Mivel topik indítás a képek piacra kerüléséről, illetve annak hiányáról szólt, én nem is gondolkodtam másban, mint a művészi ábrázolás ( esetünkben a fotóművészet kereteinek határain belül). Ebben az esetben nem számít, hogy az alkotás mely műfajból érkezik, csupán a művészet ténye a lényeges.
A fotó, vagy a festmény, akár a szobrászat, túl az esztétikum okozta örömérzésen, képviselhet többlet értéket - eszmeit, piaci kereslet-kínálat alapút, sznobéira generálta akármit - amitől mégis több lesz emléktárgynál.
Jelenleg a grafika és a fotó kéz a kézben jár a piaci elfogadottság terén. Ennek oka sok mindenben kereshető, de fontos pont a középosztály hiánya. Azé a középosztályé, amelyik nem engedheti meg magának a 100 ezres, vagy milliós festmények vásárlását, de szívesen venne pár tízezerért művészi fotót, vagy grafikát. Nem vesz, mert nincs rá kerete (Mert volna igénye arra, hogy a falain mesterek művei lógjanak, de csak a januári akcióban tudja megvenni a falinaptárt 200 forintért.). Ha volna egy ilyen réteg, lenne rá kínálat is.
Az internet tele van hihetetlen tehetséges alkotók műveivel. Meg persze kontárokéval is. Bárki rendelhetne tőlük nagyítást. Valószínűleg lehetne alkudni is. Nem tudok ilyesmiről. Olyanról igen, hogy letöltik a netről, és kinyomtatják. Azonban ez nem az a réteg, akit műveltsége, igényessége, érzékenysége valódi műremekek tulajdonlására sarkal, és nem elégszik meg csupán a díszítő elem funkcióval. Oda akar állni a falon függő kép elé, és elmélyülten bámulni a részleteket.
Capa idejében kevesebben fotóztak, főleg olyan témákat, amiket ő. És a látásmódja is más volt, mint a kortársaié. Épp ez emeli ki a többiek közül. Ma millió számra készülnek, és osztódnak a képek óránként. Minden témában, minden elképzelhető szögből. A hihetetlen vizuális hulladékhegy a Capa tehetségével, és látásával rendelkező kivételeket is maga alá temeti. Nincs türelem, akarat a finomság megkeresésére, csak a túlkínálat okozta csömör van (tű ugyanannyi van, a kazal meg hatalmas).
Ez csak azért, hogy legyen itt egy kép is... Hogy hány lehet még belőle, nem tudom (ez olaj és vászon), engem nem zavar, így is a kedvencem... Szóval mégis az én képem:)
Nincs ellentmondás az általad leírtak és az én mondandom között, még csak el sem beszélünk egymás mellett, legfeljebb kicsit más a derítő fény:). Szeretnék világosabban fogalmazni, nem megy, iilyenkor kínomban példálózom meg anekdotázok:( Nyilván azért van ez, mert valami zavar, de még nem fogalmazta meg magát tisztességesen, elnézésed kérem a kiterített gondolkodásért. Nem lineáris, ezért nem is ígérek egyszerű pályát.
A naptárak példája igen jó. Ha az év fordulója előtti felhozatalt nézed, még olyan is akadhat a kezedbe, amin egyszerre egy tucat, minden szempontból kiváló kép szerepel, de sietni kell, mert hamar elkapkodják az igazán jókat. A kereslet -ez egy tömegtermék, ahol a funkcionalitás egy árukapcsolással párosul!- a viszonylag magas árak ellenére meglepően nagy, s ezt más is igazolja: gyakran látni már avult, akár több éve lejárt képes naptárakat a falakon, mert egyszerűen szépek, sajnálták csak úgy kidobni őket. Nem irodákban, lakásban, s nem feltétlenül reprót...
Tehát ha álruhában is, de létezik egy bizonyos kereslet az ábrázolásban és kivitelben is igényes fotókra a falon. Na jó, ezt talán mindenki tudta eddig is, amiért mégis huzakodok, az csak annyi, hogy nem különös alkotásként (pláne nem műtárgyként!) tekintenek rájuk. A "különös" jelzőt most filozófiai megközelítésben értelmezd.
...és hát igen, a digitális technológia és folyományai. Megint egy gumicsontot dugtál a protéziseim közé:)
Az ezüstalapú kidolgozás eleve feltételez -és most figyelj, ez nagyon fontos része a dolognak!- tehát eleve feltételez bizonyos hozzáértést, amelyhez sokak képzetében ízlés és profizmus is társul, s amitől régen a fotóstúdiót és a bennük munkálkodókat eleve egyféle tisztelet övezte. Ugye, hogy voltak ilyen idők... Pedig nagyon jól tudjuk, hogy napszámos munka volt az, esküvő, első áldozók, iskolai tabló- és igazolványképek, néha egy-egy családi fotó... Igazából -mai fogalmaink szerint "csak"- jó mesterembereket tisztelhettünk legtöbbjükben, akikről leginkább akkor emlékszik meg az utókor, ha vagy a szakmájuk csúcsán álltak, egy vagy több trend éllovas képviselőjeként, vagy - kiléptek a műteremből, és csináltak valami lakatosvincést (akit én nagyon szeretek, bár nem kifejezetten a képei okán). Szóval akkor, ha arra érdemes képeik valamilyen módon szélesebb közönség elé került, s ez a közönség persze nagyjából tisztában is volt azzal, hogy mekkora munka lehetett az adott teljesítmény mögött. Művészi és technikai szempontból is...
Most mekkora az a teljesítmény?
A technológia -kezdve a váztól, beleértve a feldolgozó szoftvert, befejezve a fizikai megjelenítés eszközeit- mind-mind a fotóson kívülálló tényező, de meghatározó tényező, még ha csak az egyik is a nem túl számos fontos közül. Hittel állítom, hogy egy Capa ma nem hogy labdába nem rúgna, de pályára sem léphetne, ha ragaszkodna ahhoz a technológiához, ami a saját korában sem számított túl élenjárónak, viszont jó időben, jó helyen jó szemmel látta a dolgokat, amit más számára is feltétlenül megmutatandónak itélt (ez most ugye szentségtörés? Hogy jövök én ehhez...). Érdekes elmebaj lenne elképzelni, hogy miként használta volna a jelen eszköztárát - de attól tartok, maga a szemlélet, a témaválasztások és megközelítések teszik teljesen értelmetlenné ezt a játékot, nem a "mi lett volna, ha..." történetietlensége. Szóval ő ma semmilyen szempontból nem lenne a nyerő csapatban, szigorúan szerintem... Ő pont olyan, akinek a képeiről minden tini azt hiszi, hogy az ájfonjával naponta húsz hasonlót vagy jobbat lőne a körúton menet.
Szóval most sikerült a teljesítményt relativizálnom mindkét szemszögből...
De a technológiánál tartottunk, meg a példányszámoknál. Az előbbieket ezek miatt szenvedtem ki.
Tényleg van egyfajta, könnyen érezhető többlete a (jó!) ezüstalapú nagyításnak, ámbár ha ezt is technológiai kérdéssé redukáljuk, hamar be kell ismernünk, hogy leküzdhető hátrányban van a digit hátterű print, a nyomatok persze más tészta... Felbontás és tónuskezelés, dinamika kérdése, tobzódás a bitekkel, lásd a mozivásznon az óriásplakátot kiröhögő méretű, eszméletlen minőségű CGI-produktumokat. Persze kell az akárhányszáz dpi stb., de nem csak elképzelhető, hanem meg is valósítandó perspektíva ez... Igazad van, nem lenne szabad alább adni, ez az aggályos minőség-kérdés valóban megketrülhetetlenné válthat. Van az a szint, ahol már igenis számít a rendelkezésedre álló technika, még ha a lefotózott szituáció önmagában nem is igényelne specialitást. Ám szerintem legalább ezen a téren nem nagyon kell tartani az "igénytelenségtől" - inkább a másik véglet a jellemző, az ágyúval verébre metódus azonnal aktiválódik, ha van ágyú - akkor már a veréb is felesleges:)
És mégis, az emberek a jó minőségű, kémiai eljárással készült képeket inkább tartják egyedi műnek, képnek, mint digitális úton létrehozott változatukat, legyen az mégoly elbűvölő minőségű is.. A vélt gyökerekről az előbbiekben szóltam, remélem, nem lett túl lila.
Félek, ettől nem tekinthetünk el, mert újfent az egyediség kérdésébe botlunk. És annak a többezres példányszám aligha használ... Legfeljebb pólón, bögrén...
Valóban nem a nyomat minőséget és nem a bögrére kispárnára képet c. megoldást hiányolom. De azt már állítom hogy a fotónak szobadíszként, vagy esztétikai örömforrásként is kell vagy lehet funkcionálnia.
Az elmúlt hatvan évben ki lett próbálva ,,az ebből csak egy (vagy max 5) van, ,,tehát ez kincs" teória, és oda jutottunk ahol vagyunk. Az emberek nem rohannak 50-100-200-300 ezer forintért képet venni. Engem az is hidegen hagy hogy a befektetők mit szeretnének. Én nem szeretném hogy a halálom után száz évvel híres és drága legyen egy fotóm. Sokkal inkább szeretném, hogy 50-500- netán 5000 embernek okozna örömöt a birtokában levő egy-egy darab képem.
Csak egy rövid kitérő: A digitális fotózás is sokat ártott a KÉP-nek mint műtárgynak. A kémiai alapú kép helyett a printelt kép került előtérbe, amely minőségében bizony nem hasonlít a nyomtatott képre. Hiába vesszük a legjobb minőséget (ami már drágának elég drága) minőségében elmarad a kémiai eljárással készült papírkép mögött. Ilyen szempontból is hasznos volt a 2016 Nemzeti Fotó Szalon, mert volt ahol egymás mellett lehetett látni ezüstalapú és printelt ff képet. Sajnos itthon nem ismerek olyan céget, aki a digitális állományt ezüstalapú fotópapírra világítaná le. Színesben még működik a dolog. A technikai gondokat ebben a topicban nem részletezném, de a színes fotópapír azért nem nyomatnak néz ki.
Szóval még lehet nagy tömegben jó minőségű fotót nagyíttatni. Talán jobban mint régen. Régen be kellett ülni a laborba és nem kis fáradtsággal le lehetett nagyítani 5-20 képet. Ma ha rendben van és le van próbázva egy digitális állomány akkor csak be kell gépelni, hogy 108 db 30x45 centis képet kérek. :)
A szobrászok is öntenek néhány tucatot a jól sikerült munkáikból. Általában egy Zsolnay porcelánból sem egyet készítenek. Szerintem a fotóknak is ez lehetne a normális szerepe. Csak halkan jegyzem meg, még 100 vagy 1000 kép sem köszönne vissza minden utcasarkon. Valóban vannak már internetes oldalak ahol lehet képeket rendelni. Valószínűleg egy ilyen megoldás fog itthon is bekövetkezni. A lényeg hogy csúcstechnikát alkalmazzunk, és ne kerüljünk le a nyomatok szintjére. Csak halkan jegyzem meg hogy a sokszorosított nyomat megoldással már a festők is kezdenek élni. Vagy van aki (például a feleségem:) a leértékelt festmény naptárak legszebb képeit keretezi be, és azt használja lakásdíszként. Ez is egy lehetőség, ezért aki fotós az készítsen olyan képet, amelyről messziről látszik, hogy ez más minőség.
A fotók értéke? Érdekes kérdés. Egy 30x45cm méretű kép bekerülési ára körülbelül a következőképpen alakul: Nagyítás 1000, paszpartu 2000, keret 7000 cakk pakk 10.000, és a fotósnak pedig még nem jutott egy garas se.
Csak a kíváncsiság kedvéért mókás lenne tudni, hogy a Műcsarnokban is hogy alakultak a költségek. Mennyit kapott a printelő, a kasírozó, az installáló, a kurátor, a munkatársak, a pénztáros, a villanyszerelő, a gázművek és tetőfedő. És mennyit kaptak a FOTÓMŰVÉSZEK?
Én arra tippelek, hogy a fotósokon kívül senki nem dolgozott ingyen. De szóljatok, ha tévedtem. Vagy ha máskor, máshol nem így van.
Álljunk meg egy pillanatra, leragadnék egy picit valaminél.
Én úgy érzem, hogy a fényképnek "műtárgynként" e kishazában nincs múltja. Dédi és papi a falon, esetleg egy "összefoglaló" családi kép - a tradicionális otthonokban ennél több fotót nemigen látsz, az újabbakban még ennyit sem. Az is igaz, hogy nem elsősorban rájuk számítunk, ha -csúnya szóval, de racionálisan- felvevőpiacban gondolkozunk.
Sajnos, az ún. modern, szépészetileg is tervezett otthonokban is meglehetősen ritkán élnek a fotók téralkotó- és díszítő hatásával, vagy helyesebb lenne talán úgy fogalmazni, hogy leginkább csak olyan képek kerülhetnek falra, amelyek önmagukban tulajdonképpen aligha képeznék esztétikai öröm tárgyát - valószínűbben találkozhatunk velük az építészeti-lakberendezési stílus kiegészítőjeként, mint központi elemeként. Ami ugye egy festmény esetében jóval gyakrabban fordul elő...
Mondjuk úgy, hogy pl. egy Andy Warhol éhen veszett volna a mi közegünkben, a munkássága ki sem bontakozhatott volna. Nem vagyunk rá még most sem igazán fogékonyak...
Így nem is érzem túl igazságosnak, ha fotót és festményt akár funkcionálisan, akár műtárgyként összevetünk. Nem tagadom meg az előbbitől sem az értékalkotó képzőművészethez tartozást, de ahogy a jazz is lehet bármilyen fajsúlyos a zenében, a holt vagy élő "klasszikusokkal" soha nem hasonlítgatjuk, "csak" azon a szinten, hogy "nincs ilyen vagy olyan zene, hanem csak jó vagy rossz", ami persze nem egyenlő a műfajok különbségének tagadásával. Azt gyanítom, hogy (mifelénk biztosan) nemigen számíthatunk a képzőművészeten belül sem másra, és ahhoz, hogy meglehetősen kevesek áldoznak még pénzt is egy valóban értékes fotóra, elsősorban éppen a potenciális "számosságnak" van köze. Egy repro készülhet akár identikus színekkel és kiváló felbontással (az elvetemültebb fajtáknál még vászonhatású felületre is) egy szép festményről, igen kevesek tolják falra a nappalijukban - nem kell magyarázgatni, miért, csak a mondandómat szándékoztam vele alátámasztani. A kvázi megismételhetetlenségben is van valami varázs:-(, még ha manapság a festmények esetében is dívik a több "eredeti" divatja. Történetesen nálam is lóg egy ilyen a falon, s bár tudom, róla, hogy ő a 2. számú (az 1. számú a minta, amiről a többi készül...), mégis eredetinek tekintem és érzem, egyedisége révén. Ahogy a rézkarcok akárhanyadik nyomatát is annak kell tekintenem, pedig már ott is vagy egy ugyehogyugye, ha kötözködni akarunk.
No most ilyesmivel egy fotónál még ingoványosabb talajra érünk...
Képfaragó, ezzel egy igen megosztó véleményt sikerült közzéadnod...
A gondolat második részével nem értek egyet. Ha azt szeretnénk, hogy műtárgyként tekintsenek a képekre, akkor rangot kell neki adni. Van kísérlet a mindenki által elérhető fotókra, az ikkejja nevű helyen kapható sokféle, de ezek csak szobadíszek, nem lépik át a műtárgy kritériumát. Aztán vannak olyan oldalak, ahol pár dollárért bárki készíttethet bögrét, pólót, kispárnát. Nem hiszem, hogy ez lenne az a minőségi megjelenés, amit hiányolunk... ráadásul létezik is. Azzal, hogy az adott fotográfus limitálja a kópiák számát, és erre garanciát vállal, biztosítja az azt megvevőt arról, hogy amibe a pénzét fektette, az nem köszön vissza minden utcasarkon. Ez a gyakorlat egyébként más sokszorosítási technika esetén is, a szitanyomástól elkezdve a rézmetszetig. A festmények sem örvendenének olyan nagy keresletnek, és értékük is töredéke lenne, ha minden másolatot azonos értékűnek fogadnának el. A másolatok keretek közé szorítása a határvonal a művészeti célú kereskedelem, és a kereskedelmi célú alkotói tevékenység között. Az egyik sorozatot gyárt, a másik értéket képvisel. Ezzel nem állítom azt, hogy amiből kevesebb van, az lenne a jobb, tetszetősebb, művészibb, de épp a ritkasága miatt értékesebb lehet, mint ami tucatszám dől ki a nagyítógépből.
Még egy gondolat az alkotások eladásához: Mindenkinek ezerszer meg kell gondolnia, hogy valaha is eladja-e a kizárólagossági felhasználási jogokat. Hasonlóan problematikus hogy a fotósok önként vagy a galériák rábeszélésére korlátozzák a létrehozott vagy létrehozható papírképek darabszámát. Ez is akadályozza fénykép felhasználás gyűjtés fejlődését. Nem sokra megyünk azzal, (a bevétel még nem minden) ha egy-egy gyűjtő, múzeum birtokol néhány kópiát. Nem látjuk, nem tudjuk, nem lesz közismert. Sokkal jobb lenne visszatérni a fotó természetes lehetőségeihez. A fénykép természetes adottsága hogy korlátlanul eredeti minőségben sokszorosítható, így sokan használhatják, gyűjthetik, birtokolhatják, kedvelhetik. Nem véletlenül tartottak a festők a fotózás megjelenésekor a fényképezéstől. Ha valaki életében csak pár tucat igazán jó képet készít, a műtárgyainak száma korlátlan lehet. Mint fotósok ne mondjunk le erről a nagyszerű lehetőségről!
Látod, mire jó még a net! Alkalmanként még akár egy embert is űberelni tud az ostobaság, ami kibukik belőle, s ez már-már tiszteletet érdemel:-).
Írd be inkább simán a keresőbe, hogy "perlensis jelentése". Nem fogsz meglepődni, de legalább értelmes lesz a válasz. Ráadásul egy csomó mellékinfót is kidob, ami hasznos lehet.
Amúgy köszönöm a linket - rettentően el vagyok maradva a napi dolgoktól...
Nem tudom, hogy ezt miért érzed vitaébresztőnek... Mi most inkább a nagy (nem csak) magyar kesrgőt daloljuk, nemde? A kevésbé érzékenyek mondhatják rá azt is, hogy no tessék, megint összetalálkozott néhány szófosó szájtépő, és darálják a saját mantrát, amúgy belterjesen és haszon nélkül.
Miközben máris vannak tanulságok.
Számomra az egyik mindjárt az, hogy nem állok egyedül a véleményemmel, a nem túl hízelgő másik pedig az, hogy kellett egy képfaragónak lenni a placcon, aki ki is merte mondani. Helyettem is... Ámbár mostanra úgy tűnik, ehhez már bátornak sem kell lenni!
A harmadik tanulság elég szomorú.
Lehet, hogy olvasnak bennünket többen is, talán olyan is akad közöttük, aki bólogat, meg olyan is, aki anyázik - ám őket legalább nem hagyja érintetlenül a téma. Szvsz nem kevesen lehetnek, akiket ugyan érdekelne, de meglátják a hosszú posztokat, s erről a bolonyai kompetencia-redszer kitalálója repedtsarkú anyukájának feslett erkölcsei tolulnak fel benne, mert annak idején nem szorították rá a készségszintű(!) szövegértésre. Szóval soknak tűnik nekik ahhoz, hogy ne kaland legyen belevágni. A végeredmény szempontjából persze teljesen mindegy: ők sem, és a többiek sem veszik a fáradtságot, hogy véleményt nyilvánítsanak, ötletet adjanak.
Pedig nem a világot kellene megváltani. Igaz, ha annyira magától értetődő lenne, hogy miként kezdjünk neki, lehet, ez a topik sem született volna meg. Én már megettem a kenyeremnek nem csak a javát, de a penészes részéből sincs sok, ha kiabálok, nem magamért teszem, az röhej lenne. Amit műveltem eddig képelés címén, az amúgy sem érdemelne (szerintem) sok figyelmet, de igenis látok olyanokat, lelkes és tehetséges fiatalokat, akik többre érdemesek, de el fognak sikkadni. Egy idő után már nem fogják erőltetni a dolgot, mert folyton lepisilik a nadrágjukat a szembefújó szél miatt.
Az csak egy ordenáré hazugság, hogy az "igazi tehetség" amúgy is felszínre tör - természetesen ilyen is előfordulhat, bár inkább csak szabályt erősítő kivételként. A szabály pedig az, hogy akár közepes teljesítménnyel is csúcsra járathatnak valakit, ha elég jó PR-t építenek köréje (=hátszél). Megtehető, mert a lila köd egy igen hatékony PR-eszköz (ennyi baromsággal utoljára a tudszoc, pedagógia és pszichológia tanulmányaimban ütköztem utoljára, de a világ nehezen változik:-().
Vissza-visszaolvasgatom, amit képfaragó írt a rendező elvekről, szelekcióról, bírákról. Adott egy értéktartomány és értékkészlet, a függvény eléggé lapos, a ritka inflexiós pontokban pedig ilyen Szalon-féleségek leledzenek. Legalábbis "alulnézetből" ez és ennyi látszik. Ez gyakorlatilag egy hegemonizmus, ilyen alkalomra betörni nem szerencse és nem is tehetség kérdése, ezt nyilvánvalóvá tették (ja, és nem is egy nagy "dicsőség"...). Attól tartok, hogy a pályázatok nagy része sem nyugszik jobb platformon. Saját kiállítás, rendezvény? Szponzor, valamint olyan esemény nélkül, ami "elviszi a hátán", nagyon nehezen kivitelezhető. Tudok több olyan csoportról -kisebb-nagyobb városi fotósklubok-, akik legalább a saját környezetük saját jelesebb rendezvényein megjelenítik magukat - igen mérsékelt sikerrel. Holott olyan emberkék is vannak közöttük, akik pl. a natgeoig eljutottak, mi több, némelyikük még a magyar médiának is feltűnt:) És mégis (vagy mégsem)...
Nem tudok leakadni erről: ez a világ annyira demokratikus lett, hogy mindenki mondhatja a magáét, legyen az fontos vagy lényegtelen, jó vagy rossz, sértő vagy dícsérő. Miért ne, a kutya sem fog figyelni rá, mindenkit csak az érdekel, amit ő maga mond... A képelés is pont itt tart. Ha annyian háborodnának fel egy idiótaságon, ahányan egy normálisabb (? volt már ennél normálisabb, úgy hogy kár lenne ezen rugózni...) világban megtörténne, nem itt tartanánk.
No de figyeld csak, hányaknak fog feltűnni, hogy hiányoljuk a "háborgásukat"? Sajnos, gyakorlatilag a mi hozzászólásaink értelmének mércéje is ez lesz...
Nem áll szándékomban vitába keveredni... de. Jó pár oldal életében vettem már részt így, vagy úgy, hol csak tagként, hol üzemeltetőként, amelyek művészetekkel foglalkoztak, és "művészek" voltak a felhasználók. Azok, akik a szakma iránti tisztelettel, alázattal, és szakmai ismeretekkel bírtak, koptak ki leghamarabb, mert nem tudtak azonosulni a közeggel. Csupán azért, mert a júzerek többsége a kritikát semmilyen formában nem volt képes a helyén kezelni. Az építőt sértésként, a puncsolót meg szentírásként kezelte. Nyoma nem volt az un. kétkedésnek. Teljes bizonyosság uralkodott a saját "művészetükkel" kapcsolatban. Akik megpróbáltak valami irányt mutatni, esztétikumot, vagy jó ízlést, azok vagy azért buktak el, mert nem álltak le hülyékkel vitázni, a kívülálló számára úgysem világos melyikük az, vagy a vitapartner lerántotta a szintjére, és ott rutinból leverte. Önelégült, kivagyi, nagy mellényű festőkkel, és fotósokkal találkoztam már annyival, hogy a holdig érne meg vissza sor, és irgalmatlan sok látogatói kritikával: "de szép", "ez teszik", "klassz", "húúúú de jóóó".
Az értékesek meg visszahúzódtak a kiskertjükbe.
Hogy ez baj-e? Nem tudom, nincs ötletem a kiskert bemutatására, hát még a propagálására. Nincs is mutogatni való kiskertem, ami van, az gazos.
Ahhoz, hogy az említett hátsókert ismert, elismert legyen, ahhoz el kell jutni a nagy nyilvánossághoz. Az út az ilyen Szalonféle izéken keresztül vezet. Pályázni kell, de mint látjuk a pályázatok, vagy díjak megnyerése nem feltétlenül múlik a művészi értéken. Külhonban is lehet próbálkozni, de a vetélytársak száma irgalmatlanul nagy, az esély pont nagyon kevés.
Egy ismerősöm mesélte, hogy ugyan szobrásznak tanult, de Londonban sikerült összehoznia egy fénykép kiállítást. Haveri alapon. Előtte le se tojták, hogy van-e gépe, vagy sem. Szobrászként sem törődtek vele. A kiállítás hírére megváltozott minden. Azóta photgraphy lett a szentem, és kiállításai, meg pályázatnyerései is vannak.
Az általános művészeti oktatás minőségéről, mennyiségéről, támogatottságáról már nem is kellene beszélni. Mert nem nagyon van miről. Az iparmű-ről jönnek ki diplomások, akik nem tudnak objektívet cserélni, és egy normális portrévilágítást beállítani, a képzőről meg olyanok, akiknek nem megy a kézirajz. Az alapok hiányoznak. Érdemes megnézni egy diplomakiállítást... vagyis khmmm... azért érdemes, csak, hogy lássuk, hány százalék, aki konyít a tanult szakhoz, és milyen jelentős a tömeg, aki bottal üti a labdát.
Nehéz a dolga ott a műkorcsolyázónak, ahol nem ismerik a jeget.
A festményeket kitolják a galériákba (lenne mit tanulni tőlük!), nyilván nem öncélúan. Aztán a képek megtalálják a saját közönségüket, idővel vásárlóikat is. Nem a műgyűjtőkre gondolok, nem is feltétlenül a régi-újgazdag "micsinájjakasokpézzel" befektetőkre, akiknek mindegy, hogy arany vagy olajfestmény, csak legyen, és mások sokra tartsák... A magamfajtára, aki beleszeret egybe-egybe, s kuporgat rá, miközben tudja, hogy a neki oly sok pénz az alkotónak valahol tíz-húsz ájrós órabérnek ha kijön, de csak arra az időre, amíg a mű készült... Amikor pedig felnézek a képére, s percekre rajta felejtem a szemem, nem az ára jut az eszembe, hanem olyasmik, hogy vajon mi vezette a kezét, vagy mi járhatott a fejében, amikor megfogalmazódott benne a kép, meg hogy milyen találó az az árnyalat és szín, és hasonló butaságok. Ja és az, hogy ezt a szépséget birtokolhatom, hát nem klassz az élet?
(Mondjuk tényleg van olyan kép is, hogy ingyen sem laknék vele, nem hogy a jelzett árért - de ezt intézzék el egymással és saját lelkiismeretükkel a szerző és a kiállító. A gagyi mindenható, ezt már megállapítottuk.)
Mondjuk nem volnék itt, ha tökvak lennék a világnak ezen porciójára, de piktoriánusnak sem mondhatom magam. Amit a saját szubjektivitásommal szépként élek meg, az eleve kintről érkező alapokon nyugszik, s ugyanonnan származó ingerek befolyásolják nap mint nap. Mi több, jó, ha töredéke tudatos az esztétikai véleményalkotásomnak... És hogy nem stabil a dolog? Ez is szép benne - saját épülésemet vélem így látni, persze csak akkor, ha valaki rászorít az utólagos végiggondolásra (ami nem feltétele a folyamatnak), éppen mint most.
Ezzel bárki, a kőbunkó érzéktelen tahó is így van, legfeljebb mások az arányok, és más az értékrend is, de az átlag azért őnála jóval fentebb van. A hangsúly azon van, ami ezen többség számára közös eleme az általános értékrendnek - ennyiben a véleményeket igenis objektívnek kell tekintenünk a saját idejükben és közegükben. Új fogalom: szocobjektivitás:-)
Csakhogy ez az "átlag" manapság sokkal inkább megérdemli a jelzőt, mint a történelem során bármikor: akkora az aránya -ezáltal a súlya, befolyása,- hogy minden tőle eltérőnek szélsőségnek kell lennie, hogy egyáltalán feltűnjön. Ha mégsem az, de eladandó, akkor a média annak kiáltja ki, és ezzel is pontosan ugyanott vagyunk; mert ez az "elsöprő" átlag még soha nem volt ennyire könnyen elérhető, manipulálható és megvezethető, csak ne legyen túl nyilvánvaló a törekvés. Erről szól a reklámszakma és a politika is, nem?
Akkor ki sugallja azt, hogy "erre ti is képesek vagytok, ti is meg tudjátok csinálni!"? Mert ez sem belülről fakadó, alapértelmezett attitűd ám, az ember önmagában való kétkedése jóval elemibb ösztönből fakad, mint az önbizalom, mert ez a túlélés egyik evolúciós záloga. Olyanoktól szoktam ilyen "biztató" kijelentéseket hallani, akik a hülyére is azt mondják, hogy "mentális kihívásokkal küzd". Meg akiknél az esélyegyenlőség és a lehetőségek között nem létezik összefüggés.
Szóval kinek a hátsójába rúgjunk? Szép szóval ez nem megy... Az nem működik, hogy míveljük a kertecskénket, hátha feltűnik valakinek a mi jó példánk, ez a buli még szülő-gyerek viszonylatban sem megy puszta beláttatás révén. Igaza van képfaragónak: ha nem mutatjuk meg aktívan, nem kínáljuk magunkat, csak úgy járhatunk, mint a qrvanéni a József uccában a kocsik közé bújva. Nem lesz kuncsaft (és a strigó elpáhol).
Ehhez azért kellene valami technikai megoldás is, nem feltétlenül a Szalonnal kell birokra kelni...
Ha nem mondtam volna, akkor most mondom. Az átlag szemlélő vizuális analfabéta (szigorúan magánvélemény, tapasztalati úton szerezve). Egyszerűen azért, mert ugyan látni lát (a szerv erre kifejlődött) de fogalma sincs arról, hogy valójában mit is kellene nézni (mert sem szakmai, sem művészettörténeti ismeretek nem állnak rendelkezésére). Az, hogy valami szép, vagy tetszik, roppant szubjektív (és nagyon függ a felhalmozott tudás mennyiségétől, vagy hiányától), így aztán nem is lehet konstans érték, ehhez nem lehet mércét tenni. Lehet, hogy nem is kellene erőltetni, hogy az alkotók megismerkedjenek a szakmai alapokkal, elég, ha nézők kicsivel nagyobb ismeretanyaggal rendelkeznek (szűrőnek ez is megtenné). Bár, így meggondolva, és az előzményeket is figyelembe véve, amíg az a tudat él, hogy ezt " én is meg tudom csinálni", addig nem nagyon fog működni a "szabadegyetem".
Egyetértek veled, a jelenség nem csupán hazai, hanem nagyon is nemzetközi. Nem akarom ismét a ,,Capa nagydíjat" emlegetni, bár az sem semmi, de ott is nemzetközi zsűri döntött. Amikor a ,,Capa nagydíj zsűri bemutatása" fejezetet olvasom, egyszerűen nem jutok szóhoz. Elolvasom a rangokat , címeket, egyszer, kétszer háromszor és azt gondolom, itt már tényleg nincs mit tenni.
De valóban a hibákat nem csak másban kell keresni, hanem magunkban is. Amíg a fotókiállítás, fotógaléria, témaköre ennyire kevés embert érdekel, nincs mit tenni. Ez nem csak itt a fórumon a hozzászólások számában mutatkozik meg, hanem a kiállítások látogatottságán is. Amikor például én vasárnap 11 órakor a Műcsarnokban a Nemzeti Szalont megnéztem alig volt 4-5 látogató.
Egyszer majd valamikor (ez lehet akár száz év múlva is) mindent előröl kell kezdeni. Az alapvető hibákat meg kell szüntetni.
Jelenleg nincs közmegegyezés a tekintetben hogy a ,,fotóművésznek" ismernie kell a fotós szakmát. Ez az első bejárat a gagyi számára.
Manapság is elfogadott, hogy egy ,,szakértő" egyetlen képről nem tudja eldönteni hogy amit értékel az kép-e vagy csupán vizuális környezetszennyezés. Ez számomra teljesen elfogadhatatlan. Így bármi megtörténhet, és amint láttuk meg is történt. Belátom, hogy a művészet értékelése nem olyan mint a matematika, de mégis valamilyen módon az operaházi vakpróbához hasonlatos módszerrel is tudni kellene értékelni a képeket. Szóval az értékelésnek is kell lennie valamilyen mércének, és kell lennie egy tévedési hibahatárnak is. Hasonlóképpen mint ahogy egy mérőműszernél is van egy elérhető, garantált pontosság.
Mi pedig udvariasságból, és mert nem kívánjuk rontani más hosszas munkával építgetett más építgetett fotográfiai rangját, egy képről, amelyet már valamely ,,szaktekintély" felminősített, többé már nem mondjuk ki hogy kérdéses kép értéktelen.
Így tehát visszatérek a topicnyitó alapfelvetésemhez,, hogy az alkotóknak meg kell próbálniuk a KÉP értékesítését. Jelenleg nem ismerek ennél jobb módszert a képek megmérettetésére. A vevő vélhetően nem fog költeni olyasmire, ami nem tetszik neki. Bár a vadkapitalista marketing rejtelmei nem mindig ismerhetőek ki.
A minap voltam egy műtárgy-festmény galériában. Elnéztem a festmények árait. Néztem a festményeket, néztem az árakat. Elgondolkodtató volt.
Száguld a gagyi ezerrel. Messzire vezetne -ezt még a cikkíró sem merte kockáztatni!-, ha most vetíteni kezdenénk az "értékválsággal" kapcsolatos, inkább agyonhallgatott, mint vészkiáltásként kiemelt hangokat. Francokat értékválság - én csak liberálfasizmusnak szoktam becézni, és óhatatlanul politikai színezete lesz mindenféle megközelítésének. Talán mert a mérgezés forrása mindkét esetben ugyanaz? Mielőtt hasba kívánnátok lőni, újra csak azt hangsúlyoznám: ez csak az egyik tünete az általam teljesen általánosnak vélt "romlásnak", miközben óvatosságra intenék mindenkit, aki szigorúan csak a hazai viszonyokra jellemzőnek tartaná a dolgot - nem-nem, ez nagyon is globális, sőt, meg merem kockáztatni, hogy egy a játszi könnyedséggel "begyűrűződött", kritikátlanul ajnározott "megengedő" trendek közül. Tehát nem elterelésként citálom az élet más területeit, inkább a párhuzamok miatt. Azok talán ha nem is érthetőbbé, de magyarázhatóbbá teszik a jelenséget. Mármint nekünk, idealistáknak - a többiek sztem el sem töprengenek rajta, mert mire jó az... Tehát nekik nem is létezik kérdés (ja, áhítat... meg hit a "művészi szabadságban"), vagy ha mégis, az csak több-kevesebb aspektusra vonatkozik. Ez utóbbiban a cikk írója sem teljesen vétlen, de aligha tudnék vitatkozni az állításaival!
Annál is inkább szomorúbb, hogy tényleg csak ennyiünknek van észrevétele a dologgal kapcsolatban, pedig a mi portánk előtt hajigálták szét a szemetet, s nekem nem úgy tűnt, hogy csupa igénytelen embert hordtak volna össze ide az idők. Pedig egy ilyen esemény és folyományai talán mégis vannak olyan "lényegesek", mint hogy élesen látszik-e a futó őz szemében a táj tükörképe...
Dehogyis értek én ehhez... Ez a kiállítás is olyan volt, hogy csak az előbbi meggyőződésemet erősítette: milyen alapon, hogy jövök én ahhoz, hogy fikázzam a szellemiséget, kreativitást, ha nem is értem, miről szólnak a képek... Ennyi erővel akár a szanszkrit irodalom kritikáját is mívelhetném!
Azt viszont biztosan érzem, hogy mindketten idealisták vagytok. És ez jó, nagyon jó, emellett érdektelennek tűnhet, hogy számomra mennyire rokonszenves, mi több, ésszerűnek tűnő az álláspontotok - mert nagyon annak érzem, de...
...de azt kell mondjam, hogy ez az egész "fotóművészet-dolog" -mármint nem a "szalon", mert azt én inkább éreztem valakik bizonyítás-kényszerének és/vagy üzleti vállalkozásának- nagyon rossz időkben próbál magának helyet keresni. Manapság minden a gagyiról és a "te is meg tudod csinálni!"-ról szól, amikor a polkorrektség nevében még egy Hawking sem éreztetheti magát többnek egy aspergeres kölyöknél (l. a 444.huidevágó cikkét, amelyből a témát adó személyről ugyan megtudunk néhány fontos és rengeteg lényegtelen dolgot, de ezen felül azt is, hogy a cikk írójának savanyú a szőlő, valamint halovány fogalma sincs arról, miről szól, hogyan működik az emberek által művelt tudomány...).
Ez a fotózás műfaj is mindnütt kitermelt egy bizonyos -most ne minősítsük, milyen- elitet, amely mérete szükségszerűen alkalmazkodik az őket megfizetni képes réteg vastagságához. Ez nálunk papírvékonyságú, de a művelt Nyugat sem dicsekedhet nagyon, mert az arányok nem nagyon különbözhetnek, csak az abszolút számok. Minden -ezt én szó szerint értem: tehát nem csak úgy általában, hanem tényleg minden- trend a mi idealizmusunk, érték- és minőségtiszteletünk ellen dolgozik; bármerre nézel, a középszerű az elfogadott (mert nem zavar, nem kelt kisebbségi érzést, nem kíván tőled extra erőráfordítást sem anyagilag, sem szellemileg stb.), a legtöbbször csak a provokációt megcélzó extravagancia pedig a párját ritkító, a menő - legyen szó képzőművészetről, irodalomról, zenéről. Pénzt pedig akkor adsz érte, ha végképp nincs más ötleted, mire költsd... Vagy ha éppen ilyesmivel akarod a haverokat meghökkenteni.
Ez az a világ, amelyben egy agyontetovált vagy testmódosított ember az "Ez vagyok én!" felkiáltással teljes mértékben megindokolhatja, hogy miért művelte magával azt, amit - és ezzel nem az a baj, hogy ő miként néz ki, vagy hogy elfogadják-e az indokot, hanem hogy értelmes magyarázatként fogadják el...
Az is érdektelen, hogy milyen a zene, ha jó a klip, ha az aktuális kedvenc tolja. Arra meg már senki nem emlékszik, hogy a jó zene csukott szemmel is jó, sőt, holnap és egy év múltán is jó lesz...
Én ezekre a zagyva következtetésekre akkor jutottam, amikor a Szépművészetiben ugyanazon kiállításon egymás mellett két, egymástól valóban nagyon elütő képet láthattam, de ugyanannak a stílusnak a jegyében készültnek kikiáltva. Ez a hetvenes évek közepére datálódik!
Az egyik -nagyjából A4-es- kép egy fotószerű precízségű pointillista mű volt, hihetetlenül jó, diaszerű részletességgel és színekkel, árnyalásokkal. Csak egészen közelről látszott a szabálytalan "pixelesség"; maga az ábrázolt téma egyébként érdektelen volt, egy kiscsaj ült egy faágon. Az egészben az volt a "művészet", hogy valaki képes volt mindezt kézzel létrehozni. Valódi műszaki teljesítmény volt - egy embertől...
A másik kép még érdekesebb volt a maga nemében, szintén -talán túlzottan is szó szerinti értelmezésű- pointillista alkotás.
Nagyjából A2, szép fehér, texturálatlan papírlap, vékony fekete keretben, a jobb alsó sarkában egy a légypiszkot némileg meghaladó fekete pöttyel, ami sztem csak azért volt nagyobb az említett excrementumnál, hogy véletlenül se nézhessük papírhibának.
A kép címe pedig mi volt? "A bárzongorista jóelőre megmondta!"
A tartalom és a cím együttese úgy belém égett, mintha most is ott állnék a mű előtt:) Márpedig ez egy nemzetközi kiállítás volt, az említett alkotások pl. Kanadából érkeztek. A sajtó "iránymutatóként" jellemezte a kiállítást, pedig akkoriban a nyugatról érkező dolgokra inkább a "dekadenciát" szerették rásütni.
Megjegyzem, én pl. a kubizmust sem tudtam soha a mások által kijelölt helyén kezelni, ebből is kitűnik, hogy végzetesen maradi és hozzá nem értő maradtam. Olyanféle, aki egy Zichy-skiccet, de még egy Zórád-képregény rajzait sem adná oda a teljes kubista hozadékért...
Vagyis ez a "szellemiség" az időben is meglehetősen mély gyökereket mondhat magáénak. Amit mi teszünk, az csak sírdogálás egy -számunkra?- értelmesebb világ után.
De legalább vagyunk még, akik észreveszik: lehetne ennél értelmesebb.
Ja, és a Capa-díj.
Tudod, a Kossuth-díj értéke sem volt soha díjazottakon mérendő - inkább múlt azon, ki adta, mint azon, aki kapta:(.
Nagyon hasonlóan látjuk a dolgokat. Véleményem szerint igen kis százalék, a valóban "szalonképes" mű, ezért kár volt belekezdeni. Azaz belekezdeni nem volt haszontalan, csak a mellény sikeredett bőre. Kisebb helyen, színvonalasabban talán jobban mutatna. Sok, több, mint sok a suta, művészieskedő, hatásvadász, nevetségesen gagyi kép. És ez sokat ront az ázsión. Ezeknél nagyságrendekkel jobb fotósok művelik a képelést, csak nem jelentkeznek, nem pályáznak, vagy senkinek nem az akárkicsodái. A megnyitón már lehetett tudni, hogy itt nem szakmai alapon ment a válogatás. Annyi marhaságot, ami ott elhangzott, rég hallottam. Magát a művészet definícióját értelmezik félre azok, akik létrehozzák ezeket a rendezvényeket. A Szalon szellemiségét torzítják el már a meghívással is. Én azokat a fotósokat sajnálom, akik valahogy belekeveredtek a sors fura fintora révén, pedig talán talentummal is rendelkeznek. Őket meg lerántja a maga szintjére a "felfedeztemapanorámafunkcót", "összefröcsköltemsavval", "belelógattamazujjam", "döglöttmarhapucérnő" szintű lócitrom kupac.
A Capa díjról ne is beszéljünk, tréfának nagyon rossz, komolyan venni meg nem lehet. Megint kap valaki a semmire díjat, meg suskát. Amire kapják, arra nem szabadna semmit sem adni, legfeljebb egy tankönyvet.
Szóval akkor az én véleményem a Műcsarnok Fotóművészeti Nemzeti szalon kiállításáról:
Először is örülök hogy lett Nemzeti Szalon kiállítás. Sok-sok évet kellett erre várni. Az örömömet legjobban az zavarja, hogy a képek közé sok gyenge kép is bekerült. A műcsarnokban egy Nemzeti Szalontól én az várnám, hogy az anyag szakmailag nagyon meg van válogatva. De képeket tekintve számomra nem így tűnt. A képek egy tetemes százaléka szerintem nagyon gyenge volt. Ez egy ilyen meghívásos pályázaton a kurátor és segítőinek a felelőssége. Voltak persze jó képek, voltak szakmai tapasztalataim is, összességében örültem hogy megnéztem a kiállítást. Remélem a következő Nemzeti Szalonra nem kell másfél évtizedet várni.
Javaslataim:
Nyilvános fotópályázatra volna szükség, nagyon megfontoltan kiválasztott zsűritagokkal, akik nem feltétlenül fotósok kell hogy legyenek. (Ha pedig már fotósok, akkor lássuk az Ő legjobb képeiket is!)
Nem lelet eltekinteni a ,,szalon" szótól. Lehetnek kivételek, de a képek többségének szó szerint szalonképesnek kell lennie. Szóval nem fér bele a három fél marha közt három meztelen nő, vagy a közel keleti harcos, érdektelen strand és városfotók. Szóval a képeknek jóknak, érdekesnek, szépnek, netán művészieknek kell lenniük. Valami olyannak, amit szívesen kitennék a szalonba, vagy máshová. Ma amikor amikor az internet tele van jó képekkel, elkerülhetetlen hogy a nézők gondolatban összehasonlításokat ne tegyenek.
Nyugodtam lehet a képeken árcédula (a szerző által meghatározott árral), ha netán valakinek nagyon tetszik, birtokba is vehesse. Az eladás eredményessége valamilyen mértékben tükrözné a nézők véleményét, értékítéletét.
A képek legyenek nyilvánosak. Ha az országunk sok pénzt áldozott erre a kiállításra és nyilván a szerzők is büszkélkedni szeretnének azzal, hogy a Műcsarnokban a Nemzeti Szalonon szerepeltek képeikkel, akkor érthetetlen hogy a képeket miért nem nézheti meg az a nyíregyházi fotós, aki bármilyen okból nem jutott el a kiállításra? A nyilvánosság ereje, a vélemények, kritikák reményeim szerint előrébb vinnék a fotográfia ügyét.
Nagy pályázat kellene, komoly díjazással, hogy a fotósok érezzék hogy a munkájukat megbecsülik. Egy ilyen kiállítás mindenképpen sokba kerül, a támogatók pénzéből valamennyi jusson a fotósoknak is. Csak halkan jegyzem meg hogy a ,,Capa nagydíj" elpazarolt ötmillió forintjából ötven fotósnak lehetne százezer forintot kiosztani, ami talán megmozgatná a hazai fotósokat.
Örültem, hogy végre valaki saját kritikát írt. Én is leírom a gondolataimat, csak nem szerettem volna hangadó lenni. Számomra az a fontos, hogy minden hozzászólás saját, őszinte vélemény legyen.
Én is megnéztem a "Szalon"-t. Azt gondolom, nem kellene kifejtenem a véleményem, mert annyira markáns, hogy nem tűrné a nyomdafestéket. Azonban addig, amíg mindenki zenész aki hegedűtokkal mászkál, amíg az alkalmazott fotósok nem tudnak megélni a piacon, mert a hobbisták alájuk ígérnek, mert nekik jó a referenciába, közben meg a facsén ontják az észt, amíg az alaptudás elsajátítása nem fontos, mindjárt a kép szétbarmolása, maratása, össze-vissza exponálása, és a belemagyarázás a művészet, amíg ilyen színvonal jelenhet meg az ország legnagyobb fotós kiállításán, addig csak elkeseredni lehet. Abban bízni, hogy lesz galéria, aki felvállalja, hogy fotókat ad el, és lesz rá vevő, holott a hozzáértés a leendő vásárlóknál igen csekély, és támpont sincs a szakma részéről, sőt, a szakma saját magát sem képes megvédeni, addig nem lesz piac. Nyugaton is nagyon lassan, évtizedek alatt ért el arra szintre a fotóművészet, hogy van már rá kereslet. Hosszú folyamat volt, és még mindig nem ért el a neki járó szintre, és a digitális korszak még oda is vert. Vannak kísérletek, és tengődő idealisták, akik próbálkoznak a műtárgykerekesdelem ezen területén, és minő fura állapot, külföld vásárol (immel-ámmal... ott is van dögivel tehetséges képelő), a hazai közönség meg nem.
Valóban nem illett ide a hozzászólásod, de most már mindegy, én nem vagyok moderátor, törlésre nincs módom. Tudod mit: Felejtsük el!
Elmesélek egy régi családi történetet, ami szintén ezzel a mondattal fejeződött be. A nagybátyám a valamikor szocializmus közepén abba a helyzetbe került hogy családi házat építhetett magának. Szó szerint egyedül építette, a családtagok esetenként kalákában segítettek. Egyszer az öreg valami bontásból írdatlan méretű vasgerendákat szerzett. A daru számunkra nem volt elérhető, így összehívta a család és és baráti körből az összes férfit hogy a falakra feltegyük a gerendákat. Talán tizenheten lehettünk. A kiszemelt napon összegyűltünk a munkához. De esni kezdett az eső, nem kicsit, nagyon. Azt mondta az öreg: Fiúk én nem tudok még egyszer ennyi embert összeszedni, rakjuk fel. Felraktuk, eszméletlen nehéz, veszélyes, kemény volt. A végén azt mondta a nagybátyám: Köszönöm fiúk, ez derék férfi munka volt. Erre megszólalt az egyik unokatestvérem: Tudod mit Jóska, ezt az egészet inkább felejtsük el!
Nem, nem zavarsz, csak a többi sok-sok hozzászólást hiányolom. De már elég öreg vagyok ahhoz hogy bármit is a szívemre vegyek. Ha végül is a fotósok többsége szerint hazai fotósélettel minden rendben van, akkor csak rajta, így tovább. Én azért azt hiszem, hogy a fotózás igazi örömét a siker hozza meg. A siker pedig nem csak abban kell hogy megnyilvánuljon, hogy a kiállításon ott voltak a barátok, gratuláltak, megették a pogácsákat, és hazamentek. A siker az, amikor a képet vadidegen emberek annyira jónak tartják, hogy megveszik. A fotós pedig nemcsak a szakírók méltatását gyűjti be, hanem netán egy komolyabb felszerelés árát is. Persze biztos hogy bennünk fotósokban is van hiba. Nagyon sokat költünk a felszerelésre, és kevés energiát fordítunk a tudás megszerzésére és a képek készítésére. Ezenkívül azt is hiányolom, ha egy fotós szobájának falán nem látom a saját és más fotósok képeit. Szerintem mindenki magába is nézhet, hogy Ő maga vásárolt-e már akár egyetlen fotót is? Hogy lenne a fotóknak kultusza, ha mi fotósok magunk sem tartunk rá igényt.
Én szívesen elmentem volna de sajnos több mint egy hétig beteg voltam és ez hatalmas kiesést jelentett nekem eléggé föltorlódtak a munkáim úgyhogy fotózgatásra is alig marad idő. (Amúgy ez nekem csak hobbi ) Sajnos nem pont a megfelelő ember vagyok ebbe a Topikba de mivel szeretek fotózgatni és fotózásról beszélgetni ezért gondoltam hozzászólok pár gondolattal :) remélem azért pár kompetensebb személy is bekapcsolódik. Ha netalán tán zavarok az írogatásaimmal szólj és eltűnök innen :)
Ha én el akarom adni a képeimet, azzal én majd megbirkózom magam.
Én ennél sokkal többre gondoltam, hogy az egész fotós társadalom változzon meg, térjen vissza a nézőkhöz, legyenek tömegesen eladhatóak a fotók, legalábbis a fotók egy tekintélyes része. Tulajdonképen engem nem zavar ha a kiállítási fotók egy része agyament, és nem kell senkinek. Ezzel a szegmenssel én nem akarok foglalkozni.
Viszont a képek másik része nyújtson esztétikai élményt, okozzon örömet a nézőknek, és legyen piacképes. Szóval olyan képekre van szükség amelyek kitehetők a ,,szalonba". Mert ugye azt nem lehet elvárni hogy a közel keleti harcost, vagy a henteskampón lógó három fél marha közt három meztelen nő témájú képet megveszi valaki. ( Nemzeti szalon 2016) De az ilyesmire én még megtekintés szinten sem szeretném az időmet pazarolni.
Szóval én inkább várom ide a fórumra azon fotósokat, aki érdekes, nézhető, eladható művészfotókat, képeket szeretnének készíteni. Ha kialakulna egy nagyobb létszámú csapat, akkor lehetne például egy ,,Itt minden fotó megvásárolható" c. kiállítást rendezni.
Hatvan év pangás után jó lenne látni, hogy a hazai művészfotók nagy tömegben eladhatóak. Először tisztázni kellene hogy mik azok okok ami miatt a fotó ma Budapesten nem piacképes. Mi a probléma? Nem jók a képek? Magas az ár? Nincsenek galériák? Nem akarják a fotósok eladni a képeiket? Továbbra is azt mondom, hogy az látszik hogy a festők próbálkoznak. Sikerül-e nekik vagy sem, arra nyilván sokféle válasz adódik, egyik festőnek így, a másiknak úgy. De a lényeg hogy a festők képeivel tele van a város a belvárostól a bevásárlóközpontokig. Mi van velünk fotósokkal? Mi mintha nem is léteznénk.
Persze ha a gondolataimmal egyedül maradok, semmi gond, :) maximum az előző hatvan év megismétlődik.
