Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
átadtam neked egy könyvet s mondtam ez az élet azt mondtam neked átnyújtva a könyvet amit el nem olvastam ez az élet mondjuk nem mondjuk tegyünk úgy mintha létezne az egyiktől a másikig egy titkos út átadtam neked egy könyvet és beléptem az illegalitásba a könyv kézről kézre jár és én egyre kérdem vajon az amelyiket neked adtam hasonlít-e arra amelyiket te átvetted
********************
Egy másik kérdés
mit láttam az ablakon túl tudni akarod hogy mit láttam az ablakon túl ha tényleg tudni akarod tégy fel egy másik kérdést például kérdezd meg tőlem miért van kint két világ ha te nem hiszed gyere s állj az ablakhoz és engedd meg hogy most én kérdezzelek te mit látsz amit én láttam nem az amit te látsz kint két világ van az amit én az egyikben mondok nem hallható a másikban íme ezt láttam az ablakon túl
egyáltalán nem titkolom hogy félek az utolsó órától - tudom az bekövetkezhet mindjárt de most van még néhány fenékig fel nem hajtott bűnöm amit nem ismerek még nem vagyok olyan öreg tudom: a világ most készül - mérgezett leves sisteregnek a nukleáris fűszerek egy pillanatban kiforrhat minden de reménykedem hogy még akkor sem csap egyszerre a templomba tehát van még időm odakúszni
Istenem, mennyi nőt elfelejtettem. Ez talán már a halál? Ezek a gyermekjátékok, amiket elfelejtettem. Ez talán már a halál? Már nem emlékszem apám arcára, hangjára. Ez talán már a halál? Gyakran beszélgetek most önmagammal. Ez talán már a halál?
A gát felől ismerős hangok, követhetetlen szisztéma szerint áradnak föl-alá, csoportban, összekapaszkodva, szétválva, hullámban terjednek, csomósodnak, erő, düh, önuralom, megállnak lobogó ingben a gyökerek közt, a szikes morzsalékban, és hallgatják, az ismerős hangokat a gát felől.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Kedvesem, hát nem mehetünk Hiába hív a tenger Szabadság van, de nem nekünk Osztogatja a rendszer Nem vagyunk hazaárulók Tolvajok, sem pribékek Sem üzérkedő burzsujok De utunk nem közérdek Itthon is lehet festeni Itthon is lehet írni S mikor a tenger messze hív Itthon is lehet sírni
Mikor az ember szembenéz A múlttal, ami elszaladt Nézi, hogy mit tett ezalatt Nézi, hogy mennyit ér a tett Kérdi, hogy végre béke lett S feleli, semmi az egész Egy nappal több múlt el az életünkből Egy hírrel több újság van a világon Köszöntsük őt, ki a mai nap tűnt fel Az élők közt, hogy több legyen az álom Hogy legyen, aki ránk emlékezik Sóhajtson egyet, s álmodjon megint Mikor a múlttal szembenéz S látja, hogy semmi az egész
"Jókedvet adj és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő s folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram."
Köszönöm, Istenem, hogy nem feleltél a kérdésemre, mielőtt megértetted velem, hogy miért is kérdeztelek. Csak most vagyok képes megérteni a válaszodat.
Szeretlek titeket. Oh ti, akik Már néhány évtizede Velem együtt meneteltek, Oh ti, akik Minden nap a kezeteket nyújtjátok Vagy akiknek hosszú évek múltán én szorítom meg a kezét, Akiknek az arca megváltozott Éppúgy, mint maga az élet -Szeretlek titeket!
Szeretlek titeket, akik a gyermekkor Gondtalan messzi nyaraiból érkeztetek, Titeket, kis madarakat, akik ott daloltatok Teli torokkal az erdőszélen, Ugyanolyannak ismerlek benneteket, Habár már egyikőtöket sem, egyikőtöket sem Látom itt magam mellett, Mégis érzem a szíveteket, Elkalandoztatok valamerre, elutaztatok a kacskaringós síneken, És a szívetek ott dobog örömötökben és bűnötökben, De még mindig elevenen, mintha lobogna a gyermekkori nyarak Fényében
Szeretlek titeket. Habár már nem egy nevet Kőjelöl a sírdombon -Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan És hihetetlenül és fájdalmasan és értelmetlenül Jön az, amit az emberek egyszerűen Távozásnak neveznek.
Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan száradnak fel az arcon a könnyek, A szelek simogatják A tavaszi piros tulipánt, Amit ha látunk, örömtelien mosolygunk, Mert az a tavasz jele, mert nyílnak a tulipánok, mert jönnek vissza a gólyák, Mert minden olyan, amilyennek lennie kell. Mert mi ismét magasan hordva a fejünk lépdelünk a szülőföldünkön És én szeretlek titeket. Szeretlek titeket.
Gyermekeim, íme az én világom: két szék, a szemüveg és emlékeim, rég leégett gyertya-versek, pár újság, kaktusz és az eső, olykor egy-egy tekintet egy könyvből, sose hallott zene és nem látott fény.
Néha emberek jönnek, sokan, de nem ismerem őket. Sok mindenről beszélnem kellene velük.
De jobb magammal beszélni. De jobb hallgatni.
Az embereknek csupán ezt hagyom: a fő, hogy legyenek igazak, mint a földben kicsírázó mag vagy az ismeretlen hősökről tanult mesék.
Beékelődni a jövő ajtórésébe. A muszáj jogán. Kiszabadítani arcod magánzárkájából mosolyod. Látlak egy ütközés lassított felvételén, amint kihullasz a történelembe. Tüdődön elveszett kutyákról plakát. Halott tárgyaidon idegen kezek hagyják az árulás ujjlenyomatát.
Legenda vagy. Visszaperelhetetlen szivárvány a díszlet-fasor fölött. Nem faggat a szél, miért viseled ikonarcodon a fájdalom festett maszkját. Napfogyatkozásos tekintetedben elnémulnak a kereszttelen kenyerek. Szememmel nézed a szabadságukat visszakövetelő folyók tüntetését. Mellkasomban azóta zúg a félrevert harang, mióta tudom, nem akarsz egy újabb halálra feltámadni.
A szarkofágszürke ég alatt lábujjhegyen járkál bennem a remény, hogy egyszer mégis találkozunk ezután a lábon kihordott élet után. És többé nem szembesíthetik rebarbara illatú szavaidat a besúgó óramutatókkal, és a villámok nem tanúskodhatnak ellened, hogy azért vetetted Isten ítélőszéke elé magad, hogy testeddel minket megvédj.
...az elkerülhetetlen dolgok, a hosszan kanyargó út az anyaméh elringató sötétjéből ide: a köd a Puget Sound felett és a kedd esték Shorty bárjában, a háttérben az "Éjjeli csavargó", Nighthawk tenorszaxofonja, amint a "Hulló faleveleken" mélázik. Úgy áll a dolog, hogy lassan vége az utolsó évszaknak is, és most is egyedül vagy, emlékeid hangját a hűtőgép zümmögése nyomja el. Az utolsó cowboyok és más senki. Azok, akik kitaposták előtted az ösvényt, elmennek vagy elmentek; Írisz összecsomagolja a szivárványát. Nem marad más, csak az emlékek hangja, a hűtőgép zümmögése és Nighthawk tenorja a kedd éjszakákon. Egy más életben talán minden más lett volna. Talán összejött volna neked és az asszonynak. Ő volt az egyetlen esélyed, bár így visszatekintve, nem lehetett esély ő sem. Mindig tudtad ezt, talán már akkor is. Az, ahogyan elmentél és otthagytál mindent, amit felkínált, önmagában kivételessé tette őt, különbbé mindenki másnál, akit előtte ismertél. S bár nem tehettél mást, te akkor is vállaltad volna a kockázatot és megpróbálod működésre bírni a dolgokat, ha ő arra kér.
............................
A fiók elejében, barna borítékban őrizte azokat a leveleket, amelyeket az évek során Francesca Johnsonnak írt, de sosem adott fel. A boríték mögött kis kartondoboz, benne fekete-fehér nyomatokkal. Kiemelte a dobozt és helyet csinált a konyhaasztalon, félretolta a szennyes edényeket, a hirdetéseket és a feladónak visszaküldött hivatalos leveleket. Leereszkedett egy székbe és óvatosan kinyitotta a dobozt, majd feltette drótkeretes szemüvegét és felhajtotta a vékony védőlapot. A legfelső képről egy asszony nézett szembe vele. Francesca Johnson tizenhat év távolából egy iowai kerítésoszlopnak támaszkodott és kedvesen mosolygott régi farmerjében, pólójában. Jól állt neki a fekete-fehér, kiemelte testének és arcának vonalait, pont olyannak tűnt, mint annak idején. Amikor elkészítette az első nyomatot, az asszony múltbéli szellemként jelent meg a fényérzékeny papíron. Előbb csak az üres lap látszott, majd a rét, a kerítés és egy emberi alak lágyan elmosódott kontúrjai, azután Francesca a maga valójában, 1965 augusztusának egy keddi napján. Francesca, ahogy jött felé az előhívó tálcából. Robert Kincaid gondosan tanulmányozta a felvételt, mint már több száz alkalommal az azóta eltelt években. Huszonhat további felvétel is lapult a dobozban, de ezt szerette a legjobban. Semmi különös, csak Francesca és a reggel - a képen tisztán kirajzolódnak a vékony pamutanyagnak feszülő mellei. Letette kezét a doboz mellé az asztalra, széttárta hosszú, karcsú ujjait és az elmúlt évek távolából is tisztán érezte az asszony bőrének lágyságát. Újra érezte testének alakját, amint a tapintás emlékei átáramlottak agyából az ujjaiba, vagy éppen ellenkezőleg. Anélkül, hogy megmoccant volna, csupán a gondolatai erejével lágyan és könnyedén végigszaladt a testén, széltében-hosszában bebarangolta Francesca Johnsont. Francesca az egyetlen esély, hogy kisöpörje életéből a magányt; az egyetlen istenverte esély, hogy megtörje a végtelenné nyúló némaságot és egyedüllétet, az országutat, a sugárhajtóművek bömbölését, útban arrafelé, ahol éppen jók a fényviszonyok. Mindent feladott volna érte, az utat és a fényképezést, bármit. De a választások közéjük álltak, túlontúl nehéz választások egy asszony számára. És ő meghozta a döntést, a számára egyedüli helyes döntést, és ki is tartott mellette. Kitartott a családja és Iowa mellett, ahelyett, hogy eljött volna vele. Jesszusom, milyen élénken élnek benne az emlékek! Milyen könnyű a képeket érzésekké alakítani, ilyen rettenetesen valóságossá tenni. Testük, ahogy egymásnak feszül, ahogyan Francesca hozzásimul; a villámfény a sűrű nyáréjszakában, a hálószoba függönyén át. Emlékezett az asszony lágy mosolyára, hogy nem tudta megállni, hogy ne érintse meg őt, akkor éjjel; másnap reggel is mindig csak rajta nyugtatta a kezét. "Ha nem érintelek, attól félek, köddé foszlik minden", mondta neki mosolyogva, és még közelebb húzódott. Mégis köddé vált minden. Köddé vált azon a péntek reggelen, amikor végighajtott a farm bekötőútján, amikor a nap forrón sütött, a fák mozdulatlanná dermedtek és elnémult a világ szívverése. Amikor ott állt a Harry névre keresztelt kisteherautó sárvédőjén, és visszanézett az úton - hosszú ideig csak nézte őt, mielőtt Harryvel lassan kifordult volna a főútra. És lassan megeredtek a könnyei, ahogyan még egyszer visszatekintett Francescára, aki a bekötőút elejénél ült, keresztbe tett lábakkal és kezébe temetett arccal, az iowai nyár lüktető forróságában és porában. Ki mondja, hogy minden tűz leég egyszer? Néha talán megrebben, de sosem huny ki teljesen. Régi mesék, megnyugtatásképpen azoknak, akik többé nem akarják átérezni egy asszony testének szorítását és mindazt a felelősséget, amivel ez együtt jár. Ahogyan elnézte Francesca Johnson fényképét, keze átnyúlt a mérföldeken és éveken, és újra a magáénak akarta őt, mezítelenül és vonaglóan a teste alatt, ahogyan a szavakat mormolja, amelyeket nem mindig tud kivenni, de így is pontosan ért. Érezte, hogy megmerevedik, és elmosolyodott. Már a puszta gondolat is képes ezt művelni vele. Robert Kincaid kivette tárcáját farmerja bal hátsó zsebéből és kis összehajtott papírlapot emelt ki. A papír elmaszatolódott és elrongyolódott az ezernyi széthajtogatástól, Francesca Johnson W. B. Yeatstől kölcsönzött szavainak tízezernyi olvasásától.
.................................
Eljutott hát ide, ahová mindig is tudta, hogy el fog jutni. Köd a vízen, köd az ajtó előtt, az utolsó tekercs film. Az alapok: vér és csont, hús a csontjain és gondolatok a fejében - a végén minden hamuvá lesz. Nincs tovább, és lehetetlen változtatni ezen, mindent megírtak a maga idejében és megőriztek olyannak, amilyen lett. Milyen különös, magányos, csendes élet. Kezdettől fogva olyan, akár egy ide-oda repkedő tollpihe. Kivéve azokat a napokat, 1965 négy dicsőséges napját. Eljutott ide, miután éveken át rótta Acadia szirtjeit és a partokat Afrika szarván; a szürkületben megbúvó hegyi falvakat, amelyek felett világok csusszantak egymásba; a dzsungelben megbúvó kis tavacskákat, ahol a selyemkereskedő leányával lubickolt és az asszony nevetése csak egy pillanatra törte meg a csendet. És mindig, mindenkor hallotta az idő követelőző bömbölését, érzékelte, hogyan halványul és múlik ez a különös dolog, amit életnek neveznek, és pontosan tudta, mindez mennyire múlandó. Dolgozunk, eszünk, egyenes derékkal járunk, később már botladozunk. Végignézzük, hogy mindebből nem marad más, csak négy fiókra való fényérzékeny emulzió. Csupán a képek maradnak, a korábbi ünnepek halk visszhangjai.
nézni előre ne a mába ne szökő fűre ne ibolyára ne átázott parázsló zöld bogárra nézni előre ne a mába a múló cseppek robajába belemetszeni egy késsel megformálni lassan a csendet mi a mához köt s nem enged nézni előre ne a mába ne szökő fűre ne ibolyára
megszabadulni valamitől ami csak ellibbent lepkék gubóin létezik és onnan tekeredik le mint csillogó ökörnyál és száll-száll megszabadulni valamitől ami tiszta-szép-fehér hópehely ég és föld között és szállt-szállt megszabadulni valamitől ami szivarfüst a szívem körül árnyék egy beomlott éjszakában célkereszt a tegnap halántékán
Fönn a merev gallyon Ázott, fekete varjú kuporog, Tollászkodik hosszan az esőben. Nem várok csodát, Nem várok véletlent,
Hogy szememben e látvány kigyúljon, Rendszert sem kutatok A szeszélyeskedő időben: Hulljon a foltos levél, ahogy az ág Veti, nem szertartás ez, nem jelent
Semmi mást. Bár olykor, bevallom, Várnám: a néma ég eltársalog Velem, de ezt tényleg nem panaszképpen Mondom; mert kis glóriák Izzhatnak hirtelen
Egy konyhaszéken-asztalon, Mintha égi dolog Lenne a legtompább tárgy is hébe-hóba - így lényegül át A másképp jelentéktelen
Időköz; nagyság, tisztesség, mondjam: Szerelem által. Így haladok Óvatosan (mert bármi holt vidéken Megeshet); kis ravaszság, Kis kétkedés; persze, sejtelmem
Sincs, miféle lángoló angyalom Támadna. Egy varjú, ennyit tudok, Tollászkodván nagy fényben Állhat, fogadva látványát Mintha kinyílna a szemem,
S egy pillanatra nem kell szoronganom: Nem teljes a kívülállás. Ahogy Járom makacsul az erőtlen Évszakot, legalább Valami megnyugvás nekem
Is kijut. Csodák esnek folyton, Ha ily tündöklő trükköket csodálnod Lehet. Kezdődhet újra a türelemjáték, az angyalvárás. Ritkán, Vaktában, megjön.
Holdfény födi az udvart, őszi máz. A háztető vad-furcsa árnyakat hány. Üres ablakban hallgatás tanyáz; s most jön-jön a sok puha léptű patkány, sziszegve csusszan-surran-ódalog és szürkés pára szaglik-leng nyomába az árnyékszékből, melyen átragyog a kísértetes hold rezgő világa. És marakszik az éhes, bárgyú had s tele velük a ház s a csűr, mely éppen gabonától és gyümölcstől dagad. Fagyos szelek vinnyognak künn az éjben.
Mint nyájas anya, ha letelt a nap ágyhoz vezeti apró gyerekét, ki menne már, de ellenkezne még, tört játéka a padlón ott maradt, az ajtón át is arra nézne csak, -csillapító vigasznak nem elég ha bátorítják: lesz helyette ép, szebb lesz talán, de több gyönyört nem ad. Így bán velünk a természet, keze játékainkat sorba elszedi, s pihenni úgy kísér, oly kedvesen, menjünk, maradjunk, nem tudjuk mi se: elménk se érti, álommal teli, hogy nő fölé a messzi rejtelem.
Uram, egyszerű emberek vagyunk, szövettel kereskedünk (saját lelkünk volt a szövet, mely senkinek se kellett), Nem kalkuláltuk a szegélyt az árba, szabályszerű volt rőf és arasz, sose adtunk féláron maradékot, s lám, ez lett a bűnünk. Nem volt egyéb, csak minőségi árunk. Egy szűk sarok szolgálta napi létünk. A mi földünkön kis helyen elfér az érték. Most ugyanoly mércével mérj minket, ahogy mi mértünk: vagyonunk, lásd, nem gyarapítottuk. Rossz kereskedők voltunk, Uram.
