Vajon betegségnek számít-e, ha pontosan tudod, hogy mit kéne tenned az életben ahhoz, hogy szubjektíve boldognak érezd magad, de mások miatt mégsem azt teszed, miközben az idő előrehaladtával egyre szűkülnek a lehetőségeid?
Mire gondolsz? Mi van, ha két ugyanolyan rossz megoldás közül kell választani, mi van, ha nincs jó megoldás? Pl. egyelőre feladtam a közösségbe való beilleszkedéssel kapcsolatos félelmeimet... mert tudom, hogy valahol nagyon mélyen nem is akarok beilleszkedni. Valamilyen kompromisszumos megoldás persze kellene, nem igaz? Különben nem fogok életben maradni. Mert minden közösséghez kötött, a pénzkeresés például.
Az utóbbi pár évben eljutottam odáig, hogy nem akarok folyton meghalni, képes vagyok egy munkahelyi közösségben boldogulni, még ha minimális szinten is (nem kapok állandóan szorongó rohamokat mások társaságában). Ha ebből kizökkentem magam, nem lesz senki, aki segítene. Csak magamra számíthatok, tehát nagyon nem mindegy mit teszek. A főiskolai közösségről elég szar élményeim vannak. Arra meg nem fogok pénzt kidobni, hogy pszichológushoz járjak. (nem is lenne nagyon mit) Illetve az a baj, hogy a pszichológus által felkavart "zavaros víz" sokkal sérülékenyebbé tesz a külvilág számára, olyan, mintha regresszálódnék... nekem ez túl sok idő, amíg kibontják, mi a probléma. Közben lehet, hogy emiatt a lelki labilitás miatt olyasmit teszek, amitől elveszítem az állásomat például.
Nem, nem tőzsde, azt csak egyszer szívtam meg, de akkor is "külső kényszer" miatt kellet beszállnom :))
Mindegy, aki hülye, az haljon meg! :)
Konkrétan baromi drága új zenei kütyüket veszek, miközben a zenélésre már se időm és lassan kedvem nincs, de a fogyasztó társadalom jellegzetes tulajdonsága, -hogy mindig kell az új, még akkor is, ha nincs szükségem rá- ezen a téren, sajnos engem is fogva tart.
Persze eladáskor jó, ha 60%-on megy el... Az jár jól (velem), aki használtan vesz! :)))
A lustálkodás az egy tök jó dolog, az arányokkal lehet esetleg baj! :))
Párkapcsolati témákra nem reagálnék, abban megvan a meggyőződésed,
tiszteletben kell tartani.
Vajon betegségnek számít-e, ha pontosan tudod, hogy mit kéne tenned az életben ahhoz, hogy szubjektíve boldognak érezd magad, de mások miatt mégsem azt teszed, miközben az idő előrehaladtával egyre szűkülnek a lehetőségeid?
Bár időnként jól jön, pl. egy párkapcsolatban nem tudnak belőlem csicskát csinálni. Ha ezek után még hallgatnom is kell a hímek affektálását, az garantáltan lenullázza a libidómat. (nem találom túl férfiasnak) Hát ezért nincs párkapcsolatom például. :)
Eléggé kétséges, hogy tudatos vagy-e ebben az esetben... a kis dolgokban gondolom igen, de az egész folyamat elindulásánál csak a megszokás vezet... jön a jel, tudod, a csengő, amire elkezdesz nyálzani, mert végre csinálhatod az a dolgot. A tudatosság szerintem az, hogy ilyenkor képes vagy megállni, pro és kontra érveket felhozni, és ha elsőre nem is megy a teljes leállás, de előbb-utóbb igen, mivel egyre tudatosabbá válsz.
Nekem ehhez hasonló "irracionális" tevékenységem a túlzott lustálkodás, miközben valami mást kéne csinálni. Sokszor nehéz szétválasztani a konstruktív lustálkodást a haszontalantól.
Én pl. qrva sok pénzt b@szok el egy olyan "hobbira", ami lassan már a saját örömömet sem szolgálja, és nemhogy profitot termelne, hanem csak viszi a zsét, rendszeresen komoly buktával
A konkrét helyzet megértése szempontjából lenne jelentősége, mert általánosságban elfogadható a jogi megfelelője, hogy új jár el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Az viszont érdekes, (ha már így felmerült), hogy, ha vannak helyzetek, mikor ésszerűen kell cselekedned, akkor eszerint előfordul az is néha, hogy egyes helyzetekben nem "ésszerűen" cselekszel, vagyis az általad racionálisnak tartott magatartás helyett, más magatartást tanúsítasz, tudatosan.
A te esetedben melyek lehetnek azok a helyzetek, melyekben tudatosan irracionális magatartásformát tanúsítasz?
1+1=2 attól függetlenül, hogy Einstein, vagy te állítod.
A tények attól tények, hogy nem szubjektív tartalmú állítások.... :)))
"A "tények" többsége szubjektív, mivel az ember is egy szubjektum, aki megfogalmazza őket"
Ez már önmagában is ellentmondás, mert, ha a megfogalmazó ember szubjektumára hivatkozol,
akkor mi alapján döntöd el, melyik "tény" szubjektív, melyik tény valóban tény? :))))))
Miért nem szubjektív az összes tény ? :)))) Érted??? :))
A konkrét esetünkre szorítkozva, abban azért megegyezhetünk, hogy az általad említett "ésszerű cselekvés" egyénfüggő? Magyarul, adott helyzetben, különböző emberek, különböző helyzetre, különböző reakciót adnak, aszerint, hogy nekik az az "ésszerű". Egyszerűbben, ugyanabban a szituációban sok ember sokféleképpen fog cselekedni "ésszerűen". Ez tény, függetlenül attól, hogy te, vagy én állítom. Ezért irreleváns a "ki szerint" kérdésed erre vonatkozóan.
Te viszont ésszerű cselekedetre hivatkoztál, amiről az előbbiekben írtam, hogy ami a te esetedben ésszerű, az lehet , hogy másnak ésszerűtlen. Vagyis a te ésszerűséged szubjektív, az én tényállításommal szemben.
Egyáltalán nem mindegy, ki állít valamit. A "tények" többsége szubjektív, mivel az ember is egy szubjektum, aki megfogalmazza őket. Már maga az észlelés egy szubjektív szűrőn keresztül zajlik.
A válaszod általánosságban értelmezhetetlen, mivel az,
hogy adott helyzetben mi a helyes, az eltérő megítélés alá eshet, így állításod csak
te esetedre vonatkoztatható.
Indulhatunk egy egyszerűbb vonalon is, hátha... Tehát, a "kellet volna" az jelöli, mikor cselekedtél volna helyesen, udvariatlanabb formában lehetett volna utasítás is "kell cselekedned".
Bár, mivel múltidő...
A " ki szerint" = "ki állítja ezt neked" megint buta kérdés, gondolom az, aki leírta neked, tehát akkor kis is?
Ugye? :))
Azon nem nyitnék vitát, hogy egy tény vagy egy szubjektív állítás esetén van jelentősége a "ki szerint"
kérdésednek.
"Kellett volna"? Ki szerint? Miért kéred számon a pontosítást, ha te magad nem vagy képes pontosan fogalmazni?
Nem hiszek a tökéletes kapcsolatokban, pont ezért nem is keresem a kapcsolódást. Tudom, mivel jár, és túl lusta meg cinikus vagyok hozzá. Csak arra figyelek, ami nagyon megérint.
A párkapcsolati "boldogság" szerintem "változó", nem is állandó intenzitású állapot, akár egy kisebb probléma is rést üthet a folyamaton.
Szükséges hozzá mérlegelés is, kompromisszum készség is, tolerancia is, stb. (persze, ennek kölcsönösnek kell lennie, különben valóban az történik, amiről írtál, az "apácaság")
Ezek a dolgok mentalitás, kultúra függők, van pl., ahol még a nyitott kapcsolat is belefér, simán.
Tudom, hogy neked erről mi a véleményed (más), de olyan hosszútávonműködő kapcsolat,
melyben fentiek nem játszanak szerepet nincs.
Csak azokban a filmekben, ahol szerelmes csók és happy end van az utolsó kockákban.
Mi van akkor, ha egy embernek nincs szüksége párkapcsolatra ahhoz, hogy tökéletesen boldog legyen? Az minden esetben beteg?
Nem is konkrétan kérdeztem, de nyilván túltoltad a XXI.sz-i magyar nők
áldozati szerepét.
Ezért gondoltam, hogy vagy ilyen rétegben dolgozhatsz, vagy
a hatásvadász, kattintás érdekelt oldalakról informálódsz,ahol manipuláltan és
tematikájában gondosan összeválogatott tartalommal mossák az ágyakat..
ÖÖööö, vagyis az agyakat.
"Bocs, de ezt a "domesztikált, kedves hím vagyok" dumát elég nehéz tőled elfogadni.
:)) Nem is kell elfogadni. Tök lényegtelen. Aki ismer vagy kapcsolatban van velem, az tudja milyen vagyok,
más nem számít.
"Miben vállalod túl magad?" Erről meg én nem beszélek, de lehet ez anyagi természetű, vagy nem döntően befolyásoló ügyekben bölcsen elfogadó ráhagyás, esetleg különböző természetű hivatalos ügyek vitele (mert ő nem ért hozzá, nincs kedve végigolvasni) , vagy öngondoskodás nagyobbrészt kaja, mosás témákban,
teljes felelősség autófenntartás témákban, meg 1000 más.
De, ez nem önfényezés, az összes férfi ismerősöm (haverom) hasonló szinten, vagy bizonyos okok miatt, még mélyebben is benne van a mára már összekeveredett szerepekben.
De, hát már nyitott könyv lett az én kis életem! :))
"Nem vagy te véletlenül szociális munkás, aki ilyen családokkal foglalkozik? Mert azt el tudom képzelni, hogy a szegény, mélyszegény rétegben, illetve bizonyos eltérő kultúrákban dívik még ez a mentalitás."
Ezt úgy értettem, hogy ilyenekkel foglalkozol munkádból adódóan, ezért látsz ennyi ilyen esetet.
Ne sértődj meg, de ha te ilyen környezetben élsz, akkor az egy személyes tragédiád.
Én egy kifejezetten dolgos fickó vagyok -kapcsolatban többszörösen túlvállalva a "páromat"-, de a saját környezetemben sem látok egy családban sem ilyen hozzáállást, mint amilyet te leírtál.
Persze, sokk függ attól is, hogy a társadalom melyik rétegéhez tartozunk, bár előfordul az is,
mikor a professzor úr veri le az ügyvéd feleségét... (Bár ez ritkább )
Nem vagy te véletlenül szociális munkás, aki ilyen családokkal foglalkozik? Mert azt el tudom képzelni, hogy a szegény, mélyszegény rétegben, illetve bizonyos eltérő kultúrákban dívik még ez a mentalitás.
