Divatbolond volt, és amikor megérkezett Amerkiába, így szólt az eléje jövőknek, amikor kiszállt a hajóról első szava:
- (Elképzelem, a 158 centijével) Bááámullni fogggnak, millyyyen csodddálatos nyakkendőket hoztam magammmal!
Rendkívül valószínűtlen, hogy megtörtént, hiszen Karajan nem dirigált Bach-kantátákat (vagy ha igen, nagyon halkan), egyik próbán a Pestilenz (=MALÁRIA) szót többször ismételtette. - Vigyen el a Pestilenz - mormogta egy basszushang.
Na, felélesztem a topicot! Az 1000-körül állt vhol!!!
Cherubini a bulváron sétál, eső elered. Vki meglátja a Mestrot, átadja kocsiját, de elkéri az esernyőjét.
- Esernyőt soha nem adok kölcsön - és Cherubini elhajtott
Kedves Zsölény!
Igen, ez így jellemző "velejéig" Sir Thomasra! :) (Doráti vagy nem tudta a "hátsó szándékot", vagy nem akarta szétkürtölni.)
Az, aki annak idején a Csehszlovák és Magyar Népköztársaságok vámszerveit is képes volt a kétségbeesés küszöbére kergetni az erre vonatkozó szájhagyomány szerint, annak a Vaughan-Williams -szimfónia megfricskázása bagatell...
100%-ra veszem, hogy Doráti így mesélte. Valójában Ralph Vaughan-Williams hatodik szimfóniájával történt meg az eset. Ez végtelenül egyszerű, Te is el tudod dirigálni, Beecham egyszerűen utálta a darabot. Utána direkt illegette még a pálcáját, csak azért, hogy feltegyék neki a kérdést, amire a ravaszul előre kitervelt választ elmondhatta. (Lásd még: 1) "vegyetek minden pénzeteken fegyvereket" - 2) visszaragasztjuk a szolga fülét, és ezt mondjuk: "bizony mondom néktek, aki kardot ragad, kard által vész el".)
Doráti Beecham mellett dolgozott (most meg nem mondom, melyik zenekarnál). A fiatalember beállít a próbára egy hosszú karmesteri bottal. Beecham nézi, nézi, méregeti, majd megszólal: „Nem is tudtam, hogy maga horgászik.”
Sir Thomas Beecham számtalan, többnyire széles körben ismert anekdota hőse. A következő nem tartozik az általában emlegetettek közé.
(Szerencsém volt Doráti A. személyes elméséléséből megismerni, amikor 1981-ben - az "előző" Bartók-évben a Zeneakadémián egy hetet töltött kurzust tartván a Concertóból.)
Tehát.
Egy szerfölött ellenszenves, ámde komplikált kortárs darabot kellett megtanulni, ősbemutatandó. A próbák során zenekar és /főként/ karmestere vért izzadt, de úgy tűnt, nem hiába. Eljött a premier estéje. Beecham már a 3. partitúraoldalon reménytelenül eltévedt, így a koncertmester ragadta magához az irányítást, s ezáltal a zenekar képes volt eljátszani a kompozíciót. Igen ám, csakhogy Beecham számára még jócskán volt hátra a darabból, s bőszen dirigált, észre sem véve a csöndet. A koncertmester odasúgta neki: "Sir Thomas! A darabnak vége." - Semmi. Másodszor már hangosabban sziszegte, de Beecham csak a harmadik figyelmeztetést hallotta meg. Két karját mozdulata zenitjén tartva nagy robajjal fordult a koncertmesterhez, s sztentori hangon szólt hozzá:
"Mi?? Hogy már vége? Na hála Istennek!"
Gózon Gyula bácsi egy görbe este végén, jócskán éjfél után, kissé kapatosan somfordál haza. Cipőjét a kezében hozza, igyekszik hang nélkül odalopakdoni a hitvesi ágyhoz és észrevétlenül a dunyha alá bújni... ám ekkor a fali óra hatalmas kondulással üt egyet. Berki Lili néni fölemeli a fejét a párnáról:
- Gyula, most jön haza? Hány óra?
- Tíz!
- Ne vicceljen, most ütött egyet az óra!
- Hát, nullát nem üthet!
Egyszer Wilhelm Kepmff probalt a QEH zongorajan. Megallt egy darab kozepen (ha jol emlekszem Schubert f-moll szonataja volt) es elkezdett irdatlanul rohogni. De mivel nem volt senki aki hallhatta vagy lathatta volna az esetet, senki sem kerdezte meg min nevet. Aztan, kis szunet utan folytatta az f-moll szonatat.
Papp István debreceni nyelvészprofesszornak az volt a szokása, hogy a székéből a mosdóba sercintett. Egyszer egy vizsgázó ült épp a két pont között, és ijedten lesunyta a fejét. - Hagyja csak, kolléga - mondta neki a prof -. sikerült ez már nekem messzebbről is...
