Bár ebben van egy jó adag türelmetlenség is, egy részén biztosan segít az idő, és valóban felszabadító volt, amiben viszont nem, abba sajnos bele kell állni, azzal foglalkozni kell.
Az már kiderült, hogy nincs "csak úgy regenerálódás". Ez egy elég masszív lenyomat, amit az ember visz magával, és ha nem vigyáz, a szülői találkozások alkalmával még jobban ráerősít. Pedig már nem függ a szülőtől, és mégis. Azt hittem, egyszerűbb lesz, de rohadtul nem. Az anyagi része nem érdekel annyira, a pénzzel tudod, hogy ha takarékoskodsz, akkor majd meg tudsz élni, vagy félre tudsz tenni, ha meg elverted, akkor viseled a következményeit. A lelki, szellemi folyamatok nem ilyen kiszámíthatóak, egyszerűen megoldhatóak.
"És neked? Mi volt a legnehezebb az egyetemi évek alatt?"
Én sem voltam társasági ember, 1 haverom volt, meg két pedáns csaj, akiktől lehetett kérni segédanyagot, meg jegyzeteket, ha mellé mentem. :)
Nehéz volt az olyan tárgyak tanulása, melyek a legkisebb érdeklődést sem váltották ki, de, amit kifejezetten utáltam, az a polgári perrendtartás volt, a dr Kiss daisynél. Ajánlott volt nála átmenni az elsőn, a személyes találkozás általában buktával zárult...
Persze, azóta a PP is megváltozott, és szegény Kiss is meghalt...
Ami még nehéz volt, ha vizsgázni kellett 40C fokban, sötét öltönyben, ing, nyakkendő.
Mire kiléptem a lakásból, már ömlött belőlem a víz és akkor még hol volt a vizsga? :))))
Mindenesetre most már akár más is lehet a helyzet, szülői nyomasztás, és minden egyéb nélkül. Egyelőre szeretnék úgy alapszinten regenerálódni utánuk, és akkor jöhet minden egyéb.
És neked? Mi volt a legnehezebb az egyetemi évek alatt?
Miniszoknya... kizárt. :) A tanulással nem volt gond.
Annak idején mindenki ilyesmiket mondogatott, és el is hittem, meg meg is nyugodtam egy időre, csak sajnos a gyakorlatban nem vált be. Ha huzamosabb időn keresztül kell ugyanazokkal az emberekkel együtt lennem, úgy, hogy magamtól inkább nem látnám őket, vagy csak mondjuk napi párszor ötperc erejéig... aminek általában nincs személyes oka, nem utálom őket, csak egyszerűen nem tudok mit kezdeni velük, és ez frusztrál. Persze éles helyzetben ez nem ennyire tudatos, csak elönt az adrenalin. És az elején még nem, ez fokozatosan alakul ki, először csak kis kényelmetlenség, és a végén az történt, hogy már be se jártam, aztán, amikor megkaptam a levelet a passziválásról, iszonyatos megkönnyebbülést éreztem. Persze kudarcélmény is volt, a tanulás része miatt, hogy azt elvesztettem. Mondjuk egyik szakma iránt sem éreztem különösebb vonzalmat, csak a tantárgyak iránt. Ez még rátett egy lapáttal.
"Mi van, ha két ugyanolyan rossz megoldás közül kell választani, mi van, ha nincs jó megoldás?"
Akkor mérlegelni kell, és a számodra vélt kisebbik rosszat kell választani (ésszerű cselekedetnek jelölted meg), bár arányaiban elég sok "önfeláldozó típusú " ember van, kinek drágább a haza becsülete, mint a rongy élete... Ez most szent önfeláldozás, vagy gyávaság? :))
Persze, átvitt értelemben.
Sokan feláldozzák magukat pl. a család egyben tartásáért, miközben maguk lassan rámennek...
Ilyen szempontból nem is annyira kirívó a te passzív, szemlélődő, önvédelemből kívülálló, passzív magatartásod.
Sok mindentől kíméled meg magad, tehát lehet ez a kisebbik rossz, az "ésszerű cselekedet". :))
Vajon betegségnek számít-e, ha pontosan tudod, hogy mit kéne tenned az életben ahhoz, hogy szubjektíve boldognak érezd magad, de mások miatt mégsem azt teszed, miközben az idő előrehaladtával egyre szűkülnek a lehetőségeid?
Mire gondolsz? Mi van, ha két ugyanolyan rossz megoldás közül kell választani, mi van, ha nincs jó megoldás? Pl. egyelőre feladtam a közösségbe való beilleszkedéssel kapcsolatos félelmeimet... mert tudom, hogy valahol nagyon mélyen nem is akarok beilleszkedni. Valamilyen kompromisszumos megoldás persze kellene, nem igaz? Különben nem fogok életben maradni. Mert minden közösséghez kötött, a pénzkeresés például.
Az utóbbi pár évben eljutottam odáig, hogy nem akarok folyton meghalni, képes vagyok egy munkahelyi közösségben boldogulni, még ha minimális szinten is (nem kapok állandóan szorongó rohamokat mások társaságában). Ha ebből kizökkentem magam, nem lesz senki, aki segítene. Csak magamra számíthatok, tehát nagyon nem mindegy mit teszek. A főiskolai közösségről elég szar élményeim vannak. Arra meg nem fogok pénzt kidobni, hogy pszichológushoz járjak. (nem is lenne nagyon mit) Illetve az a baj, hogy a pszichológus által felkavart "zavaros víz" sokkal sérülékenyebbé tesz a külvilág számára, olyan, mintha regresszálódnék... nekem ez túl sok idő, amíg kibontják, mi a probléma. Közben lehet, hogy emiatt a lelki labilitás miatt olyasmit teszek, amitől elveszítem az állásomat például.
Nem, nem tőzsde, azt csak egyszer szívtam meg, de akkor is "külső kényszer" miatt kellet beszállnom :))
Mindegy, aki hülye, az haljon meg! :)
Konkrétan baromi drága új zenei kütyüket veszek, miközben a zenélésre már se időm és lassan kedvem nincs, de a fogyasztó társadalom jellegzetes tulajdonsága, -hogy mindig kell az új, még akkor is, ha nincs szükségem rá- ezen a téren, sajnos engem is fogva tart.
Persze eladáskor jó, ha 60%-on megy el... Az jár jól (velem), aki használtan vesz! :)))
A lustálkodás az egy tök jó dolog, az arányokkal lehet esetleg baj! :))
Párkapcsolati témákra nem reagálnék, abban megvan a meggyőződésed,
tiszteletben kell tartani.
Vajon betegségnek számít-e, ha pontosan tudod, hogy mit kéne tenned az életben ahhoz, hogy szubjektíve boldognak érezd magad, de mások miatt mégsem azt teszed, miközben az idő előrehaladtával egyre szűkülnek a lehetőségeid?
Bár időnként jól jön, pl. egy párkapcsolatban nem tudnak belőlem csicskát csinálni. Ha ezek után még hallgatnom is kell a hímek affektálását, az garantáltan lenullázza a libidómat. (nem találom túl férfiasnak) Hát ezért nincs párkapcsolatom például. :)
Eléggé kétséges, hogy tudatos vagy-e ebben az esetben... a kis dolgokban gondolom igen, de az egész folyamat elindulásánál csak a megszokás vezet... jön a jel, tudod, a csengő, amire elkezdesz nyálzani, mert végre csinálhatod az a dolgot. A tudatosság szerintem az, hogy ilyenkor képes vagy megállni, pro és kontra érveket felhozni, és ha elsőre nem is megy a teljes leállás, de előbb-utóbb igen, mivel egyre tudatosabbá válsz.
Nekem ehhez hasonló "irracionális" tevékenységem a túlzott lustálkodás, miközben valami mást kéne csinálni. Sokszor nehéz szétválasztani a konstruktív lustálkodást a haszontalantól.
Én pl. qrva sok pénzt b@szok el egy olyan "hobbira", ami lassan már a saját örömömet sem szolgálja, és nemhogy profitot termelne, hanem csak viszi a zsét, rendszeresen komoly buktával
A konkrét helyzet megértése szempontjából lenne jelentősége, mert általánosságban elfogadható a jogi megfelelője, hogy új jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Az viszont érdekes, (ha már így felmerült), hogy, ha vannak helyzetek, mikor ésszerűen kell cselekedned, akkor eszerint előfordul az is néha, hogy egyes helyzetekben nem "ésszerűen" cselekszel, vagyis az általad racionálisnak tartott magatartás helyett, más magatartást tanúsítasz, tudatosan.
A te esetedben melyek lehetnek azok a helyzetek, melyekben tudatosan irracionális magatartásformát tanúsítasz?
1+1=2 attól függetlenül, hogy Einstein, vagy te állítod.
A tények attól tények, hogy nem szubjektív tartalmú állítások.... :)))
"A "tények" többsége szubjektív, mivel az ember is egy szubjektum, aki megfogalmazza őket"
Ez már önmagában is ellentmondás, mert, ha a megfogalmazó ember szubjektumára hivatkozol,
akkor mi alapján döntöd el, melyik "tény" szubjektív, melyik tény valóban tény? :))))))
Miért nem szubjektív az összes tény ? :)))) Érted??? :))
A konkrét esetünkre szorítkozva, abban azért megegyezhetünk, hogy az általad említett "ésszerű cselekvés" egyénfüggő? Magyarul, adott helyzetben, különböző emberek, különböző helyzetre, különböző reakciót adnak, aszerint, hogy nekik az az "ésszerű". Egyszerűbben, ugyanabban a szituációban sok ember sokféleképpen fog cselekedni "ésszerűen". Ez tény, függetlenül attól, hogy te, vagy én állítom. Ezért irreleváns a "ki szerint" kérdésed erre vonatkozóan.
Te viszont ésszerű cselekedetre hivatkoztál, amiről az előbbiekben írtam, hogy ami a te esetedben ésszerű, az lehet , hogy másnak ésszerűtlen. Vagyis a te ésszerűséged szubjektív, az én tényállításommal szemben.
Egyáltalán nem mindegy, ki állít valamit. A "tények" többsége szubjektív, mivel az ember is egy szubjektum, aki megfogalmazza őket. Már maga az észlelés egy szubjektív szűrőn keresztül zajlik.
A válaszod általánosságban értelmezhetetlen, mivel az,
hogy adott helyzetben mi a helyes, az eltérő megítélés alá eshet, így állításod csak
te esetedre vonatkoztatható.
