet

Hullámid felett,

’S révpartod ölébe

Visz hű kebelet!

Versek…, Cseke, 1824.

március [132-133.]

Kölcsey Ferenc

VANITATUM VANITAS

    Itt az írás, forgassátok

Érett ésszel, józanon,

S benne feltalálhatjátok

Mit tanít bölcs Salamon:

Miképp széles e világon

Minden épűl hitványságon,

Nyár és harmat, tél és hó

Mind csak hiábavaló!

    Földünk egy kis hangyafészek,

Egy perchozta tűnemény;

A villám és dörgő vészek

Csak méhdongás, s bolygó fény;

A történet röpülése

Csak egy sóhajtás lengése;

Pára minden pompa s ék:

Egy ezred egy buborék.

    Sándor csillogó pályája

Nyúlvadászat, őzfutás;

Etele dúló csordája

Patkánycsoport, foltdarázs;

Mátyás dicső csatázási,

Napoleon hódítási,

S waterlooi diadal:

Mind csak kakasviadal.

    A virtus nagy tűneményi

Gőz, mit hagymáz lehele;

A keble lángérzeményi

Vértolúlás kínjele;

A vég, melyet Sokrat ére,

Catonak kihulló vére,

S Zrínyi Miklós szent pora

Egy bohóság láncsora.

    És ti bölcsek, mit hozátok

Ami volna szép s jeles?

Mámor bírta koponyátok,

Plato s Aristoteles.

Bölcselkedő oktalanság,

Rendbe fűzött tudatlanság,

Kártyavár s légállítvány

Mindenféle tudomány.

    Demosthén dörgő nyelvével

Szitkozódó halkufár;

Xenofon mézbeszédével

Rokka közt mesére vár;

Pindár égi szárnyalása

Forró hideg dadogása;

S Phidias amit farag,

Berovátkolt kődarab.

    Mi az élet tűzfolyása?

Hulló szikra melege.

A szenvedelmek zúgása?

Lepkeszárny fergetege.

Kezdet és vég egymást éri,

És az élet hű vezéri,

Hit s remény a szűk pályán,

Tarka párák s szivárvány.

    Holdvilág csak boldogságunk;

Füst a balsors, mely elszáll;

Gyertyaláng egész világunk;

Egy fúvallat a halál.

Vársz hírt s halhatatlanságot?

Illat az, mely tölt virágot,

És a rózsát, ha elhúll,

Még egy perccel éli túl.

    Hát ne gondolj e világgal,

Bölcs az, mindent ki megvet,

Sorssal, virtussal, nagysággal

Tudományt, hírt s életet.

Légy, mint szikla rendületlen,

Tompa, nyúgodt, érezetlen,

S kedv emel vagy bú temet,

Szépnek s rútnak húnyj szemet.

    Mert mozogjon avagy álljon

E parányi föld veled,

Lengjen fényben, vagy homályon

Hold és nap fejünk felett,

Bárminő színben jelentse

Jöttét a vándor szerencse,

Sem nem rossz az, sem nem jó:

Mind csak hiábavaló!

A magyar költészet antológiája,

1823. február-április [281-282.]

Kölcsey Ferenc

HIMNUSZ

A magyar nép zivataros századaiból

    Isten, áldd meg a magyart

Jó kedvvel, bőséggel,

Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

    Őseinket felhozád

Kárpát szent bércére,

Általad nyert szép hazát

Bendegúznak vére.

S merre zúgnak habjai

Tiszának, Dunának,

Árpád hős magzatjai

Felvirágozának.

    Értünk Kunság mezein

Ért kalászt lengettél,

Tokaj szőlővesszein

Nektárt csepegtettél.

Zászlónk gyakran plántálád

Vad török sáncára,

S nyögte Mátyás bús hadát

Bécsnek büszke vára.

    Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben,

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben,

Most rabló mongol nyilát

Zúgattad felettünk,

Majd töröktől rabigát

Vállainkra vettünk.

    Hányszor zengett ajkain

Ozman vad népének

Vert hadunk csonthalmain

Győzedelmi ének!

Hányszor támadt tenfiad

Szép hazám kebledre,

S lettél magzatod miatt

Magzatod hamvvedre!

    Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág és völgybe száll,

Bú s kétség mellette,

Vérözön lábainál,

S lángtenger fölette.

    Vár állott, most kőhalom,

Kedv s öröm röpkedtek,

Halálhörgés, siralom

Zajlik már helyettek.

S ah, szabadság nem virúl

A holtnak véréből,

Kínzó rabság könnye hull

Árvánk hő szeméből!

    Szánd meg Isten a magyart

Kit vészek hányának,

Nyújts feléje védő kart

Tengerén kínjának.

Bal sors akit régen tép,

Hozz rá víg esztendőt,

Megbünhödte már e nép

A multat s jövendőt!

A magyar költészet antológiája,

Cseke, 1823. jan. 22. [279-280.]

Kölcsey Ferenc

KÉPZELETHEZ

1

Szállj képzelet, szállj rózsa-fátyolodban

Bátran lebegve, mint királyi sas,

S ezerfelé változva szép arcodban

Lélekre, szívre bájerővel hass.

Ragadj magaddal, s tündérkárpitodban

Száz tűneményt, száz új scénát mutass:

Míg nap derűl az énekes melyében,

S élet s virágzat tűn fel énekében.

2

Csak dalt adott, csak lantot a költőnek,

Csak dalt, csak lantot a végzés nekem,

Lángérzeményim oszlanak s megjőnek,

Örömre, búra szállong énekem.

Kerestem rejtekében szívnek s főnek

Mitől virúlna boldoggá életem,

S szent képzelet, megfutván egy világot,

Csak hív öledben leltem boldogságot.

3

Te öntöd a dalt, s gazdag ömledése

Forr, mint Tiszának áradt habjai,

Elfoszlik a bú, s szívem vad küzdése

Leszáll derengvén vídámb álmai.

S mint hűs berek, mint esti szél nyögése

Ha felhasadnak Május napjai:

Enyhítve leng az érzetek homálya,

S virít, mint rózsáskert az életpálya.

4

Borítsd el arcod fényben, mint Auróra,

S világolj rám fáklyád sugárival;

S tenéked szentelt légyen minden óra,

Szentelve néked folyjon minden dal.

S ím mint midőn lángot kerengve szóra

Az égi tűz villámcsapásival

Folyást talál a költő szent hevének,

Reng e kebel, s ömlengni kezd az ének.

5

Fény és homály közt, mint az est órája,

Körűlem mely tündér szín nyíla fel?

Mely ég, minő táj, s mely szél hint reája

Ámbrás fuvalmat hűs lengésivel?

Látok, de többet érzek, égi bája

E helynek mély örömbe sűlyeszt el,

O pillantás, o rég táplált reményim,

Váró gyönyörben függnek érzeményim.

6

Amott a parton férfikellemében

Jár a legény, szép búval homlokán,

Ah, mennyi vész fog dörgő fellegében

Üldözni téged élted nyomdokán!

De jót hoz a veszély is eltüntében,

Süvöltni nem fog mindég az orkán,

S ki bátran szállt a küzdés ellenébe,

Mosolygva dől majd jobb sors hív ölébe.

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc összes köl-

teményei, Kölcse, 1818. augusztus 4. [176-177.]

Kölcsey Ferenc

LYÁNY ÜLT…

Lyány ült a hold fényében,

    Felé ment a legény,

Lyány függve kétségében,

    Örömben úszva én,

Várt és körűltekintett,

Meglát, remegve intett,

    S elömlék kebelén.

„Lyány, o leány ha csenddel

    A másik éj is int,

Lopvást, lopvást jövend el

    A boldog pár megint!”

Nem szólt, csak elpirúla,

Mosolygott s rám simúla,

    S csókokkal öszvehint.

„Menj o legény, röpdeznek

    Hajnal fúvalmai,

S ott benn fölébredeznek

    Anyám s leányai.

Jöttem, de szívszorúlva.”

S zengtek, de rám borúlva,

    Búcsúszót ajkai.

Itt állok a szabadban,

    A nap csendben jön fel,

Az árnyas boltozatban

    Csalogány énekel;

S mélyében kebelemnek

Szelíd dalok teremnek,

    S szívem dobog s tüzel.

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc

összes költeményei, Álmosd,

1815. január 1. [171.]

Kölcsey Ferenc

VILMA EMLÉKKÖNYVÉBE

    Minden virágát életemnek,

Melyet még sorsom nyújtogat,

Vidám vagy gyászló szín alatt,

Örömimnek vagy keservemnek,

    Barátság s szerelem,

    Tinéktek szentelem.

    Minden virágát életemnek

Vígan fűzöm hajam körűl,

Az ég borong és felderűl,

S tavasszal új rózsák teremnek,

    Barátság s szerelem

    Míg ti laktok velem.

    Minden virágát életemnek

Hervasztja sírom egykoron,

S túl földi kényen s bánaton

Ott szent nyugalmát enyhelyemnek

    Barátság s szerelem

    Karjaitokban lelem.

Berzsenyi Dániel és Kölcsey

Ferenc összes költeményei,

Pécel, 1814. június 25. [160.]

Kölcsey Ferenc

LAURÁHOZ

    Közte sűrű kénynek, fájdalomnak,

Lyányka, Lyányka nyugszom kebleden,

Gyakran Lethe lankadási nyomnak,

Gyakran védő karjain angyalomnak

Uj örömfény terjed létemen.

    Szenvedünk, s bár nyúgodalmat kérek,

Vérző búnkat mégis ölelem;

Hidd el azt, a bú s öröm testvérek,

S kényben úsz e jóltevő tündérek

Szép körében képzet s értelem.

    Meg ne bánd, ha könnyeid hullának,

Néma könnyek, Eros karjain,

Meg ne bánd, mert szép napok valának,

Melyek Eros karja közt folyának,

Míg szendergél költőd dalain.

    Égi lángot szívtam ajkaidról,

Égi lánggal szívtad csókomat,

Felderűlt a fátyol titkaidról,

Újabb álom szállt fel álmaidról,

S szebb remény a láthatár alatt.

    Álom és remény éltünk vezéri,

Tartnak fáklyát végcélunk felé,

Szívünk a valót távol kiséri,

S megcsalatván, néha bár eléri,

Csalfa bájalakkal váltja bé.

    Dőljünk a jelenlét hív ölébe,

Légyen álom, légyen csalfa kép;

Tán ha vígan szállunk ellenébe,

Nem borúl szép arca gyászleplébe,

S myrtuságat fürteidre széd.

A magyar klasszicizmus, Álmosd,

1814. április 20. [147.]

Kölcsey Ferenc

AZ ACATIA

Mirtusz homlokomon és hűvös acátialombok

        Fonnak ölelkezvén illatozó koszorút;

Azt remegő lyánykám keziből, mint égi jutalmat,

        Gyöngéded szerelem géniusza nyújtja felém;

Ákáclombjaimat deli Cháris fűzte hajamba,

        Hogy szent fája tövén zengjenek égi dalok.

„Itt ölelék egymást, kiket én kedvellek örökre,

        Láng emelé sziveik, s isteni szimpátia.

Rezzent lombok alól susogott lágy szárnya zefírnek,

        S felnyílt kedvesimért illatozó kebele.”

Az erdő poézise, 1811. december 5. [129.]

Kölcsey Ferenc

A SONETTO

    Hespériának szent virányain

Hallám az ifjút ihletett lantjával,

S boldog leányka mellyem szép titkával

Rengék derűlő kénynek álmain.

    Mosolygva leste képem lángjain,

Mint olvad eggyé szívem lágy dalával,

Gyöngén szorított reszkető karjával,

S lelkét ölelte lelkem ajkain.

    Nem bírta többé az égi lángokat

Az elhalandó földi sátorában,

És szétömöltem keble szép honában.

    Lantján folyó tűz érte a húrokat,

S édes szelíd dal, mint csókjai valának,

Zengett szerelmünk boldog Geniusának.

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc összes költeményei,

Sződemeter, 1811. szeptember végén [143.]

Kölcsey Ferenc

A’ PHANTASIA

Boríts-el édes álmaiddal,

Szép hölgy, arany phantasia!

Rengetvén gyönge karjaiddal:

Mint Amorát Idalia.

Bükkjeimnek bíztos éjelében

Érzem balzsamlehelleted’,

’S a’ fülmiléknek énekében

Szól hozzám bájos zengzeted.

Kebledben andalogva bírom

Ismét Lyánykám’ szerelmeit,

Kebledben andalogva sírom

Vesztésem’ néma könyeit.

Váltó örömnek ’s fájdalomnak

Igy olvadván érzésiben,

A’ bánatok kevésbbé nyomnak,

’S a’ szűk öröm szentté leszen.

Tekintetem hat a’ jövőre,

’S lehullnak a’ kék kárpitok,

Merengve néz a’ múlt időre,

’S újabb lángokra lobbanok.

A’ szűk jelenlét szétröpíti

Kevés búját örömivel,

Ösvényimet virág teríti,

A’ bal szerencsét szép lepel.

Így él a’ sylphné fellegében

Rengvén Zephyr’ hűs szárnyain,

Leszáll, s’ szent berkek’ éjelében

Kedvesnek olvad karjain.

Igy él a’ Lepke rózsaszájjal

Csókolván Flora’ kedvesét,

’S szerelme’ ölében égi bájjal

Leéli boldog életét.

Versek…, Sződemeter, 1811.

augusztus 10. [27-28.]

Kölcsey Ferenc

A’ SZÜLETETT LEÁNYKÁRA

Igy zengi berke’ bájos éjelében

      A’ Nimfa’ daljait,

Ha megjelenni látja kellemében

      Majust ’s virágait,

Örvendve fűzi szőke homlokára

      A’ rózsalombokat,

És hallja mínt zúg, a’ Visszhang dalára

      Tördelve, hangokat.

Szelíd csenddel zúg a’ dal húrjaimról:

      Miként az esti szél,

Kerengve lengvén rózsabokraimról,

      Heszper’ szép fényinél.

A’ Naiszok nedves barlangjaikban

      Andalgva hallanak,

Midőn a’ berkek öblös hangjaikban

      Utánam hangzanak. –

Leányka! még nem érzed szenderegve

      Anyád’ lágy kebliben,

Nem még dalom, mely zeng, puhán lebegve

      Feletted, édesen,

Nem olvad öszve szíved szent hevére

      Mellyet reád lehell:

Mint Pásztorának a’ Hölgy énekére,

      Ha róla énekel.

Némán örülve hallja rejtekében

      Kellő nyögéseit,

Merengve éli álma’ tengerében

      Korának kényjeit,

Pirúlva mint Auróra nyíltt kecsekkel

      Száll majd onnét elő:

Miként midőn a’ tánczoló kegyekkel

      Cyprisz mosolygva jő,

Szent láng hevítve szívét olvadozva

      Széttomlik karjain,

És eltéveszti létét gyúladozva

      Kedvellett csókjain. –

De bóldog vagy Leányka! szenderegve

      Anyád’ lágy kebliben,

Hü Géniusz szállong feléd lebegve

      Mosolygván csendesen,

Szép szőke fürtjeit Mirtus köríti:

      Mint Érósz’ fürtjeit,

Ki kedveltt kínokkal csalfán vegyíti

      Létünk’ kellemjeit.

Körűlte rózsafénnyel elborítja

      A’ Kellő halmokat,

’S szavával édesen elandalítja

      Zengvén szent hangokat:

„Viríts majd, mint a’ rózsa biborának

      Virít szép színivel,

Melly kebliben idővel Cypriának

      Mosolygva hervad-el.

Lengő Zefir fog majd feléd kerengni

      Sohajtván tégedet,

De vond-be, látván őt feléje lengni,

      Előtte kelyhedet!”

Versek…, Debrecen, 1809.

november 22. [22-24.]

Kölcsey Ferenc

KAZINCZYHOZ

    Szent énekesse Széphalomnak,

Kobzod szelíd zengésivel!

Engedd, hogy Néked énekeljek,

S édesben foly majd énekem.

Im lángra lobban szép tüzedtől,

Szívem, mely tölti hangjaid,

Majd öszve olvad szent hevében,

És édesben foly énekem.

Kedveltje vagy Te a Kegyeknek,

S ígéznek bájos hangjaid:

Mint amikor zöld lombok alján

Epedve zeng a fülmile,

Vagy mint mikor szelid szavával

Lottim szerelmet énekel

S a rózsabokrokon kerengő

Zefír, hallgatni őt, megáll.

    Óh boldog! aki énekelhet

A Chariszoknak hangjain,

S szent tűz miatt olvadva szíve

Az esti csendben ömledez,

Kinek dalán elandalodva

Ejt a Kegyes Hölgy könnyeket,

Sohajtva omlik karja közzé

És isteníti lételét.

Hangjára megszűnnek körűlte

A Faunuszoknak sípjai,

És rózsa fényben szállanak le

Az ámoroknak sergei,

Idaliává lesz vidéke,

A Kellemek vidékivé,

Hol szendereg virágos ágyon

Paphos mosolygó Asszonya.

    Igy énekelsz Te! Szent szavaddal

Ragadj el engemet, ragadj,

S édes hangokkal felhevítvén,

Olvasszad öszve szívemet,

Hagyd, folyjon ő is lágy dalokba

A Rózsa bokrok éjjiben,

Ha csendes esti szelleteknek

Fúvalma lengedez felém,

Vagy elpirúlva jő az égre

Auróra a hegyek megől,

S hullatja a lengő füvekre

Harmatja tiszta csepjeit.

    Szilágy vidékein, holott még

Szent énekes nem énekelt,

Majd megtanítom így nevedre

Zánoknak szőke bükjeit.

Ha! szent Nevedre bérceinknek

Elbámúlnak Faunusszai,

S forrásaink nimfáji, akik

Lottim nevét jól esmerik,

Elandalodva daljaimra

Fognak tanúlni Tégedet,

S megszünnek dúrva hangjaikkal

Lármázni a hegyek között,

Szelid dalok fognak köszöntni,

Oh, lenge bükkek, bennetek,

És Ámorok fognak leszállni

A habzó völgy virágira!

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Fe-

renc összes költeményei, Debre-

cen, 1809. július [131-133.]

Kölcsey Ferenc

A DALOS

    Csak Lotti bájol engem szép szemével

S ha szenderegve rózsa-kebliben

Merengek szívem lágy érzésiben,

Ámornak égek én szelíd tüzével.

    Zefír, ha a nap süt forró hevével,

Így nyugszik a nyilt Rózsa kelyhiben,

Mely a kegyeknek szent ligetiben

Ingerli a Nimfákat kellemével.

    Engedd Ámor! így folyni napjaim,

S im lantomat felszentelem nevednek,

Téged fognak csak zengni húrjaim.

    Majd Lotti mirtus-ágat fon hivednek,

S olvadva szent hevében lágy tüzednek

Megédesíti csókkal daljaim?

Berzsenyi Dániel és Kölcsey Ferenc összes

költeményei, Debrecen, 1809. június [131.]

Kölcsey Ferenc

A’ NYÚGALOMHOZ

El unva a’ lármát sohajtok

      Szent nyúgalom! feléd,

Oh édes a’ te karjaid közt,

      Édes szendergeni!

Nincs semmi lárma csend-helyedben

      Mint a’ sír’ kebliben,

Holott virágos ágyadon zöld

      Fák közt puhán heversz.

Csak a’ patak csörög körűlted,

      Csak a’ Zefir susog,

’S a’ Fülmilécske zeng szavával,

      ’S csattog, süvőlt, kereng.

Oh bóldog érzés! hogy ha Erdely’

      Arnyékos halmain,

Öledbe dőlhetek le ’s ottan

      Felejtem bánatim’,

Ha a’ patak csörög körültem,

      ’S csendes álomra hív,

Ha a’ madárka sír, ’s szememben

      Bóldog könny-csepp rezeg,

Be nem kívánok a’ vitézek’

      Sorjában ülni én!

Be nem kívánok a’ királyi

      Széken tündökleni!

Oh! ott tanúlja meg szeretni

      Szívünk az életet,

Hol az szelíden foly, miként a’

      Csermelyke’ habjai,

Oh! ott tanúl örűlni a’ szív,

      Örűlni lepkeként,

’S bánkódni édesen, miként a’

      Madár ha társa vész.

Szent nyúgalom! hagyd folyjanak le

      Öledben napjaim,

Hagyd lepjen a’ halál öledben

      El óltván éltemet.

Ah! akkoron virág bokorka

      Nőjjön sirhalmomon,

Mellyen Zefir kerengve játszván

      Lengesse szárnyival,

Majd körbe gyűlve énekelnek

      A’ Nimfák síromon

Ha a’ magos hóld andalogva

      Sűt arra fényivel.

Köztök lebegve fogja lelkem

      Halgatni daljokat,

És e’ szelíd érzése tészi

      Bóldoggá lételét. –

Versek…, Debrecen, 1808. de-

cember - 1809. június [13-14.]

Kölcsey Ferenc

A SZERETŐ

    Oh Lotti! Lotti, higyjed,

Édes szeretni!

Hát mért kerűlöd Ámor

Rózsa láncait?

Nem messze egy patakhoz

Űltem a minap,

A nimfák énekeltek,

Lopva hallgatám –

Mosolygva énekelték

Ámor hatalmát,

Ámornak élnek ők is,

S hordják láncait.

Óh a szelid kis Istent

Ki nem szeretné?

Nélkűle életünket

Ki boldogítná?

Gyötrődni édesen, és

Égni édesen,

Gond nélkül sírni, lánc közt

Nem lenni rabnak,

Ez sorsa annak, aki

Ámor barátja –

    Oh Lotti, Lotti higyjed,

Édes szeretni!

Hát mért kerűlöd Ámor

Rózsa láncait?

Berzsenyi Dániel és

Kölcsey Ferenc összes

költeményei, Debre-

cen, 1808 nyara [129.]

Kőhalmi Ildikó

PRELUDE

És újra meg újra szólítom őket.

Remegéseid csillagát.

Hullani, szállni,

köréd feszülni – parttalanul.

Belegyűrődni fénylő ráncaidba,

titokban mindent

zenévé tenni általad;

a Csöndet,

az Elérhetetlent,

a bőröd ívén elhajló Időt.

Maradj még!

Csak egy pillanat,

míg ujjaim árnyát formálom köréd.

Kozma László

FOHÁSZ A CSÍKSOMLYÓI SZŰZANYÁHOZ

Szűz Mária, nézz Erdélyre

S akiért hullt Fiad vére

A szenvedő, szegény népre.

Nyisson kéklő pillantásod

Havas oltárán virágot

Mint lelkünkben imádságot.

Fenyveserdő csöndje zengi

Ne hagyd lelkünk ködbe veszni.

Dús virággal rétje hajtott,

Ragyogtassa fényes arcod.

101 vers és ének Csíksomlyóról [125.]

Kozma László

HARGITAI ALKONYAT

Az alkonyatot szeretem,

Amikor – szinte magától –

Fölizzik a hegy,

Akár a vulkán-ragyogástól

A régi kráterek.

Sajátja a fény, mely rápereg,

Akár sorsának Nessus-inge,

Köpenyével egybeforr szinte.

Nem kölcsönfény a ragyogás csak,

Övé a vihar, amely rácsap.

Az őszi jaj, mikor a sorsát

Sötétlő fellegek sodorják.

És gyümölcsében szerteárad

Íze a piros áfonyának.

Az emberek, kik egykor éltek,

Akár fái a hegyvidéknek.

Övé a kín, mely egykor jajdult,

Falvak tüze, a tatártól dúlt.

Övé lángja a lármafáknak,

S a pünkösd-fénynek, mely kiárad.

Annyi öröm és annyi bánat,

Így nőtt hegye a Hargitának.

Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,

De minden csapástól megújul.

És úgy nő, egyre magasabbra,

Reménycsillag szikrázik rajta.

Mert zúzhatja szél az erdőket,

Minket a vihar le nem törhet.

A ködökben is ragyogóbbra

Fényesedik a népünk sorsa.

És százszor ad az, aki elvesz,

Ami leomlik, mégis hegy lesz.

Az alkonyatból dús verőfény,

Forrás fakad a szikla csöndjén.

Kövön is pár maroknyi földből

Sudáran fenyő zöldje tör föl.

Az alkonyatot szeretem,

Amikor – szinte magától –

Fölizzik a hegy,

Akár a vulkán-ragyogástól

A régi kráterek.

És nő az árnyék – mind nagyobbra,

Akár létünk dimenziója.

S amit teszel vagy nem teszel meg,

Látszódik százezerszeresnek.

Hargitai alkonyat, mikor minden vérvörösre változik, és ebben a pirosságban

ott lobog a lármafák tüze, ott van az áfonya gyümölcsének pírossága és zamata,

felizzik a sorsunk, melyet vállalnunk kell, mely már nem kívülről szakad ránk,

hanem a mienk, amelyben eggyé válik táj és ember.

Kozma László

CSILLAG A HARGITÁN

Így volt: mint a napvilágot,

Felkelni csillagot látott

Hargita alján a székely,

Növekedni szép reménnyel.

– Ni csak, milyen fénnyel teli,

Akárcsak a betlehemi!

Kiálltak mind megcsodálni,

Hittel a csillagot várni,

hogy egyre teljesedjék

Számukra is teljesebb lét.

Kapu ívére leszállott,

Mint a fényes faragások.

Hirdesse: „Ki belépsz itten,

Csillagával óv az Isten.

Jó szándékkal ha jössz, vándor,

Jut kenyérből, friss kalácsból.

De ha jó szándékod nincsen,

Ez a csillag eltérítsen.”

Kozma László

HAVASI GYOPÁR

A hegyekből hozzak-e neked

Fehér álmot, havasi gyopárt?

A sziklák között nyílik rengeteg.

A messze ködben kéklő csúcsokon

Fehér álom-felhő száll tovább

És napsugár-csók remeg búcsúzón.

És tüzes, fehér bimbók bomlanak,

Szél hozza a mesék illatát

És illat-tornyok földre omlanak.

Az égig érő, villogó mesék

Közül hoztam havasi gyopárt,

Fönn, a csúcson voltam versemért.

És zuhogtak a bűvös lavinák

A papírra. Dübörgő sorok.

Verset hoztam. Havasi gyopárt.

Kozma László

SZÉKELYKAPUK ORBÁN BALÁZS SÍRJÁNÁL

Kezdet és vég, mely maga a kezdet.

Mert nincsen vég, csak újabb kezdeteknek

Kapuja, mely újabb kapukra tárul,

És fény ragyog a kapuk során túl.

Kozma László

SZÉKELYKAPUK (III)

Alkonyatban pirosló kapuk.

Aki belép, éjszakába jut.

De te, székely, csillagot faragj,

Sorsod fölött hogy ragyogjanak.

Kozma László

SZÉKELYKAPUK (II)

Kapuállító székelyek. Készen van faragása.

Alsó része a földbe kerül, mint a gabona ősszel.

De íme, ebből virág fakad, amely magasba tör fel

Szélben hajló indákkal, akár a búza szára.

Nap és hold ragyog, emberléptékű horizont

Épp a fejed fölött, sugarát szórja szinte,

Mit a mester faragott, becéző tenyérrel,

Melybe véső, ásónyél egyformán fér el

Életet farag, egyetlen öleléssel,

Mert itt mindenki ezermester. Érteni kell az élet

Ezerféle hajlását, a hajladozó búzaszárat,

Fenyők hajlását fönn, a havasokban.

Törzsükből szekérdeszka, bölcső és koporsó készül.

Érteni kell a fát, szélben a pattogását,

Érteni, mit télen a tűzben mesél.

Érteni kerékforgását az évszakoknak,

Lányderekak hajladozását, melyből az élet fakad.

Mert évszám is került a kapufára: egybekelésük éve

S a felirat: ha jó szándékkal jössz, ide bátran térj be.

S új életekre nyílik az ajtó, ha kitárul.

Szekerek gördülnek át rajta, egy-egy csomó

Illatos széna hullik az útra, búza pereg

S ha patakon kelnek át a szekerek,

Fény-küllőjük a tovafutó vízen remeg.

Kozma László

SZÉKELYKAPUK (I)

Faragott kapuk,

Mintha önmaguk

Lenne ez a megsötétedett

Írás és ékezet.

Mint idő-jelek,

Inda fut, szétoszolva,

Ahogy virágját szórja,

Szétoszlik napra, holdra,

Csillagra, földgolyóra,

Hegyre és folyóra,

Fényre és ködgomolyra.

Egyetlen mozdulattal

Megszületik a hajnal

S az alkonyat peregve

Hull fenyőrengetegre.

Sűrű ránccal bevésett

Arcok, reád néznek

Hajtások, megújulva

Borulnak a kapukra

Változó nemzedékek.

De itt örök az élet

S ami széthullt, egész lett,

Megváltó szenvedések.

Vihar és napfény verte,

Ezredévek szerelme,

Mint folyók, egybefutnak,

Némán is egyre zúgnak

S az életünket mintha

Ölelné napfény-inda.

Kapuk, mik egyre várnak

Megnyílnak, bébocsátnak.

Kozma László

ERDÉLYI NEVEK

Csudáló, Délhegy. Mint harang-nevek,

Kondulásuk szívemben remeg.

Mint ha vihar sóhajtása száll,

S harangzúgástól hangos a határ.

Veresbükk, Tisztás, Magos, Sikaszó

Jövőt jelent most a tiszta szó.

Libán, Cigánykő. Erdélyi nevek.

Őrizd meg, hogy megőrizzenek.

Kozma László

NE KERÍTSD BE A KERTED!

Székelyudvarhely

Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.

Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.

Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,

Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.

És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,

Legyen pirosló ágad az erdő almafája.

Kozma László

PILLANTÁSOK

Fogarasról messze látni,

Egészen a Hargitáig.

Hargitáról hogyha nézel,

Általlátsz egész Erdélyen.

Hegy élén a havasoknak

Pillantások találkoznak.

Kozma Andor

JÉZUS A VENDÉG

Szegény ember, csak napszámos,

Kis családja igen számos,

Nagy, keserves munkát végez,

Azután ül az ebédhez.

Koldus ebéd, őreá vall,

Híg leveske csak egy tállal,

Pléh kanál benn körös-körül –

Ennek csak az éhes örül.

Szegény ember, jámbor ember

Mindjárt neki látni nem mer,

Előbb halkan elrebegi,

Véle mondják a gyereki:

„Édes Jézus, légy vendégünk,

áldd meg, amit adtál nékünk!”

Jézus, fenn az örök fényben,

Kedvét leli a szegényben.

Hajt az esdő buzgó szóra,

Szerény, kedves meghivóra.

Veszi földi vándor képét,

A gunyhóig vonja léptét.

Bekopogtat: „szabad?” – tessék!

„Hej egy falat, beh jól esnék!”

Szegény ember és családja

Fáradt vándort jól ellátja.

„Hát bizony mi véknyan élünk.

Hanem azért egyél vélünk.”

Jézus is kap egy kanalat,

Jut rá sok lé, kevés falat.

A szegénység gyönge kosztját

Véle híven így megosztják.

S amint esznek, edegélnek,

Tessékelve a vendégnek,

Szól az asszony: „Apjuk lássa,

A leveske mily pompás ma!”

Szól az ember: „Bizony, anyjuk,

Ezt a levest itt nem hagyjuk!

Rég eszünk mi együtt ketten,

De ilyen jót még nem ettem.”

Szól egy kis lyány: „Édes szülém,

Éledek e levestül én,

Pedig gyönge beteg voltam,

Sorvadoztam, majd megholtam.”

Szól a fiuk: „Én is érzem,

Pezsdül tőle minden részem,

Szinte olyan erős vagyok,

Dolgozhatom, mint a nagyok.”

S mind a többi apróbb cseléd

Eldicséri eledelét:

Ilyet – nincs is ennek mása –

Nem főz a király szakácsa!

Áldott megelégedettség

Fogja itt el kiki testét –

S öreg, apró, mind a hányan,

Esznek boldogan, vidáman.

Hát a vendég?… Ül csak szépen

Szeliden a durva széken

S nézi biztatón mosolygva,

Milyen jó e jóknak dolga.

Feje körül szivárvány gyul,

Teste ködszövetté lágyul,

Megjelen egy fényes csillag

S Jézus elszáll, mint az illat.

Mire feltekint a jámbor

Boldog nép – már nincs a vándor.

Vajh’ ki volt ő, hova lett ő?

Vajjon jóizűt evett ő?...

A szivekre halkan száll a

Tiszta értés s zeng a hála:

Édes Jézus, Téged áldunk,

Te voltál ma vendég nálunk.

Te, ki jó szegénynek osztod

Életére a malasztot!

Új aranyhárfa [227-228.]

Kozma Andor

SZÉLCSÖND

Egy fodor se’ lebben

A csöndes tavon;

Csönd van a szivemben,

Nincs dal ajkamon.

Csillagok felettem,

Lenn is csillagok…

Én mindent feledtem,

Azt is, ki vagyok.

Feledtem, mit tűrtem,

Hány vihar űzött…

Lengek már az űrben

Csillagok között.

Ringok csillagfényben

Nesztelen vizen…

Hogy valaha éltem,

Már azt sem hiszem.

A századforduló köl-

tészete [251-252.]

Kozma Andor

ÉJI DAL

Holdas éjben elmerengek,

Elbolyongok egymagam.

Hallgatom a néma csendet,

Melynek annyi hangja van.

Ezüst fátyol, édes álom

Fed mezőt, erdőt, falut,

A madár is bokron, ágon

Rég elült már s elaludt.

Fű se berzeng, nincs fuvallat,

Meg se rezzen lomb, levél.

Minden alszik, minden hallgat,

Csak a méla csend zenél.

Lelkem száll a hanghullámok

Fel- s leringó tengerén,

Mélybe és magasba járok,

S nem igyekszem révbe én.

Künn a messze végtelenben

Leng a lelkem valahol –

S a csodás csend egyre szebben,

Édesebben zeng, dalol.

Nem kivánlak soha vissza

Éber, sokzajú világ!

Éjjel zengnek csak e tiszta,

Gyönyörű melódiák.

Honnan jönnek – ezt se kérdem,

Mikor minden elpihen,

Csak a tücskök vannak ébren,

Meg az én dalos szivem.

A századforduló köl-

tészete 247-248.]