Az alábbi verset és annak megzenésítéseit korábban már bemásoltam, de az orosz betűk nem mentek át. Ezzel kiegészítve adom meg a linket.
.
.
Ангел
.
По небу полуночи ангел летел,
И тихую песню он пел;
И месяц, и звёзды, и тучи толпой
Внимали той песне святой.
.
Он пел о блаженстве безгрешных духов
Под кущами райских садов;
О боге великом он пел, и хвала
Его непритворна была.
.
Он душу младую в объятиях нёс
Для мира печали и слёз;
И звук его песни в душе молодой
Остался -- без слов, но живой.
.
И долго на свете томилась она,
Желанием чудным полна,
И звуков небес заменить не могли
Ей скучные песни земли.
.
/Mihail Lermontov, 1831/
.
.
.
Az angyal
. Szegdelte egy angyal az éji eget, szállt halk dala, zengedezett. Felleg, telihold, sürü csillagos ég hallgatta a tiszta zenét.
. Dalolta az édeni lombok alatt lakozókat, a boldogokat, s hű szíve sugallta szelíd dala szállt dicsérni az égi Királyt.
. Vitt arrafelé, hol a kín hona van, egy lelket a karjaiban, s a lélek igézett mélyeibe átforrt – nem a szó: a zene. . Mardosta, gyötörte soká a csodás, földöntuli vágyakozás. A föld üres éneke néki mit ért cserébe a mennyeiért?
La rana, prima a ritentar la corda dallo stagno che affossa giunchi e nubi, stornire dei carrubi conserti dove spenge le sue fiaccole un sole senza caldo, tardo ai fiori ronzio di coleotteri che suggono ancora linfe, ultimi suoni, avara vita della campagna. Con un soffio l'ora s'estingue: un cielo di lavagna si prepara a un irrompere di scarni cavalli, alle scintille degli zoccoli.
.
/Eugenio Montale: 1896-1981;
XVII. motetta/
.
.
.
A béka, mely elsőnek pedzi húrját a szittyót s felhőt vermelő mocsárban, az összebúvó szentjánoskenyérfák susogása, hol fáklyáit kioltja a heve-nincs nap, késő zümmögése virágokon a még nedvekre szomjas rovaroknak, végső hangjai, fösvény élete a határnak. Elenyészik egy sóhajjal az óra: palakék ég készül ösztövér lovak robogását, patáik verte szikrákat fogadni.
.
/Lator László fordítása/
.
.
A békákhoz egy kis szöveges zene J. Haydn Évszakokjából, a nyár végéről:
. Hogy felkapott és a sötétbe mártott A szenvedés, dühöngő Góliát, Az ismeretlen mennyi réme várt ott, Húsomba vágott óriási rák, Lobbantak bűzös, zöldes-sárga lángok, Ütöttek láthatatlanul husángok Az érzelmeknek útvesztőin át.
. De hirtelen a napvilágra léptem, Hogy meglátom még egyszer, nem hivém, Tűnődő bárányfelhők úsztak éppen A lelkes égbolt karcsú, kék ivén. Hisz mámorítóbb mindenféle szesznél Az ifjú lét, mely önmagára eszmél, Dobog a szíve a világ szivén.
. Az új tavasznak és az ifjúságnak Felszabadító, kettős nyila száll, Aranyló érccel a húsomba vágnak, Mi rejtve élt, most napfényre talál. Nem lehetett még öreg, ami lángolt, A kesergés is mind az ifjúság volt, Melynek pajtása játékos halál.
. A bölcs tavasszal csendben olt és ültet, Az emberek nem tudják, mi a szél, Légyzsivajukkal túl közel kerültek Szívemhez, és ez vénülés, veszély. Vitás, visszás érzelmek, mennyi hóbort! Most mintha hűvös, bíborszínű óbort, Lassan kortyollak, bíztató szeszély.
. Virág a fán, virág hever a sárban, Növény vagyok ma én is és sovány, Az utakról letértem mostanában, Csak nézegetek árván, tétován. Mert minden ifjúság oly félszeg, árva… De eljutottam ama régi tájra, Az emlék nyargal hófehér lován.
. E fákat mintha láttam volna százszor, E felhőket az égen és amott A tóparton mereng a hattyúpásztor, Tilinkón fúj egy régi dallamot. A fuvola egyhangú dallamára Keletkezik a bűvös, könnyű pára, A múltba én is visszaillanok.
. Nehéz, nehéz volt a magány tavaszkor, A terhes, fűszeres órákon át, A délszaki vadállat, a kamaszkor Lesett feszülve zsákmányt és csodát. A lázadásba, szerelembe, éjbe A tilinkónak panaszos zenéje Uttalan úton elkísért tovább.
. De közben hányszor váltott színt az élet! A tavasz és az ősz, az megmaradt. Ilyen tavasz volt, hogy megismerélek Ezüstös fénnyel úszó hold alatt. A szív hullámzott, áradt, mint a tenger, Az égre nézz: ott szép felhője leng el, Titkosan tüzesíti át a nap. . S bíborral ég. Ne bánd, ha minden oly más, Zöldes tajték csupán a tengerár, De megmaradt szelídnek a mosolygás, Ujul a szív, ha közeleg a nyár. Gyümölcsök érnek, édes már a mézünk, Vigyázz, vigyázz, hogy mindig szembenézzünk. Már régen eltűnt minden kis határ.
. Szelíd parázs, kitartó gyönyörűség! Te bárányfelhő, csupa-csupa hab! Kiújuló seb, felsajog a hűség, A kapun boldogan kilép a rab. Mint más költő a szülőfalujához, Én hű leszek e képzeleti tájhoz, Az emléknél nincs semmi biztosabb.
. Itt minden élet egy és oszthatatlan, Mit különválasztott a vak világ Nyugodtan hullámzik a föld alattam, Oly ismerős itt mindegyik virág. Ott túl a fák között csillogva rebben Az éjben, mély, sötétlő rengetegben, A patak és a hold. Az ifjúság?
. Ó ifjúság, te indás, sűrű erdő, Ölelgető szél, láttató homály! Tavasz, te életem körül tekergő, Bujkáló, játszó, sokszínű fonál! Emlék, te rejtett boldogságú bánat! Szép madara a melankóliának A távoli mezőről visszaszáll.
.
/Vas István, 1936/
.
.
.
A békák
. a békák elhúzzák fejük felett a víz redőnyét hangszereik a fenéken az inak agancsok erősödő zenéje
. a nő magasra emeli a gomba nagy fehér fejét
. a madarak az ágról lyukba pakolják fészküket toll levél helyet cserél
. mire belép a kürt trió a fekete lemez mind kifűrészeli az erdőt látni a fuvola még mozgó vakondtúrásait a bolthajtásos súgólyukat
. s lila sörétraj dongja már a fagyos gumókon szökdécselő szivet
. A virágok, a füvek, a fák nem tudnak kacagni, Még akkor sem, ha vállukon vihetnek, Ha szoknyád szelétől lebben a levelek tenyere, Akkor sem, ha derekad érik sárga és lila csókok, Ha nyakadba nyúl a füzek ujja.
. De messze erdők remegnek, Mikor a kertnyi földre lépsz, S a szélben átborzong, hogy megölelt.
. S ha pengenének a virágok, Ha kondulhatna a hóvirág harangja, Csengenének az ibolyák, Egy pillanatra Megtorpanna a száguldó ég, Aztán – tovább! Szilajabb száguldással taposna végig a szél A szóló szirmokon.
. S mikor a kertet, az utcát, az erdőt járod, Zengenének kelyhek kacajára, szirmok színére Hangszerelve, tavasztól-októberig a virágok.
.
/Lászlóffy Aladár, az 1962-ben megjelent,
Hangok a tereken című kötetéből/
.
.
.
RataTata táncegyszeregy . Tatának, a hatvanéves Novák Ferencnek
. Pszt! Mi ez? Égi fuvola? Hárfa? Lant? Angyalok szava? Halk, mint a hajdermenkü maga, szűzi, mint száz rosseb-baka. Mi ez a langy rataTata, hogy hull az ég vakolata, meghasad a föld négy fala, csak nem táncra tanítana, falábú költőt, a Tata?!
. Mennyi kéz- és lábfigura, mennyi szív mozdulat-otthona, ez a tánc magyar, szláv, roma, román, székely, Trian-hona, ez a tánc a nem, nem, Shoah, Bartók bolgár tánc mosolya –, vagy: együtt vagy: soha, soha.
. Múzsám! Mondd most a mondhatatlant! Költő! A kimondhatatlant! Bár szavad belétörik, megrokkan mondatderekad ily taktusokban, bár rímbotfülű vagy, rigmusodban el-elbotlasz versbotlábodban, csürdöngölőzz, járd a csillagokban!
. Búzája nőjön kiszánthatatlan, bora ömöljön apaszthatatlan, bankója pöngjön arany asztagban, szálljon a szájába sült kappan, ámde sose legyen vén kappan, és úgy legyen tatázhatatlan, hogy meg se hal… Mennyi is 1 × 60?!
Mondd, ki venné ma már észre a parkban fölállított, zömök hordód s benne téged: nagyhajú, nagykörmű hordólakót? Hacsak az elszaporodó kutyák s döglegyek nem! Dombosodna a szemét körülötted: sajtpapír, tejeszacskó, sonkacafat s kóbor nyelvek járnának oda lakmározni, te meg csak dörmöghetnél naphosszat, epeömléses, szent öreg, hogy vége a tüntetésnek, a lázadásnak, a vigyor leszárad az arcról, mint a töklevél s a különcök nem istenek többé ebben a nyers világban, arany se, rongy se, vér se, belek se, a kifordított gyomor kékes mocsara se hánytató már s nincs az undornak jövőideje, mint ahogy remélted még! Kirakhatnád akár csömböllékes alfeledet is díszszemlére, buta, mitugrász verebek bámulnák csak meg azt a mozit, még a kislányok is lustuló babaarccal ballagnának tovább az iskolába s a város is zúgna csak egyhangúan, mint reggeltől estig tartó motorverseny. Talán a parkban, egy rádióból zene is szüremlene, zene rólad, kiérdemesült, vén huncutról, zene, zene, részvéti dal, melyben temetői macskák nyaldosnák hordóból kilógó kézfejedet.
Ma este Berlinben lesz egy kamaraest, amelyen Várdai Pisti is fellép, de most a nélküle elhangzó hét Liszt-dal közül az egyikről lesznek szavak. A koncertről az ő témájában bővebben írtam, ide pedig csak a verssel kapcsolatos régi és újabb találataimat írom be.
.
A Lenau-versre írt A három cigányt már többször megidéztem:
.
"2016. március végén egy reggel beszámoltam egy dal- és áriaestről, ahol Nikolaus LenauLiszt Ferenc által megzenésített versét is hallottam a kitűnő Kovács Ágnes mezzoszoprántól. Bizonyára beírtam már ide a verset, de most megismétlem, több fordításban is."
Most pontosítva, kiegészítve..., főleg azért, mert a korábbi festmény délelőtt nem jött át...
.
.
.
Die drei Zigeuner
Drei Zigeuner fand ich einmal Liegen an einer Weide, Als mein Fuhrwerk mit müder Qual Schlich durch sandige Heide.
Hielt der eine für sich allein In den Händen die Fiedel, Spielte, umglüht vom Abendschein, Sich ein feuriges Liedel.
Hielt der zweite die Pfeif im Mund, Blickte nach seinem Rauche, Froh, als ob er vom Erdenrund Nichts zum Glücke mehr brauche.
Und der dritte behaglich schlief, Und sein Zimbal am Baum hing, Über die Saiten der Windhauch lief, Über sein Herz ein Traum ging.
An den Kleidern trugen die drei Löcher und bunte Flicken, Aber sie boten trotzig frei Spott den Erdengeschicken.
Dreifach haben sie mir gezeigt, Wenn das Leben uns nachtet, Wie mans verraucht, verschläft, vergeigt Und es dreimal verachtet.
Nach den Zigeunern lang noch schaun Mußt ich im Weiterfahren, Nach den Gesichtern dunkelbraun, Den schwarzlockigen Haaren.
/Nikolaus Lenau/
.
.
. Három cigány
.
Láttam egyszer három cigányt, hevertek a fűben, míg kocsimmal toronyiránt a pusztát kerültem.
.
Egyik – nyilván önmagának – hegedűjén játszott, s rőt hajára esti árnyak fontak rózsaláncot.
.
Másik fújta a kék füstöt s úgy bámult utána, mintha szétfoszló ezüstöt kojtolna pipája.
.
Aludt vígan a harmadik a cimbalma mellett, arcán hintált a zöld csalit s szívén álom lengett.
.
Ruhájukon száma se volt a sok foltnak s rojtnak, ám körülök egy se hajolt semmi földi sorsnak.
.
A jó példa itten tünik ki: a lét búja helyett álmodni kell s hegedülni víg pipaszó mellett.
.
Ment a kocsim, porzott az út, s én csak néztem rájuk, megbámultam göndör hajuk s éberszín orcájuk.
.
/Sinka István, 1932/
.
.
.
Három cigány
Három cigányt láttam egyszer öreg fűzfa alatt, míg kocsim a poros úton üggyel-bajjal haladt.
Egyik hegedült magában, körötte a puszta, a pirosló esthajnalban húzta, egyre húzta.
Másik, pipával agyarán, bámulta a füstöt, nem is lehet ilyen boldog se király, se püspök.
A harmadik lágyan aludt, a cimbalma kint állt, cimbalmán a szél futkosott, szívén álom hintált.
Cifra-foltos rossz ruhája volt itt mindahánynak, de ők jajnak, földi bajnak mégis fittyet hánynak.
Tőlük tudom, hogy az élet bús torát, hogy üljük: elfüstöljük, elalusszuk és elhegedüljük.
Ment a kocsim, de sokáig tekintgettem rájuk, nézegettem sötét hajuk, füstfogta orcájuk.
/Kosztolányi Dezső/
.
.
Három cigány
Fűzfa tövében három cigányt láttam egy alkalommal, míg a buckás puszta porát szántottam fogatommal. . Egyikük hegedülgetett, épp csak úgy önmagának, alkonypírral feje felett húzott egy csapodár dalt. . Cimborája pipázgatott, nézve a könnyű füstöt, mint aki mindent megkapott, s már nem áhit új üdvöt. . Csendben aludt a harmadik, cimbalmát felakasztva, szívét szelíd álom, húrjait kóbor szél simogatta. . Gúnyájuk végig csupa lyuk, és csupa tarka folt volt: gőggel hívta ki hős dacuk mégis a földi sorsot. . Hogyha napunk vak éjbe vész, megmutatta e hármas, rá háromszori megvetés, dal, füst, álom a válasz. . Hosszan néztem hátrafele, míg el nem tűnt alakjuk, néztem göndör, éjfekete fürtjük s füstszinű arcuk.
.
/Hárs Ernő fordítása/
.
.
.
A három cigány
.
Egyszer három cigányt láttam Egy fűzfához dőlve, Míg szekerem a pusztában Kínnal ment előre.
.
Bíborpiros esti fényben Hegedűjét tartva Állt az egyik s jókedvében Rágyújtott egy dalra.
.
Másik kedvvel nézdegélte Pipájának füstjét, Mintha rózsa volna élte, Mely nem terem tüskét.
.
Harmadikuk a fa alatt Aludt heverészve; Cimbalmának húrja szakadt, Lágy szellő rezgette.
.
Cafatokban állt ruhájuk, Rongyosak, kopottak, De jó kedvük, szabadságuk Fittyet hányt a sorsnak.
.
Megmutatták, hogy miként kell, Ha rosszul megy dolgunk, Hegedülnünk megvetéssel, Füstölnünk, aludnunk.
.
Lomha, szürke esthomálynál Visszanéztem rájuk; Szinte most is előttem áll Fekete orcájuk...
.
/Dsida Jenő fordítása/
.
.
A verset korábban más is lefordította, Az Ország Tükre című Budapesti Képes Hetilapban jelent meg az alábbi (1865. augusztus 3-án).
.
.
A három czigány
.
Három czigányt láttam egykor
Heverni egy fűz alatt:
Míg szekerem a homokos
Pusztán lassan áthaladt.
.
Az egyik csak ugy magának
Hegedűlt elmerűlve
Tüzes nótát; s az esti fény
Arczát betündökölte.
.
A másik pipál, s boldogan,
S néz a füst-föllegekbe:
Mintha neki a világon
Más már nem is kellene.
.
Békén aludt a harmadik,
A fán függött czimbalma;
Szívén álom járt, - a hurjain
Szeleknek langy fuvalma.
.
S bár ruhája mindháromnak
Rongyos volt és folton-folt,
Földi sorssal, fittyet-hányva
Mind a három megdaczolt.
.
Megmutatták ők énnekem
Ekkép háromszorosan:
Ha életünk sötétedik,
Napnak fénye oda van -
.
Hogy' kell akkor az életet
Szépen elfüstölgetni,
Elaludni, hegedülni -
S háromszorta megvetni;
.
- S oly sokáig néztem volt még
Vissza a czigányokra:
Sötét-barna arczaikra,
Sötét-fürtű hajukra . . .
.
/Thaly Kálmán/
Liszt Ferenc átköltése 1860-ból való. Az előadók kiválóak! A videó alatt angol fordítással...
A videó után Elisabeth Kulmannal az Erlkönig jön be, érdemes azt is meghallgatni!
És az átköltéslefordítása hegedűre és zongorára (1864-ben), valószínűleg Reményi Edének ajánlva, akinek hegedűversenyt is kezdett írni 1860-ban, de azt nem fejezte be.
A vers megzenésítése nyolc további szerzőtől is ismert, köztük a telejesen elfelejtett, 1825 és 1898 között élet Szécsényi Imre grófé 1892-ből.
.
.
Pongrácz Ferenc korábbi, 1836. évi olajképe (43 x 34 cm) a Magyar Nemzeti Galériában van, de több más hasonló is készült (rézkarc stb.). Más nyomatokon a megverselt szekér is látszik, pl. az említett Thaly Kálmán-féle fordítás illusztrációjaként.
A ma reggeli Muzsikálóban Cser Krisztiánnal beszélgetett a műsorvezető Radványi Dorottya.
Az alap az énekes és partnere alábbi koncertje, amely a Kodály-év keretében zajlik nemsokára:
2017. április 25. 19:00, Márványterem Cser Krisztián énekel, Lugosi Anna zongorázik
Schubert: Hat Heine-dal a Hattyúdalok c. ciklusból Liszt: Három Petrarca-szonett Richard Strauss-dalok - Az éjjel; Holnap; Jaj, nekem, szerencsétlennek; Tizenöt krajcárért Kodály-dalok, Ádám hol vagy?, Az erdő, A farsang búcsúszavai, Kit kéne elvenni?
.
Elhangzott a beszélgetés végén, hogy Kodály szeretett kirándulni, sokszor volt Galyatetőn, és ehhez a helyhez kapcsolódik az ide már tíz éve egyszer beírt alábbi szép visszaemlékező vers, amely 1982-ben jelent meg az Elmaradt lázálom című kötetben.
.
.
A lángész itt sétált mezítláb
.
A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,
túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,
de látszott rajta, hogy közben
a lepkékre gondol, azokra a hancúrozó,
kék, fehér, sárga láng-darabkákra,
melyek fölgyújthatnák az erdőt...
Megállt s lába nagyujja
ámulva nézett egy vakondtúrást.
Mozgott, púposodott a porhanyós föld,
mintha rég halott barátai keresnének
vészkijáratot a temetőből.
Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte nekik kajánul,
a csontom még teli muzsikával s ha fölértek,
zene fogad majd benneteket,
fűsusogás és mátrai szél
és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan
betyárkoporsókra húsvét napján
s jártok a gyöngyön mezítláb,
ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,
Ma éppen A Föld Napja van, hogy minden napnak legyen egy keresztapja. Pedig a Földnek mindig van Napja, különben nem létezne. Ez a Földnap világnap, vagyis a világnak napja.
.
.
Névtábla seholnincs ajtómra
. Kivetett a víz alól fröcskölődő hullám, kavicsos parton szárítom bú-buborék hullám. Nyíranyám és nyárapám ágaiból lettem, sarkam alatt ég bizsereg, föld forog felettem. Hónom alatt van a nap, mint egy édes sülttök, ükeim, a batyubálban teknőn hegedültök? Szaladtomban pihenek, míg a hold nem jő fel, s Titánia veri orrom lapulegyezővel. Ajtóm fák közé nyílik, nyitja-csukja tollam, karcolászva bűbájolom: K. I. aki voltam.
A Kassák-vers második köldökéből a forrásra települő köd eltakarta a "l" betűt, pedig a rondó formájú versbe az kell. Megismétlem a verset, és persze javíttattam.
.
.
Banális motívum
. Fintoros kedvem peckeli Április. Március…? Április…? Május…? Április rúgat, április a nyelvemen, április a kalapomnál.
. Hej! Szél ellen a bohóckodó vitorlákat! Hej! Köldökön is felül a tavaszi pocsolyákba! Hej! A szem bogarába most a kályhák bogarát és hiába ró meg isten aranyujja,
. csontig a tánc!
. Fáklyás taréjjal a bánat-kovászból: Kukuriku!!! Vertek sóhaja iszaposodik a mezőkön. De kergül a város, a város! Vágyak rikoltó pántlikái szabadultak az űrbe s a fekete boltról szakad a vizek babiloni zenéje.
. Április.
. Fáklyás taréjjal a tavaszi bánat-kovászból: Kukuriku!!!
. És szél ellen a bohóckodó vitorlákat! És köldökön is felül a tavaszi pocsolyákba! És a szem bogarába most a kályhák bogarát s hej, de hiába ró meg isten aranyujja!
. Fintoros kedvem peckeli Április. Március…? Április…? Május…? Április rúgat, április a nyelvemen, április a kalapomnál.
. Fintoros kedvem peckeli Április. Március…? Április…? Május…? Április rúgat, április a nyelvemen, április a kalapomnál.
. Hej! Szél ellen a bohóckodó vitorlákat! Hej! Köldökön is felül a tavaszi pocsolyákba! Hej! A szem bogarába most a kályhák bogarát és hiába ró meg isten aranyujja,
. csontig a tánc!
. Fáklyás taréjjal a bánat-kovászból: Kukuriku!!! Vertek sóhaja iszaposodik a mezőkön. De kergül a város, a város! Vágyak rikoltó pántlikái szabadultak az űrbe s a fekete boltról szakad a vizek babiloni zenéje.
. Április.
. Fáklyás taréjjal a tavaszi bánat-kovászból: Kukuriku!!!
. És szél ellen a bohóckodó vitorlákat! És ködökön is felül a tavaszi pocsolyákba! És a szem bogarába most a kályhák bogarát s hej, de hiába ró meg isten aranyujja!
. Fintoros kedvem peckeli Április. Március…? Április…? Május…? Április rúgat, április a nyelvemen, április a kalapomnál.
.
/Kassák Lajos/
.
.
.
Most, hogy vége a diktatúr
. Most, hogy vége a diktatúr, s ki lehet borítani a, már oda se néz, hogy hova, már magától is kiborul.
. Most, hogy egyszerre annyi úr és mindenki demokrata, akkora szemeteskuka, ha tetszik, ha nem, beletúr.
. Most, hogy a legszebb hang a durr, s ahány röf, annyi pocsolya, se az ól, se a disznaja, csak érzi, ahogy kiszorul.
. Most, hogy benne van piszokul, mintha már nem is mosdana.
.
/Bertók László, az 1995-ben kiadott,
Három az ötödiken c. kötetéből/
.
.
.
Ma 25 éve, a Luzerni Húsvéti Fesztiválon volt az ősbemutatójaKrzysztof Penderecki rövid kórusának, a 117. zsoltárra írt Benedicamus dominónak - TTTBB felállásra:
A lemezt felvezető kép akár Antoine Watteau-é is lehetne, akinél a tánc, a zene, a természet és a színház jelemző témák, de e kép elkészítése előtt kilenc évvel már elhunyt. A kortárs Nicolas Lancret a Párizsi Balett híres primadonnáját, Marie Camargót örökítette meg táncoló társával 1730-ban. Az elhangolt hegedű AndrewManze kezében varázslatosan szól (most éppen az 5. és a 6. szonáta). Az én lemezemen Amandine Beyer hegedűl, és egy kis együttes kíséri, persze nem teljesen egyezik a két anyag ezekből a rövid szonátákból.
. A hegyek zugaiban itt-ott még villog a hó, de már meleg a fehér takaró s alatta fűlve rothad a mult ősz temetetlen gizgaza. Sápadtlila lánynyelveit kiölti csúfondárosan a kacér kökörcsin: egy kicsit fázhat még éjjel, ezüstboa védi a nyakát… Ibolya és hóvirág szövögeti tarka foltjait, s ahol a sí suhant a völgybe tegnapelőtt, ma már porhanyodó mezők lankáin bukfencezik a szél, március méz-szagú szele, pimasz, fütyörésző, jókedvű kamasz, erdők és rétek szárnyas üteme, mely úgy átlükteti a hegyeket, mint hangversenytermet a zene… Óh, a szél az égbe már bele se fér, nem fér el a galy a rügyben, csordul az élet mindenünnen, feszűl a magban a virág: s nem kérdi, miért nő s minek él, csak él, és igaza van!… Délre jár az idő, vigan puffognak az országuton a motorok… Hív s megtelik az útszéli korcsma… Még alig indultunk s máris enni kell: sajt, sonka, sör… Aztán tovább, föl a hegyre! Renyhén mozog a láb s fárad a test, de gyógyul a lélek! Mennyi bogár és pici féreg mozog a fűben! Kinyujtóztatom bakancsos lábam a domboldalon; lassan átforr a húsom… Óh, napos kövek! Lent szürkül a város, és virágkelyhekben bódult legyeket gyilkol az éhes pók. Itt pihenek a fényben, estig… Mi lesz azután, nem tudom, nem is érdekel… Ma örülni és remélni kell: ma énbennem is rothad a mult ősz átfülledt gizgaza, szívom magamba az életet s míg félájultan heverek, úgy érzem, tűzzel töltenek tele s új élettel a márciusi napisten nehéz boxütései.
.
/Szabó Lőrinc, az 1938-ban kiadott,
Harc az ünnepért című kötetéből/
.
.
.
2008 végén még csak részletekben lehetett beírni a hosszú verseket, az alábbit is, ezért megismétlem egyben. Ide illik ez is.
.
A fiatal Szabó /ki ismerné fel csak így?/ Lőrinc 1921 közepén jelent meg először a Nyugatban, de akkor még csak 33 Shakespeare-szonett fordításával, majd a folyóirat 1923. évi 3. számából alább beírt verséig még 10 alkalommal szerepelt, de már saját verseivel /összesen 32-vel/.
.
.
I S T E N
.
Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon, roncsok s hullák hínára ölelte-karolta a lábam s hajamba tapadt a korom.
.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, a rémület utjain át, - vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó: dübörögve rohantam a hidakon át.
.
Jöttem. - De kitudja, mikor? de ki tudja, miért? és honnan?... Senki se tudja és én se tudom... Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton!
.
Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek... - Álom? vagy talán virág? - Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!
.
Nyomorult a világ, - suttogta, a szélbe zokogva virágát, - és emberek élnek a távoli partokon, és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi a lábát, mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
.
Kis gyermek voltam... Voltam!... Azóta bejártam a földet, s bejártam a végtelen, árva időt, pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep, kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
.
Élek s meghaltam ezerszer... ezerszer... S mikor letekintek, világokon át, a vad Ázsia bérceiről: lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől.
.
Meghaltam ezerszer... A szír katonák vasa járta a mellem, az égei tenger száz lánya csókolta homlokomat, beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az őszi gonoszság habverte húsomba új életet lehelt, szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá, mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők smaragd kupolája fölé haragos lobogóm, és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörög és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
.
És láttam a bábelek zűrzavarát, és később, - mikor az indák halálszövevénye befonta, - öleltem üszökvert romjaikat, szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam, láttam az inkák aranypalotáit s ültem a Szaharák pálmái alatt.
.
Porcelán tornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és rettegtem a tárnák fekete vihederét, csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetek elé.
.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám, de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is: keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Géve piacán.
.
Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át, szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét: a fejem hegy lett és kő a húsom s torkom hulláma az orkán, mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam... - jaj, de éltem! és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyú kín! És néha zenét hallottam és - agyrém! szférák zenéje! - egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat, én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levélen, én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat, a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem!
.
Óh szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse! Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon, hogy a megvetés börtön-falán is keresztül üvöltse: Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon! -
.
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú, én voltam a diadal s mikor győztes homlokomra hajoltam, csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
.
Zúgott az idő és századok forogtak le az égen, zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát, s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére testvér-sebeket mar a hazák életpíros husán.
.
És fölharsant a béke dala, a kereszté, és a fényé, az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor, üvölt a gonosz: Nézd, új jakobinusok állnak a Volga vizénél s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon!
.
Új rabok! új éhség! új börtönök! - Újra hiába zökkent régi sínéről újabban a régi világ: új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát!
.
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács, én voltam az ember, az állat, a te meg az ő, én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály, a színpad és az akkor, az élet méhe meg a temető.
.
Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság, az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín, én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság és milliók torkában én voltam az emberi kín.
.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedül és üvöltő máglyákon ezért égetem el magam, én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszer-szülte tűrés, a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok, mint fadöngető elefánt és vízlakó parány és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól, mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.
.
Én próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék, kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és honnan? - Az űr iszonyú s örök utjain át!... Tény, tett, való: mind puszta szó, üres játék: a kérdés új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! -
.
De majd egyszer megállnak a folyók az éjszakában s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon, szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.
.
És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat: megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség és a mozgás csiráiban megdermed az öntudat.
Az előzményben hivatkoztam a József Attila 70. születésnapjára összpontosító lapszámra - az Ezredvégből. A lejjebbb említett Oberfrank Pál-megemlékezés Radnótiról, amit majdnem 300 érdeklődő hallgatott nagy figyelemmel és meghatottsággal A Költészet Napjára szervezett előadóesten a Klebelsberg Kulturkúriában, tartalmazott egy kitételt Radnótiról, beteljesedett haláláról, amit magam is említettem másokkal kapcsolatban is, és ez kapcsolódik Radnóti azon naplórészletéhez, amit az Ezredvég idézett a 2005. évi József Attila-évfordulóra.
Kiemelem a tészletet.
.
.
"1940. Dec. 28. Ascher-Székely-est. Attila verseinek nagy visszhangja van. Ringyó, nyavalyás közönség! - szitkozódom magamban. A Nagyon fáj-ból 50-100 példány fogyott, a legszebb verseibõl fogyott ennyi két év alatt, 2 pengõért, vagy 2.60-ért s hogy négykézláb bemászott a tehervonat két kocsija közé, 2000 példányt adott el Cserépfalvi 7 pengõs árban három hónap alatt az Összes versekbõl. De most valahogy mást éreztem, ahogy figyeltem ezt a ringyó tömeget, többen mondták magukban a verset és "olvasók" voltak, mert nem ismertem õket, a versek átfordultak náluk is a halhatatlanságba. Külön akusztikát kaptak a halállal. Talán egy éve, másfél éve munkásoknak tartottam elõadást Róla egy emlékesten s valami ilyesmit mondtam: a mû, amit a költõ haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, a kompozíció, melyet éltében szinte testével takart, a test sírbahulltával válik láthatóvá, fényleni és nõni kezd... És Önöknek és nekünk, kortárs-költõknek megadatott az, hogy láthattuk a bámulatos metamorfózist; mikor egy folyton épülõ mû teljesen készen átfordul az idõtlen öröklétbe s ehhez az kellett, hogy egy csodálatos kedvességû fiatal férfit kiszedjenek a tehervonat ütközõi közül és összetört tagokkal és régen összetört lélekkel eltemessenek Balatonszárszón. - Furcsa érzés és rettentõ tanulság. S hányan tanúk erre itt tudatosan? - nézek körül. Elönt a keserûség. Még tapsoltok? Emlékszem, a végén ezt mondtam: A tiszta és mindig világosságot áhító lelken törvényszerûen teljesedett be a sors. Megalázó szegénységben élt, folytonos és egyre szaporodó politikai csalódások között. Ilyen természetes halált csak egy költõ halt még a magyar irodalomban, Petõfi Sándor, a magyar szabadság költõje, a segesvári csatában. Nem bírta volna elviselni azt, ami következett. Attila sem. Azt csodálnám, ha élni tudott volna, s ezt csodálom néhányunknál is, akik még élünk."
.
(Az idézett Radnóti-naplórészletben említett Székely az Endre keresztnevű zeneszerző (karnagy és tanár) volt, miután a főiskolán Kodály, Molnár Antal és Siklós Albert tanítványaként végzett 1937-ben. Radnóti és József Attila kortársa volt, aki 1989 tavaszán halt meg hetvenhét évesen. 1954-ben kantátát írt József Attilához címezve.)
.
A többit ismerjük, Oberfrank Pál kitűnően szerkesztett estje is éreztette ezt.
.
.
Az ajánlott folyóiratszámból kiemelem az eddig még nem ismert alábbi verset:
.
.
Meghalt
.
Nincs magyarázat. Akasztófára jut, vagy a vonat elé veti magát, kit bántani mer a durva valóság! - Mint a hímporos lepkeszárny, oly érzékeny voltál te, bátor barátunk. A dallam, az örök dal hevíté a finom hangszert; ideged, s mikor már csordultig telt a pohár: szörnyû áment mondtál ki magad felett. Itt nincs segítség már, hiába verjük a mellünk. Csak a szomorú szív dobog még, s tudjuk - nem kapunk feleletet tõled soha többé!
.
/Berda József, 1937/
.
.
József Attila verseiből csupán tíz került a Nyugatba, néhány korai nem kiemelkedő mellett 1933-ban a Lassan, tünődve és később az Óda, majd 1935-ben a Mint gyermek... címűek.
Haláláról mindössze egy Zelk Zoltán-vers jelent meg a folyóiratban (1938/1. szám).
.
.
József Attila halálára
I.
Ablakban állasz, nézed a sötétet, a tájat, mely fölfalja önmagát, szörnyű torkában tűnnek már a házak, fogai közt megroppannak a fák.
Övé e táj, ez volt rút birodalma. S most pusztul ím: nem is táj volt, de láz, kigyulladt esze hímezte a földre s hogy Ő elment, hát tűnik a varázs!
II.
S a nyomor is! A végső-végső éj ez! Elpusztulunk s majd károgva repül gondjaink nagy, sötét varjúcsapatja és boldog tájak tornyain leül.
s mit Ő dalolt, rekedt-károgva mondják majd szüntelen az idők végeig az aljas kort, az álmodott vidéket, a városszélek bús szegényeit.
III.
Beh jó lesz így! Beh nehéz volt az álom! mind megtanuljuk, hogy a semmi könnyebb - de morzsoljátok, mégis, morzsoljátok fogak, a száj szélén bebújó könnyet:
mert sírnivaló, hogy még a nyomort is e kígyó nyelvét, e hétágu lángot csak álmodjuk, s nem hagyhatunk itt semmit, ha elpusztítjuk bennünk a világot.
IV.
Hajnallik újból? Nap bukik az égre? Nézz szembe véle daccal s el ne hidd e hajnalt! s öld meg emlékezetedben ezernyi tündöklő testvéreit!
Ne hagyd, hogy fénnyel hízelegje arcod - s feleld szívednek, ha vigaszt keres: feleld: mint űzött farkasok veszünk el... s így jó ez, mert élni nem érdemes!
Április 11. - A Költészet Napja, nem József Attiláé, bár az ő születésnapja okán választották ezt a napot. Ő akkor éppen csak megszületett, és egyedülálló költészete tragikus halálával vált teljessé, mint több hasonló költőtárs esetében is. Az idő kereke visszafordíthatatlan, egy idős József Attila, de akár Petőfi, Ady, Radnóti stb. sem képzelhető el, mert akkor nem ők lettek volna.
.
Persze József Attiláról is vannak versek, főleg halála után közvetlenül a kortársaktól - szomorúan, elismerően; némelyiket már bemásoltam.
.
Egy fiatal költő sírjára
.
Elszántan daloltál,
fáztál és nem ettél -
Élhetetlen voltál,
halhatatlan lettél.
..
/Képes Géza, 1937/
.
.
.
József Attilához
.
Mint kávészemmel fûtöttek kazánt Brazíliában és tengerfenekére süllyesztették s elázva és elégve pusztult el s itt szomjazhatott a szánk utána! ám volt pótkávé rogyásig: kaptunk vérpezsdítõ, finom malátát s ügyes kis ügynökök fülünkbe rágták: gyomornak, szívnek jobb ez, mint a másik, az igazi - Tõlünk így eltagadták és megtagadták verseid zamatját s hitvány pótköltõket kínált a kalmár. ... Lehullt a gyáva hold: a szív s az agy veled mulat, jó italunk te vagy s a kotyvalék itt senkinek se kell már.
.
/Képes Géza, 1942/
.
.
.
Stb., mert a polcról levett köteteken kivül az alábbi linken sok más megemlékezés is olvasható, az éppen 100. születési évforduló kapcsán.
Pl. Berda Józseftől, szintén 1937-ből:
.........................................
A dallam, az örök dal hevíté a finom hangszert; ideged, s mikor már csordultig telt a pohár: szörnyû
áment mondtál ki magad felett."
.......................................
.
.
.
Attila a síneken
.
Szabadult lélek, nézem még riadtan
a testet, melyhez nincs már sok közöm.
Csipetnyi szán alom és sok közöny,
ez van bennem. Ne sírjatok miattam.
.
Úgy jöttem ide, kéretlen, hivatlan.
Nem fogadott s nem kisért sok öröm.
De már túllépek a földi körön
az űrbe, honnan életem kipattant.
.
Kérdezni kár: az élőknek mit adatm.
Egy hitvány kort költészettel itattam,
de szintetikus szesz kellett neki.
.
Mindegy. Rólam lemállanak a gondok
s va llom mint itt a részeges bolonsok:
a legnagyobb gyönyör: felejteni.
.
/Képes Géza, az 1973-ban megjelent,
Csigaház című kötetéből/
.
.
.
Vannak szép versek a költészetről is, köztük több ars poetica, de végülis minden vers a költészet része, legfeljebb kihullik a rostán.
E fórumtémában pedig mindig a költészet napja van, a zeneköltészeté is. keresek tovább..., és lehet olvasni, visszalapozni, ahogy én is teszem, pl. ezt írtam pont 3 éve is az alábbi vers elé:
.
.
A költészet agglegénye
Még a barátaim is azt susogják: nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad, te szépségkirálynő vagy, egyszemélyben nagyszűz és kurva, szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak, én meg csak hajcsár vagyok s nyakig sárosan caplatok utánad a mostani tavaszban is. Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló, ahol megvártál volna engem, nincs város, ahol a tornyokra hulló embervértől megtántorulnál s a karomba dőlnél falfehéren, pedig futottam érted Varsótól Havannáig, tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik emlékével, hogy megigézzelek, de csak vas-fátyolod s tenger-fátyolod csücskét láttam. Egy félretaposott élet szégyenével s dühével gondolok rád, ha féltékenyen is, mégse vádlón: kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod, fölhevült combjaidról silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz, nekem már hársfavirág-szagod is elég, s a levéleres égbolt, mit lélegzeted arcomba kerget.
Nemsokára indulunk egy ünnepnapi Radnóti-estre. Sem emlék, sem varázslat címmel fogad minket Oberfrank Pál a közeli kültelki kultúrházban.
.
Talán a címadó verset is elszavalja, de az alábbi is ide illik, mert mit is csinál, csinálhathat a költő?
"Írok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is, lásd, a költő ír, a macska miákol és az eb vonít s a kis halacska - s a többi..."
Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Bizony bíbor és bronz és arany, És örökkévaló szent szépség vagyunk. Ahogy halódunk, hullunk nesztelen: Bizony, e világ dőre, esztelen Pompájánál nagyobb pompa vagyunk. Nem történhetik velünk semmi sem, Mi megronthatná szép, igaz-magunk. Míg a fán vagyunk: napban ragyogunk S ha alászállunk: vár a hűs avar, Testvér-levél testvér-lombot takar, Ott is otthon vagyunk. Ha megkeményedünk és megfagyunk: Zúzmara csillog rajtunk: hermelin. Bíbor után a fehér hermelin. Bizony szépek vagyunk. Látjátok feleim, hogy mik vagyunk? Ha végre földanyánk része leszünk, Ott is szépek leszünk, Ott is otthon leszünk. És árvaság csak egy van, feleim: Az erdőn kívül lenni. Otthontalannak, hazátlannak lenni. Nagyvárosok rideg utcakövén A széltől sepertetni. Sok más szeméttel összekevertetni. Árvaság csak ez egy van, feleim. S amíg itthon vagyunk: Bizony bíbor és bronz és arany És örökkévaló szent szépség vagyunk.
Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk. Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?... Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkaéneket A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké A gyereknek Toldi - t olvasod és azt feleli: oké A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: „ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”... Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod! Igen, lehet... És fejted a vasat Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. - Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme? „Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt. Lehet. Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, élsz?... Valahol?... És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz?... Nem, rossz álom ez is. Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad...” Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad...” Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten...” Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.” Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért? Vagy: „ Rosszabb voltam mint ezek?...”Magyar voltál, ezért. És észt voltál, litván, román... Most hallgass és fizess. Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, A radioaktív hamu mindent betemet. Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt - Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet, És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk, Látjátok, feleim, szem'tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.
A hónapoknak majdnem minden második napja valaminek vagy valaki(k)nek a napja, világnapja, a mai viszont szabadnap, mondhatnám, hogy A Világ Napja, mert mindenkié.
Különben vasárnap van, azok közül is egy nevezetes.
.
.
.
Virágvasárnap
. Azt mondják, máma van Virágvasárnap. Nézzük meg, az emberek mit csinálnak? S mivel ilyenkor ez a rendje, menjünk mindjárt a cinterembe.
. Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep, amíg ez tart, nincsen vakáció. Vigasztaljon a cinterem bennünket, ahol sírdombon áll a dáridó.
. Ó, micsoda víg tarkaság! Mint egy rét, melyen százféle virág. Ki látott ily nyüzsgést a temetőben? Több az élő, mint a holt a földben!
.
x
. Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken, egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján, a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk, friss fűzfasíppal váltottak jelet. De egy szakállas, szemüveges ember, ábrázatán igaz töredelemmel s nyitott, fekete könyvvel a kezében, minden stáció-oszlopnál megállt s oly forrón suttogott a vak cölöpnek, s révületét kövenként úgy fokozta, hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés: mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél? Talán csak nem feszíti meg magát?
.
x
.
A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben fürdette a parányi templomot; s mint valami monumentális röntgen, karcsú hajóján átvilágított.
. Két kakukk szólt a zsendülő berekben, egymástól kérdezgette: meddig él, az esztendőket osztogatta bőven s nem egy okos tapasztalást cserélt.
. De a holtak ezen csak mosolyogtak, szájuk ráncát keserűbbre vonák, mintha egyenesen ezt mondanák: „Ne tartsatok minket bolondnak!”
. Aztán nekem is eszembe jutottak a véghetetlen téli harcterek, ahol most szintén jóskedvű kakukkhang kong emberi maradványok felett, az új lombból minduntalan kibukkan, s mint egy király post mortem érmeket, osztogatja az arany éveket; s eképp a hősök, hullaként oszolva, megtudhatják, meddig élhettek volna.
Az év minden napjára több világnap is jut, és vannak világtalan napok is, főleg az adventi időben, az év legsötétebb napjai körül.
.
.
Cigányok
. Csillag alatt betlehemi királyok, áznak a, fáznak a, harmonikáznak a cigányok.
. Fejükön a koronájuk, bársonyból a ruhájuk, a ruhájuk, nótára áll a szájuk:
. „Isten napja, te árva, süss a szegény cigányra!”
. Csillag alatt betlehemi királyok, áznak a, fáznak a, harmonikáznak a cigányok.
.
/Orbán Ottó, az 40 éve kiadott,
Eszterlánc című gyerekversekből/
.
.
Tél volt akkor is, legalábbis az északi féltekén, amiről az alábbi vers készült. Ismétlés a költő sok cigányos verse közül.
.
.
Cigányok a fergetegben
. Jöttek Hiripről a cigányok, cimbalmot, nagybőgőt cipeltek, kabát alatt a hegedű mint ölbéli gyermek didergett.
. Jöttek térdig botolva hóban, gázolva kutyaugatásban, a minden sötétnél sötétebb fehéren izzó éjszakában.
. Jöttek besunyt nyakkal a szélben, mely öklét a szemükbe vágta s egy fia ösvény ne maradjon, az útakat egymásra hányta.
. Hát karjuk csapkodva forogtak, sistergett nyelvükön az átok, ajkukról mint jégcsapok lógtak a kilehelt káromkodások.
. Végül egy égő kocsmaablak futott elébük integetve, de eltünt a kavargó hóban, mintha lidércek fénye lenne. . Fölorditott akkor a primás és hegedűjét előrántva rázendített s bokázott is már! – a nagybőgős is vele járta!
. és fújta már a klarinétos, kék száján sikongtak a hangok s egy golyvás legény földredobta görnyedt hátáról a cimbalmot!
. Húzták, fújták, s járták üvöltve vihar torkában is a táncot – rongyaik az égig lobogtak a fergetegben, mint a lángok!
.
/Zelk Zoltán, az Este a kútban
című gyűjteményből/
.
.
Cigánydalok, mert "csak egy szép lány van a világon",
Aztán mindjárt az első nyáron megjött a vidám cigánytábor. Nem messze tőlünk sátrat vertek, megszállták lenn a füzes berket, egész álló nap cigánykodtak s istentelenül loptak, loptak: lába kelt itt mindennek, fogni kellett, amíg száradt a holmi; vén cigánynék és korán-löttyedt cigánymenyecskék ténferegtek, nyomukban meg seregnyi csurdé, csillogó szemű koszos purdé. Hogy miből éltek, ma se tudnám, mert munkára csak nagyon ritkán s csak immel-ámmal vetemedtek: lábast foldoztak, gyékényt vertek, de kinek kellett az efféle, kinek volt gondja itt edényre. Üllőik is csak tessék-lássék pengetgették, inkább csak játék, szórakozás volt az, mint munka nem kellett patkó a lovunkra, se cigányszeg, a kotrógépek csikorgó lánctalpakon léptek, s az autók s a traktorok száza az sem szorult cigánykovácsra. Csupán az egy jövendőmondás, no meg az öreg kancsi prímás, ez volt a tőkéje a bolynak és persze, amit hozzáloptak. Kártyát hánytak, tenyérből, borból jövendöltek a csillagokból. Kiváltképp egy csuparánc vénség értette jól a mesterségét; volt is hozzá egy nagy kék gyöngye - hindu ősöktől örökölte -; egy érintése öt lejt kóstált, ezért még csak sejthette sorsát az illető, de harmadszorra tisztán állott előtte sorsa: sok pénz, szépasszony, siker; s persze gyógyulás várt a betegesre. És volt egy gyönyörű cigánylány, ha van nőben, az volt a sátán: a füzek alatt estelente vetkőzött izzó meztelenre, míg a többi s velük a vajda a tűz körül a táncot rakta.
.
/Kányádi Sándor,
a Poéma három hangra c. sorozat
tíz verséből, 1967/
.
.
.
Folytatás és szonett
.
A lány csak fürdött, mint egy csillag, árnyékba úszott, majd kivillant, s el-eltűnt a túlparton fürgén, mint egy igazi vízitündér. Fürdött egyet s: "jöhet a másik!" Így ment ez késő éjszakáig, mindaddig míg tetten nem érte apja, bátyja és vőlegénye: Ütötték, rúgták, ahol érték, kiátkozták a vén cigánynék, ő csak vonaglott s fogszorítva fúrta arcát a hűs homokba. Félholtan hagyták ott, de másnap kacsintott már a katonáknak. Bizony megérdemelte volna - s tán jobban is, mint annyi szajha, akikhez hajdanán szonettet, madrigált és stancákat zengtek -, hogy őt is verssel udvarolják, de akik a csilléket tolták, nem konyítottak, sem a lelkes bakák, a gáláns szonettekhez.
.
/Kányádi Sándor, u.onnan/
.
.
.
Szonett a cigánylánchoz
.
Feküdj a gyepre, barna angyal, leterítem a köpenyem, hogy föl ne fázz s hogy ne maradjon a fű nyoma a térdemen.
.
Vakítson bőröd éjszakája s az a két sötét telehold, fújtatók tüzes táncát járja tenyeremben a tomporod.
.
Gyere, gyere, fekete gyöngyöm, piramist hordok csupa gyöngyből... Nézd, elázik a köpenyem.
.
Feküdj mellém, fáraó lánya, azt a kendőt meg, devla bánja, már holnap reggel megveszem.
.
/Kányádi Sándor, u.onnan/
.
.
Köztük ismétlések megint (ismét) stb., a téma kimeríthetetlen.
Bősze Ádám Chopinről mint George Sand Chip-chip-jéről beszél a Bartókon:
.
Dal, két tükörre
. Chopin e-moll prelűdjére (0p.28.)
. Őszi, kék ég van. Éj van. Szél van. Tél jön. Kés jön. Későn. Jőjj idébb! És tedd a melledre kezem. Innék. És ilyen lángot mint te, iszik-e szám. . . Nyár vagy. Fájhatsz. Bánthatsz akár, egyedüli nyár vagy a mindenségben, aki nékem lángol, s leveti már ingét. Innék. És vár. Megvár. Mert nyár. Lobogó, meztelen nyár.
A költészet néha iszonyatos, nehéz szavakba önteni azt, ahol már minden zene rekviem: a vers 1984-ben jelent meg a Jelenkor-ban, két-két tétellel egy lapon, amit nem tudok produkálni, de érdemes így is elolvasni. A költő 1927 és 2002 között élt.
.
.
Leszállás az éjszakába
.
1
Kezdik az égi kürtök. A ház pincéig megremeg. Mit mondjak még neked? Éget az éj. Üvöltök.
. Parázs parázsra hull. Nem lesz vigasz a virradat. A kiürült égbolt alatt a csend zúg válaszul.
. Magad maradsz, magad.
. Valami darabokra tört. Az ágakon nonfiguratív fájdalom. Sziszeg a föld.
. Itt kell feláldozódni. Sötét szelek reszkettetik a béna lomb reflexeit. Csak ez a szél valódi.
. A bordaágakig ható csontrázó szél, e névtelen, légszomjas félelem: alvilági trombitaszó.
. Árkokból zsályák kék szeme dereng elő, a ködbe katángok nem-rebbenő kék pupillája néz bele.
. Kifeszülő, kerek, sorsszövő, kegyetlen szemek, szűk szemrésű virág-tekintetek.
. A térhely lüktet. Új kép merevül ki, újra szikrátlan fényburok remeg, amint jelen és múlt kezd elegyülni.
. A szilárd halmazállapot habzásba fog. Rezgésbe csapnak át a gyér cserjék, a satnya fák:
. láncravert ketrecállatok s khimérák éhes íriszének világzúzó villámai kiégett mezsgyén-mezőn, gyomleple kerten. . Dermesztő, mély szemekben zöld foszfor füstölög – és nincs semmi a pilla-függönyök, senki, Senki tükre mögött.
. Szemek, szemek, minden zugból szemek üvöltenek..
. Polüphémosz kiáltja ki csitíthatatlan fájdalmát, odább hideg hüllők, holdviolák: köd, káprázat gyémántjai.
. Őrült gyémánt, lobogj tovább!
. A hold sötét. Helyén fekete fénykör ég.
.
. 4
. Idők, terek, volt szerelmek lélegzenek.
. Jelzők fuldokló lángja lobban.
. Gödrökben, vájatokban, bokrok korbácsai alatt, sebzett szavak bolyonganak.
. Egy gazdátlan ige – irgalomért – hozzád szalad.
. Kopott, lompos szó, talmi te, mi hajt ide?
. Itt részvét nem terem. Amerre lépteink medre mutat: felgöngyölődtek az utak. Itt minden zene rekviem.
. Temetetlen vágyak roncstelepén gázol a láb, nyarak romhalmazán. Pokolhazám! Ez itt ami belőlük még enyém. . Egy nem-euklidészi szerelem térviszonyai, ahogy fennmaradtak metszésvonalak, tornyai falaknak, pőrén, meredeken.
. Ahogy süllyed-emelkedik újra s újra lobbanni készen, hogy végül elenyésszen reménytelenül reggelig.
. De ki tudná, mi rejtezik lejtők zuhanó glisszandóiban, a völgyben, hol véget ér az iram s arcba dermed a rettegés:
. száz arc zúg ott utak holtmedrein – sötét súgás, komor settenkedés – szerelmem, óh szerelmeim!
.
. 5
. Lobog az éj sörénye.
. Rémült utak száguldanak a dombokon föl és le; párába veszve nagy fényoszlopok, remegő-csupaszak.
. Igen, ez még mindig te vagy.
. Görgeti sűrű habjait maga előtt az éj. Hullámzó, fekete taréj csap fel az ablakig.
. Szavak, szavak, örvénylő csillagsivatag.
. Te vagy, igen, égboltomon, útfelezőimen; partomon roppant sziklaszörny, fénybetűk – izzva fönn, . és ázva kinn, tűzfalak csorgó vásznain s tűzve házak tetőire: egyetlen csökönyös ige
. igen, igen, sikátoraimban, tereimen tárgy tárgyra, perc percre emlékezik;
. lépten-nyomon minden lépcsőmön, utcasarkomon oltáraid, szobraid, képeid
s a porba eléd csúsznak a szelek.
. Ameddig a szem ellát körben fakó, fegyenc fák. Ördögök rágják lent a gyökeret:
. robbannak a feliratok, már minden utcanév helyett a te neved ragyog.
.
. 6
. Alákerül az éj medrének tehetetlenül, ami fénylett imént felül.
. Elhasznált vágyak, tűnt szerelmek parazsa dermed; mind egymáson hevernek.
.. Árnyuk se rezzen, nyugosznak menthetetlen e fullasztó tömörületben.
. A mélység istenarca kőből faragva – hajnalok üszke rajta.
. Valami még kiáltana, hiába, nincs szava, útját keresné, de nincs út haza. . Ez-az fölfénylene. A sötétség túlereje győz ellene.
. Lüktetne valami: a szív száraz dobhangjai most próbálják bevallani…
. Hogy hallanád, hogy minden kimondott szavamon át száz ki nem mondható kiált?
. Szavak, szavak, itt nincsenek többé szavak, itt az igék haldoklanak.
Még válasz nem jött az Anda Géza-zongoraverseny győztese és a nagy előd tisztelője részéről, de gyanítom, Brahms csak feledékenységből került az alábbi szövegbe.
Bemásolok - nem is először - viszont egy biztosan brahmsos verset, amelynek címében a jóbarát szövegíró, költő, elsimert és szigorú zenekritkus stb. neve szerepel. Max Kalbeck 1850 januárjának elején született és hetvenegy évesen halt meg. Fiatal korából való a Brahms által megzenésített három verse, és őszintán csodálta az idősödő zeneszerzőt, de titkára nem volt. Brahms halála után viszont Brahms életével foglalkozott. és nyolc kötetben ki is adták munkáját (1904 és 1914 között). Négy évvel később Brahms levelezését dolgozta fel, mármint a megmaradtakat, hiszen a legizgalmasabbakat kölcsönösen elégették Clara Schumann-nal. De más titkokat azért megtudhatott.
.
.
Kalbeck a kertben
.
A kertben járt a titkár. Brahms házának ajtaja kitárva, a zeneszoba ajtaja kinyitva. Különös zenét hallott. Azt hitte, szél sír a felszinen, szíj csattog, gondolta, végig a vizen, egy tenger hullám- alakzatai mozogtak, ágaskodtak, vonultak előtte a hangok győztesen. Hirtelen csönd lett. A játék megakadt. Szégyenében eldobta rózsáit a kert, csigák szálltak a magasba, bogarak harapták kínjukban a levegő-üveget. De felcsapott újra a zene. Megrázkódott megint a zongora, a rágörbedő árnyat akarta ledobni. Megint ütötte, cirógatta, kalapálta, szólongatta makacsul az árnyék. Szólongatta? Kalbeck vonítást hallott, furcsa duettet: zenét és nyöszörgést, zenét és fájdalmas panaszt, sírásba csukló morgást. Kutyát tartana a szobában, míg játszik? Döbbenetében a földbe nőtt a lába. Bent folytatódott a gyötrelmes duett. Csalogatta Brahms az örjöngő futamot, ígérgetett, mutatkozott magzat-héjában neki, sírt, hogy született, s köszönte, mutatkozott a kikötői lányokkal az ágyban, és Clara Schumannal képzeletben, ólomkatonái a fiókban dideregtek, és díszcsákóban ült a dobogón. Üvöltés csapott ki torkán. A zongora nem akarta ledobni többé. Ő akart hallgatni újra. De hallgathatott a hájas öregember, a siker napfényében érlelődő májrák, a foltos arcbőr, a szél suttogása, a szerelem maga. A nyugtató, bölcs zongora-zene a vonítást kísérte, az üvöltéssel szárnyalt, a sírást gyömöszölte a fuldokló, rángó torokba vissza. Félóra telt így. Elhallgatott a játék. Kalbeck a házba indult. A szobában nem volt kutyának nyoma. A mester szakállán könnycseppek ragyogtak. Kalbeck följegyezte. Fölállt a zongorától, hangja remegett. A titkár úgy tett, mintha nem látott volna semmit. Nemsokára már tréfált vele Brahms.
.
/Takács Zsuzsa/
.
.
A megzenésített Kalbeck-versek egyszerű kis költemények, mint sok más hasonló esetben is a zene sokkal értékesebb volt a szövegnél. Pl. az op. 104/3 alatti, vegyeskarra írt Brahms-dal szövege az alábbi az Utolsó boldogságről (egyébként közel két tucat megzenésített Kalbeck-vers van, de főleg másodrendű szerzőktól, kivéve - rajta kívül - Schubertet három dallal és Anton Rubinsteint eggyel):
Megemlékezünk születésnapokról és halálozási évfordulókról, sokszor megnevesített napokat kötve össze némelyekkel. E témában vannak kerek évfordulók, de minden évben megemlékezhetünk ismert és kedvelt emberekről, zenészekről is. Ahogy múlik az idő, egyre többről...
Ma pl. Johannes Brahms halt meg 120 évvel ezelőtt, és az egyik zongoradarabjával emlékezett meg Hubay MiklósAnda Géza haláláról, nem véletlenül téve e két rövidke írást egymás után Naplójának "Sírva tallóz, aki él" című fejezetébe, 1996-ban. Hubay zongoristabarátja közel 41 éve, 55. életévében hunyt el június 14-én. Emlékezzünk rájuk zenével is!
Hubay Miklósnak is elfogytak Végtelen napjai, ő 2011. május 7-én halt meg.
.
Anda Géza meghalt
Milyen szép jelző ez Juhász Gyulánál – születésére emlékezve idézi a tavaszi éjszakát, a teleholdat: „tavaszi anda hold”… Éppen ilyen kifejező erejű ez a szó Anda Géza nevében is. Amikor oly fiatalon César Franckot és Brahmsot játszott, ahogy megérintette a billentyűket, felkelt az égen a tavaszi hold, posztromantikus igézettel. Volt a nevében valami onomatopeia – mely egybehangzott a zongorastílusával.
.
. Brahms Esz-dur impromptuje
Ha valamelyik koncertjén ott voltam, s ha tudta, hogy ott vagyok, ezt játszotta ráadásnak. Legutoljára Pesten is. Üzenet volt ez a fiatalságunkból… Genfből. Anda Géza a Lovarda mellett vezető platánsoron az egyik villában bérelt szobát. A Lovarda kapujával szemben, a régi udvarházban (ez a vidék még akkor kívül esett a városon) én is kivettem egy szobát, valamiféle francia-svájci Krúdy-regénybe illő öreg hölgyeknél. L. tanácsára jöttem ide, mert így a találkozásainkat feltűnés nélkül ejthettük meg, szépen egybekötve L. mindennapi lovaglóleckéivel. Én a kerítés mellől néztem, hogy üget körben a nagyréten, miközben az idős, disztingvált lovaglómester vezényszavakat kiáltott, de oly halkan, hogy talán csak a lovak értették, ők igen. Mielőtt hozzám felmentünk, a teát Andánál ittuk meg. – „Megzongorázzam neked a nőt?” – kérdezte Anda. És akkor jöttek a romantikusok, akiket maga is szenvedve, fájdalmasan, bele-beledalolva, a zongorára görbedve játszott, mintha a hangokat nem is a hangszerből, hanem a maga szívéből tépdeste volna ki. Schumannban, Brahmsban fürösztött minket… Titkos szerelmi légyottok színtereire pattannak fel titkos ajtók, azóta is, ha ez a muzsika megszólal. Egy életre meg lettem zongorázva.
.
.
A megidézett Juhász Gyula több versében is foglalkozott születésnapjával, ami éppen holnapra esett 1883-ban...
.
.
Születésnapom
.
Mint nyárfák hárfázása nyári éjen, Olyan magányos és olyan talányos Elzengő ifjúságom, vert reményem.
.
Ma fájón int felém sok régi város És távol táj, hol fiatal fehéren Az élet kacagó volt és világos.
.
S egy húr ezüstje sír, a fája ében, A hold ma sírokon jár s hervadásos Az éjszaka. Huszonhat éve éppen...
.
/Juhász Gyula, 1911/
.
.
.
Április bolondja
.
Benned születtem, édesbús, szeszélyes Tavaszi hónap, felleges derűs, Mikor a rétek lelke már fölérez S brekeg a vízben száz bús hegedűs.
.
A Tisza partján ringatott a bölcsőm, Holdtölte volt - tavaszi anda hold - S a szőke fényben az éjet betöltőn A vizek népe mind nászdalt dalolt.
.
Én hallgattam e furcsán bánatos dalt, Mely egyhangún szép és gyönyörbe olvad És sírvavigad, mint a honi ének.
.
Mások világgá zengő zongoráját Én nem irígylem. A magad cigányát Lásd bennem, ó magyar, ki neked élek!
.
/Juhász Gyula, 1920/
.
.
Brahms különben nem írt impromptút, Esz-dúrban is csak két zongoraműve van: egy Intermezzo (op. 117/1) és az op. 119/4-es Rapszódia. Schubertnek van 2 x 4 impromptúja, köztük a sokat játszott Esz-dúr (D 899/2).
Ha mégis Brahms a szerző, ismert Anda Gézának egy szép felvétele a nevével fémjelzett összkiadásban az említett intermezzóval. Itt csak egy régi felvételről tudom megidézni játékát:
Mennyi idő alatt ölt végső formát egy vers? A Kortárs 2003. évi 2. számából másoltam ki a Tükörmagányt, mivel korábban már többször beírtam a Kodályt köszöntő Illyés 55 évvel ezelőtti versét, sőt: van ITTegy Pintér Lajos-vers is - és alul más is - kapcsolódásul.
.
.
Tükörmagány
A nyolcvanéves Kodályt köszöntő hatvanéves Illyés emlékének
.
. I. . Egy mondolatnyi szellem jár a pusztán; okos fejével biccent, ám nem int – százévnyi magány, ami belőle néz rám hatvanévesen megint. Szétlőtt haza a csöndje, amit Tihany ekhózna. . Aki pusztából jönne, oda is érkezik vissza. . . II. . Egymondat-mondatok, mondatok – mondjátok, hogy mi a múltatok. Benzines kanóc a rongyotok. Tövig ég gyertya, de föllobog. . Arctükör-rianás – mély titok. Tükörarc – rajta a korpiszok. Szómondat – mondatszó földadog. Mondattant lőnek szét szózatok. .
. III. . Hangtalan hangversenyteremnek bartóki csillári rezegnek; micsoda tarkaság az idő: fekete-fehér a temető! . Ott áll a közepin valaki, hadonászását csak hallani: némafilm – pergeti az agya; ráng a kar, ráng a száj – a muszáj- orkeszter angyali karnagya áll szembe szélvésszel; keziben a pálca vasvessző: szólna a jajokat elzengő árváknak ötödik esztendő, esendő özvegyeknek csak a gyászkendő. . Ezerkilencszáz és hatvankét éve halt Krisztus a kereszten; mit bírt ki, mit bír még ez a nép; nem tudja, csupán az Úristen! . Ide hát Picassót, Guernicát; a zablák vöröslő nyihaját; mindenhol épülhet némaság vérzeni idegen nép vasát. . Igazságából most Éluard miféle magányra írja föl Petőfit, hol árva megőrzi a szabadság-hiányt! . . IV. . Most puszta igazán a puszta. Csárdarom rossz gazdát alussza. Nótáját Vén Cigány elhúzza. Cifráját akasztott bokázza. . Mondatok, mondatok, mondatok, hány tankot bír ki a csontotok – ha zászlók sikolya nem lobog, túlpuffják ünnepi üstdobok. . . V. . A kecskeméti pusztán a rácegresi pusztán két harangszó között egy gondolat a vétség, mit kétség üldözött: mennyit érhet egy mondat, mikor mindenki hallgat, s a hangzavar dalol. Fölszívdoboghatnak holtak a parcellák alól? Honi vagy doni holtat Szibériákig vontat horda s tehervonat. Szigetvár, Segesvár árva végvári katonája porábul épül szél-ház. Pusztába filmezett csontváz, mit ki nem mond gondolat. . . VI. . Mondhatni mondhatnám mondatod? Koponyák erdeit kongatod. Zsarátból épített csarnokok díszpáholyában a zsarnokok. . Rian a tihanyi kis öböl. Befagyott ablak az arctükör. Sohase láthatni kívülről mindazt, mi ott belül összetör. . . VII. . Utána, mindig, az, ami illik: a tett. Vörösmarty is mit tehetett, mikor nemzetet temetett, a némaságokat kimondani! Kaviccsá őrölnek hazát a Sédek malompartjai. . . S Ó Tihanynak riadó leánya, mikor fogamzol vissza egy reményt? Mikor szülöd meg végre, vagy utoljára, mindenség-ekhónkat, a Bolyai-fényt; hogy a mindenség csak gerincgörbület: hidalás Isten folyamai felett. . Légy büszke, te zordon emberiség, hogy magáénak imádkozott e nép; s attól csak árva, ahogy madárra reászabadulna az ég. . . VIII. . Mondatok, mondatok, mondatok, miféle harangot kongattok, miféle hazugság titkotok, miket az eszelős eldadog. . Pányván az Ady-ló fölnyihog, szabadságát csak várhatod, ami a jövő lesz – bánhatod, ami a múltad – csak várhatod. . . IX. . Frakktalanul megy a karnagy a pusztán; és úgy eltávolul, mintha örökre rázuhanna betiport temetőkre. Hangszere egyhúrú hegedű. Ha sikoltna, újra nől majd a fű is tovább, hisz az a dolga: széttekinteni szabadnak magát. . /Veress Miklós, 1962–2002/
.
.
.
A kerek évfordulókhoz kiegészítésül: Veress Miklós akkor született, amikor Kodály volt hatvan éves, és akkor jelent meg a fenti verse, amikor annyi lett, mint a Kodályt köszöntő Illyés...
Ugyan a Tolna megyei Rácegrespusztán 1902-ben született Illyés Gyula a köszöntés tárgya, de a költő megidézi az Illyés által ugyancsak tisztelt és megverselt Bartókot és másokat is, akik ehhez a szép átfogó költeményhez kapcsolódnak.
Megjelenik Tihany is, ahol a félsziget K-i oldalán lévő Halásztelek előtti öbölre nézett Illyés a nyaralóból, háromnegyednyi munkahelyéről, ahol - és a nagy kert felső részén lévő kiátószobában - gyönyörű verseket írt.
.
A hangzavaros nagy Illyés-vers is újraolvasható Bartókról! Már többször beírtuk, és közben előkerült egy Vas István-vers is az Illyés-vers kezdő sorát idézve.
.
Illyés egyébként ezt írta a naplójába 1975. április 2-án:
"A Bartókról szóló vers – amelynek hangját az is determinálta, hogy oldalszórásban Rákosinak is szólt – eredetileg így fogalmazódott, még a fejben: . Hangzavart? Azt! Ha nekik az, ami nekünk igaz s vigasz!
De már leírni az „igaz” elhagyásával írtam le. Épp, mert olyan jól csattogott. Olyan „mutatványosan”, s mégis – erőfeszítés nélkül. Holott épp erőfeszítés – lánctörés – volt kifejezendő."
Így együtt szép ez a sorozat! Szavalat is van benne.
Szintén a Jelenkor-ból idézek, az 1983. évi 10. számból: (nekem) újabb Bartók-vers:
.
.
Berber és vidám
.
(az összes bartóki allegróra)
.
.
! megtörténhetett ! megtörténhetett
a föld alatt
a föld szinén
a föld visszáján
és a föld felett
ha látom nevetek
minden árok nyiladoz
én nyelhetetlen
maradok ajja-ajjahaj
játszi könnyeden torkomon terem
ha látom nevetek
.
csendesül a tér hazaér a pásztor
játsszuk el hogy füstből vagyunk
nem most hanem máskor
elmentem én a
vásárra viszem a fejem
van ma holnap is van
ma
.
szemerkél a sors fagytól sose félünk
hejehuja ordas élet te a
szemefényünk te a szeme te a szeme
.
megbolydultak az égiek legelői
elhulltak a déli nyájak
?mikor megyünk mi is arra
vettem egy koporsót pörgetem
nyájasan
.
szállingózva fénnyé válok
világot szitálok
ő már sose fázik
be ha nem is fogadjátok
a kéményből zuhan rátok
ejhaj ejhaj csillagi sziporka
.
eressz be az ajtón mert
nem kell vigyázni föl lehet állni
nem kell vigyázni föl lehet állni
ráncba szedem a szemem
gyere pajtás énvelem
bárha ajkad fölrepedt
!jönnek legények
!jönnek legények
!jönnek legények
eressz be az ajtón mert
megkondulok megkondulok
rövidül már a hurok
.
de nem azért jöttem hogy én itt
belépjek
virágos nyoszolyát ne vessetek
néki
aha ó ha
megkerülöm házát megkerülöm házát
adja legszebb lázát szemének világát
már látható
.
lennél csak a kezemben nem
sajnálnálak felfalnálak sírva
ölelne a bánat azon az úton
más éli idejét hóha elmentek dél fele
megjöttek délre ki kopog ki kopog
jobb hogyha ázik él
verdes még a szárny !nézd a kósza árny
elsiklik odatéved.
.
megfogják ha menekül
megfogják ha menekül úgysem
sikerül menekülne zöld erdőbe
vadak szorongatják körbe
iszonyú rókafarkak megtudhatod még
.
isteni ujjak motozása pokolbeli hárfán
lüktet a furcsa mélyi szivárvány
neked már véged haha
hártyákat nem kímél az égiek gőgje
megropogtatnak levéltelen ágak
senki nem nyúl utánad
sehenkihisehe fáhárahad ahaj
.
!éljen mi élhető
.
széttépném szétszórnám szétvágnám rajta
ha úgy akarja
suhan a ligeten
a torkomon terem
röpül a röpül a röpül a
isteni balta
úgy volna volna volna jó
.
de bezzeg elmosná a zápor a hallgatag rétet
nem kéne atyádtól ennyire félned
csak pergünk szemenként szemente
!állj csak fel bizalommal
!karomba táncolj
máshová érnél máshová vágyol
.
isteni ujjak motozása pokolbeli hárfán
nyílik már nyílik már az éji szivárvány
lépcseje véreres márvány
jó lehetne
elmennél elmennél jobb útra
véled a másikra
kipkopkipkopkipkop hajnali gyöngysor
fű tövén szárad
lennék csak erős tölgy hajlanék
a jóra bármilyen szóra rekkenő
.
őszben csudabőszen
mégis mégis egyre inkább mentől jobban
fárad !tépjed a lángot forgasd a lábad
egyik sarkam sárba lépett
a másik a napba réved
széllel-szóval
.
a medvének foga támad dobja víztükörbe
apró bálnák mulatoznak kavics közé tűzve
széllel-szóval
.
nézem a rétet
nézem a rétet
vérem szerteszéled
úgy szeretlek téged
menten megvernélek
bőrödön kopogok
bordádon zokogok
elvinnélek
.
győzünk majd kétkedőn
győzünk majd kétkedőn
buzgányom szájfedőm sarkantyús
karabélyom teli pár víg manóm
.
játszottam én már ezer citerán
játszottam én már ezer citerán
de még ilyet nem ütöttem
széttörik rajta a könnyem
elpereg elpereg
székemről a nyereg
de micsofa száguldás
hajam belevásik
.
ha mondom hogy egészen csak a
tied lészen
vezetik már kötőféken
arabs deli vér
dézsába se fér
.
gyere ide gyöngyöm hiszen szép a lánc
hogyha jól megcélzod épp beletalálsz
ihajla - hajlabajla
hallgattam eléget telérem-talárom
.
/Kiss Irén (1947 - )/
.
.
A berber a barbár megfelelője, bár manapság csak egyes észak-afrikai népekre értik, míg korábban a görög, majd a görög-római birodalmon kívüli valamennyi népet barbárnak nevezték.
A Jelenkor 1981. évi nyári dupla számában jelent meg az alábbi két vers:
.
.
Bartók sírjára
.
Ha menni kellett isteneiket
magukkal vitték mint ma fogkefét
az utazó s a legvadabb vidék
meglepő gyorsasággal haza lett
.
Nyilvánvaló ezek az istenek
tudták a dolgukat a nép hitét
elejteni még nekik sem lehet
anélkül hogy rájuk dőlne az ég
.
Sírtak a behavazott népmesék
amíg gyökeret vert a hiszekegy?
Máriát nézem s látom Emesét
.
Ez a költő azért telepedett
Itáliába S New Yorkba ezért
Az istenek halnak az ember él
.
.
.
Magna Mater
.
Hallucinálok-e vagy elnémultak
a saruid? A térképen hideg
és sötét van Erőltetett menet
Egy jövendő keres magának múltat
.
fundamentumot hajszálgyökeret
amin megállhat virágba borulhat
Követ kövön nem hagy emlékezet
- és hírük sincsen a faluknak
.
Lázas vagyok de még fegyelmezett
bár könnye kél az üldözött hiúznak
s a holló haja megfehéredett
.
Itt küldök Bartók sírjáról neked
a borítékban néhány porszemet
És mindent megteszek hogy hazajussak
.
/Horváth Elemér versei/
.
.
.
A közel 84 éves költő 1956-tól Olaszországban élt, majd New Yorkba költözött. Bartók Béla eredeti sírja a New Yorkban lévő Hartsdale Ferncliff nevű temetőjében volt, ésa képen látható felirat is rögzíti, hogy 1988. június 25-én szállították haza a hamvakat végső nyugalomra. Az eredeti síremlék és a hazahozatal bonyodalmas előzményei az alábbi linken láthatók-olvashatók.
A Farkasréti temető ismert és már családi síremlékét Borsos Miklós készítette fekete márványból a győri Bartók Béla úton lévő, Bartók emlékének szentelt mészkőszobor másolataként. A kép innen van.
.
.
.
A Ferncliff temető kolombáriumában vannak Auer Lipót (1845-1930) hamvai.
Érdemes volt megnézni Bartók Béla születésének centenáriumát követő időszakból néhány folyóiratot, mivel találtam általam eddig nem ismert verset Bartókról.
Pl. a Jelenkor 1982. évi 6. számában, majd a költő versei között a tavaly nyári Kortársban is egy hasonlót.
.
.
Bartók:
III. zongoraverseny
.
Nem lassan dől le
ez a város. Ideje sincs
fölvert porába fúlni.
Egyszerre
- mint a szügyön
döfött bika -
lerogy. S magával rántja
kilúgozott egünket
horpadt napot
ragacsos levegőnket.
.
A kozmikus ütés után
elmélyül az üresség.
Aztán a fájdalom
párázata remeg.
Majd hirtelen
- űrszél-faragta kő-arany -
följön a nap
mögötte a homorú
égtükör s a levegő is
alján robogó patazajjal.
.
És lent a törmelékből
kisarjad a kristályvirág.
Kipattannak tűszirmai
egyből bokornyi és
mindegyikből újra egy
kristálybokor
s villog a szögletes
ásványi tánc az űrben
tejutak szalagjai közt.
.
Fölülről, egy tömegben
zuhog le rá
az űrsötét s a napfény.
.
/Vasadi Péter/
.
.
.
Az 1945 őszén - felesége, Ditta 42. születésnapjára - írt zongoraversenyt egy emblematikus felvételről idézem meg, mivel ugyanők voltak az 1946. február 8-i ősbemutató megszólaltatói is Philadelphiában. A záró tételt kisérő képeken látható a szólista Sándor György is, de ez természetesen nem e zongoraverseny kapcsán készült, hanem az 1945. február 20-i Táncszvit-ősbemutató előtt. Bartók ezen remekművét több mint húsz évvel korábban írta, bemutatóján végül ott is lehetett a Carnegie Hallban.
Lassan föláll egy ember a lappangásban. Látja a roppant tornyait megringató homályt, amely ahogy sötétedik, mind zordabb hegy- vonulattá testesül. Az ember alól, mit egykor teremtett földnek mondhatott, és rajta lépés, séta, ritmus, bizonyosság elsurrant. A vágy is, hogy ujjaival karját, a testét meg- ragadja, nem nyílt többé szavakra szája, szeme közelre, nem szorongatja torkát az „igen, ez én vagyok!”: megritkítva könnyedén emelkedik a szétesésben. Darabokra hasadozott idő hányja magát kopár űrben halomba, koppan nagyot, ide-oda röpködnek szilánkjai, pattog, akár a meg- rakott tűz, újra barbárul összeáll, majd megdermed Kozmosz salakjaként. . Egy ember áll a partján, ki él ugyan, de elfeledve, s meghalni nem tud. Most kezd el dübörögni – ahogy a csorda lüktet – a féktelen futás. Az ember tudja: ennek a fahangú csörtetésnek valahová meg kell érkeznie, bár maga láthatatlan, s az is marad, mert se eltűnő csönd, se halkulás, se törmelékes hang és hangközök sora, ami hangzatként nem tűrhetné a semmi sejtető jelzéseit. Rohan egymásnak a futás jobbról s balról is: a kaotikus így vág elébe a kozmikusnak. Megszűnt a keskeny úton botorkáló tudás. A tagadás pedig – mint mindig – elterpeszkedik; ám meggyöngül a legnagyobb erő is, ha akadálytalan. S eljön a pillanat, mikor megadja magát a Névtelennek. . Békének, sőt békességnek, a tetteivel robbanásig megtelő Létnek s létezésnek mondja őt az Ember. Nem tudja róla más, csak a lázból, halálból, néma süllyedésből méltósággal kilépkedő: a Semminevű verhetetlen, minthogy szeret, bár gyűlölik.
.
/Vasadi Péter, 2016/
.
.
A II. zongoraverseny 24 évvel korábbi mű, majd két-zongorára is átirta Bartók. Ősbemutatóján maga a szerző volt a szólista (Frankfurt am Main, 1933. január 23-án; az ottani Rádió-Szimfonikusokat Hans Rosbaud vezényelte.)
Az alábbi első mondat igaz is lehetett volna, ha tavaly ilyenkor is visszalapozok az említett versekre. Elnéztem az évfordulók számát, ez már a 136. volt.
Bartók Béla születésének 135. évfordulóján visszalapoztam e téma Bartók-verseire, versek Bartók általi megzenésítésére stb. Eltekintve a régi fórum karaktereinek korlátozottságától, érdekes még nekem is. Egy kedves nagyváradi társunk hívta fel a figyelmet az addig nem ismert alábbi versre.
INNEN pedig pedig a teljes bartókos kivonat, benne persze sok Bartók Rádió-vonatkozással is, de teljesen mindegy. Új verset most nem kerestem az ünnep kapcsán.
.
.
TISZTÁK VALLATÁSA
. Bartók Béla emlékének
1
. Hiába termett mocsokban - tiszta. Hiába tiszta - mocsokban termett. . Tisztátalan, gyanús fogantatású minden vers, még a tiszta is. Szutyokból, sárból, pöfögő mocsárból bugyborog felszínre a szó. A bűnök és megalkuvá- sok, a szégyenek, a szenvedések, az, ami jóvátehe- tetlen, az, ami nem gyógyítható - a lélek legmé- lyén gomolygó mély, palaszürke bűntudat szüli a kristálytiszta verset. . Hiába termett mocsokban - tiszta. Hiába tiszta - mocsokban termett. . Énistenem, a költők élete! Mennyi erő ment rá a mosdatásra. Mintha bizony egy makulátlan lélek azonfelül még költő is lehetne. Mintha gyónhatna még a bűntelen. Mintha bizony még kimondhatná nékünk a tiszta szót, a megtartó igét, azt a meg- váltó, megigazító, feldolgozó és áldó vallomást, amit a költemény szokott. . A költészet a mocsok vallomása. A tisztaság a megvallott mocsok. . 2 . Csakis tinektek adatott meg A tökéletes igazság. . Csak tinektek, csak a zenének, az áradó-salaktalan- nak, a bűntudatlan-meztelennek, amelyhez árnya sem tapad annak, amit a vers kitárna, amit a szó jelentene. . A zene megtisztult költészet. (A költészet romlott zene.) . Csakis tinéktek, zenészeknek, igaz lelkeknek, ma- kulátlan eszmélkedőknek, kikben olykor anélkül szólal meg a lélek, hogy bűneiről vallana. Nektek, kik - mintha vétkes gyónna - nehéz ártatlansá- gotokban megvalljátok a világ bűneit. Igen, neki, Sebastiannak, neki Mozartnak, Beethovennek, . S neked, legtisztább, legmaibb. . 3 . Énistenem, a tiszták tisztasága! . Ehhez énnekem szavam lehet, ebben régóta jártas és tudós vagyok. Megvallom végre töredelmesen, hogy a tisztaság legtöbbször hiány: velünk szüle- tett, már- már alkati nyomorékság és bűnre képte- lenség. Az, aki nem tud átevezni az áron - ármen- tén evez. Az, aki tehetségtelen az életre (tehát a bűnre), mi mást tehetne? - tiszta lesz. . Énistenem, a tiszták tisztasága! . A gyáva, aki elhányja a fegyvert, s futásra fogja - még nem békehős. A tehetetlen, aki képtelen ölelni - még nem tiszta életű. Sem az, akit az asz- szonyok lenéznek. Az ostoba, akiben nincs elég ra- vaszság, hogy rászedjen másokat, s uralkodjék vagy élősködjék rajtuk - tán ártatlan, de még nem igaz ember. A néma, aki nem dicsőíti az elnyomókat - még korántsem bátor. Ki választja szét, mit miért teszünk? S mit miért nem? Ki mondja meg utólag: akarva lettünk tisz- ták vagy muszájból? . Akarva lenni tiszták, önmagunkkal megvívott harc- ban, nehezebb bizonnyal. De él bennünk az ösztö- nös tudás, az ősi hang, amely borzongva súgja, hogy az a másik, az a kényszerű, az a született és meg- sem-kísértett - az a valódi tisztaság. Mert próbára sem tehető soha. Mert olyan, mint az átok és az áldás: válasz- tottakra rásütött pecsét. . Egy ember, aki meglábalta egykor A föld sarát, mocsoktalan maradt. . Egy ember, aki képtelen a bűnre. . Zenét hallunk, és áldjuk a zenét.
Nem állom meg, hogy zenével is párosítható Bartók-verset ne emeljek még ki a fent ajánlott gyűjteményből:
.
.
BARTÓK . V. Vonósnégyes . . tengerszembe merült harang mely egyszerre szólni kezd vándorbot amely kivirágzott furulya mely zenekarokat zendített meg . négy szellem négy földöntúli alak - jelenés kezükben hegedű és játszanak - érted? Nem! Érzed? Talán sejtjeid hajszálaid és zsigereid értik a torkonragadott hegedűk leszakadt üveg-sikolyát vergődő füzek vértelen árnyait a földsarkok mágneses zizegését távoli bolygók fényjeleit: . üveg-szővőszékeken négy párka sodorja sorsod fonalát - Elhallgat a hang: elvágódik az életed, mint havas tetőn elesett katona: láthatatlan sebéből szivárog a vér . . . . Az anyagtalan anyag víjjogva nő, tompán csattogva árad feloldja izmaidat lábszárcsontjaidat koponyádat: kényszerképzeteidet már elmosta a hullám már csak ősemlékeid élnek ringva úszó villogva kúszó eleven virágok: víz alatt, sziklák mellén sarjadt koráll-bozontok, keringve kergetőző polipok, tintahalak medúzák és villamos ütéseket osztogató tükörsima ráják - . /Képes Géza/
