Szia Brigi! Postodon felbuzdulva regisztráltam én is ide. Sajnos én is jó ideje olvasom az általad említett másik csoportot. Tudom, mit mész keresztül, én szeptemberben vesztettem el Anyukámat, aki szintén nagyon fiatal volt :( Ugyanugy hosszú, küzdelmes időszak volt nekünk is ez, megtettünk mindent érte, utolsó percig bíztunk.. :( ha gondolod, szívesen beszélgetek veled, hátha tudok kicsit segíteni, vagy csak konnyiteni, hogy kicsit kibeszeled..
Kedves Brigi ! Mi egy házaspár vagyunk, rákkal érintve, és van három nagy lányunk, kiktől van eddig 7 unokánk. Tehát igazából a lányaink is édesanyád korcsoportja, Te pedig lehet, hogy idősebb unokáink korcsoportja vagy.
Hidd el, aki abba a stádiumba kerül, hogy nincs tovább, annak a legnehezebb, mert azt is látja, hogy ott vannak körülötte azok a hozzátartozók, akik még bíznak, hisznek, akik személyes fájdalmak közepette fogják a kezünket, nem akarnak elengedni. Pedig menni, sajnos muszály, hittől - reménytől, elhatározástól, reménységtől függetlenül. Sajnos, az ember sok mindent megérez, akkor is, amikor már nem tud / akar róla beszélni, mert ő meg a visszama-radtakat akarja megóvni,számukra a leszakadást enyhíteni.
De erre jó többieknek az emlékképek / emlékezet.
Mindazt a szépet, a jót, a meg sem nevezhetőt rád bízta édesanyád,- amit igazán nem is lehet leírni, megnevezni, hiszen ebben olyan dolgok vannak, mint arcjáték, testbe- széd, hangsúly, de esetleg a nézés, a mosoly stb.- hogy add tovább gyermekeidnek és környezetednek, és akkor - ha ezt teszed - szelleme még sokáig - ha nem a Te életedben- veletek fog élni,-
-hiszen a nehéz fordulatokban terhes időkben visszagondol- hatsz arra, hogy ő hasonló esetben hogyan is reagált, milyen tanácsot adott, és milyen tanácsot adna ma, vagyis akkor, amikor dönteni - állást foglalni kell.
Sokszor olvasni temetőkben: Csak az hal meg, akire nem emlékeznek. A valóság pedig az, hogy aki bennünk el nem múló emlékképeket hagyott, az mindaddig velünk él, példát mutat, míg az emlékképe tudatunkban előhívható.
Mielőbbi megnyugvást a megváltozhatatlanban, és békét a jelenben, melyet ural a múlt és talán leginkább a jelen fel- dolgozása a jövő érdekében.
( hiszen egy meghatározó sze- mélyiség hiányzik - az édesanya kisugárzása azonban a résztvevők számára a jelenben még él.)
De azért ezt sem kell túlragoznunk, érzelmeink megnyilvá- nítása olyan nehezen detektálható, hogy erre még mérőesz- köz kísérletek sem készültek.
Júliusban elvesztettem a legfontosabbat,édesanyámat. 2 év küzdelem után,tüdőrákban. Sokat olvastam a Rák,avagy a szomorú valóság fórumot,sokszor segített és sokszor együtt sírtam a többiekkel,akiket csak nick nevükről ismerek. Sosem írtam abba a fórumba és ide pedig végképp soha nem szerettem volna,annyira bíztunk,annyira küzdött és élni akart az én gyönyörű,fiatal 49 éves anyukám!
Most mégis rászántam magam,hogy írok,mert egyszerűen nem térek napirendre. Apukám,testvérem és férjem sem tud megnyugtatni.
Máshogy fogják fel az egészet,igaz,talán nem is voltak a végén annyit anyuval,mint én. Jó lenne egy sorstárs,aki ugyanezt átélte,ezt a fájdalmas betegséget,végignézte tehetetlenül,s azt,hogy az életerős,mindig minden kemény próbát kiálló szerettét,hogyan emészti fel a rák :''(,jó lenne valakivel erről beszélgetni. Tudom,baromság,de nem bírok ránézni 50 évesnél idősebbekre,elkap a sírás,és eszembe jut anyu,ő miért nem élhet,ők pedig miért? Nem bírom nézni az utcán sétáló anya-lánya párokat,dühös vagyok,haragszom a világra.Ne haragudjatok,akit zavar,amit írok,de ha van valaki,akinek szintén jó lenne egy sorstárs és ezt az egészet túlélni,jó lenne vele beszélgetni,néha úgy érzem beleőrülök a fájdalomba. :'(
Szia! Énis nemrég vesztettem el egy szerettemet, és nagyon fájt szenvedni látnom őt. Az utolsó napok és a temetésig eltelt idő nagyon rossz volt, de idővel könnyebb lesz. sok idő kell, de napról napra könnyebb, és egy idő után már nem arra fogsz emlékezni hogy szenvedett.
Sziasztok.én most regisztráltam, nem nagyon tudom hogyan mennek itt a dolgok még...azt hittem erre nem most fog sor kerülni, de sajnos megtörtént!!4 napja vesztettem el a bátyámat, hihetetlen még most is!!és a legrosszabb még hátra van, a temetés!!
Sajnos nem tudunk változtatni semmin, kegyetlen nehéz így az élet, de helyt kell állni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásod, szerintem mindent megtettél, amit lehetett.
Köszönöm szavaid, én egyszerűen le vagyok dermedve, még kiírni se tudom magamból a bánatot igazán, nagyon, de nagyon hiányzik édesapám, anyukám halála után ő volt a legnagyobb támaszom. Ez a gyász a gyászban teljesen kiüt mentálisan, csak a futás és a munka köt le. Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez megtörtént, olyan ürességet érzek, hogy leírhatatlan, mintha lelassult volna az idő és mindent lassított felvételen néznék, őszinte ámulattal nézem a gondtalannak tűnő, hétköznapi embereket, hogy egykor én is ilyen voltam...... Most meg mintha a világ összes terhe a vállamat nyomná....
őszinte részvétem, andris.. nem tudok sok biztatót írni, mert nincsenek szavak. nekem 1,5 év telt el, de még mindig alig járok a temetőbe, nem bírom. de nincs nap, hogy ne gondolnék vagy 10 x apukámra, minden apróságról eszembe jut , és pokolian hiányzik. csakhogy érzem, hogy velem van. sok jel van. és már más is észrevette, hogy nem kamuzok. és ez adja az erőt, hogy túléljük.
Köszönöm, igyekszem vigyàzni. Bár annyira magam alatt vagyok, hogy még futni se voltam az elmúlt napokban, szenvedek nagyon, belefáradtam, hogy erősnek kell lennem mindig.
Köszönöm, ma kicsit legyőztem magam és vízkereszt óta újra futottam egy komolyat. Közben úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valami megmagyarázhatatlan nyugalom töltött el.
Ma volt édesapám temetése. Egy korszak lezárult, olyan ürességet és fájdalmat éreztem, hogy egy bizonyos ponton már a tudatom blokkolta a további szenvedést. Nem nagyon tudok írni most, mert kesze kusza minden, minden a nyakunkba szakadt.
Köszönöm, igyekszem a legjobb tudásom szerint talpon maradni, akkora trauma van bennem, hogy még kitörni se tudott belőlem az események gyorsasága miatt. Bő 4 hete még rendezett életem volt, készültünk az ünnepi időszakra, erre a sors porig rombolta az újraépített kis életemet, annyi fájdalmat, szenvedést éltem meg és láttam ebben az 5 évben, hogy azt nem kívánnám a világ legrosszabb emberének se. Tudom, hogy vannak nálam nehezebb sorsú emberek is és tartják magukat. Egy filmsorozatban elhangzott egy mondat, ez cseng a fülemben:
Közel egy éve nem írtam, mert olyan időszakomat éltem, hogy nem bírtam orvosi vagy gyász témájú bejegyzéseket olvasni, mert felzaklattam magam vele:
A sors úgy hozta, hogy újra jelentkezek:
A legnagyobb támaszomat, édesapámat vesztettem el tegnap délután.
Mielőtt róla írnék, Alízról is megemlékezek, mély fájdalommal olvasom vissza a topicot, hogy tavaly ő is itthagyott minket. Nagyon sokat köszönhettem neki, a fórumon olyan erőt adtak a tanácsai, ami erős fogozkódot jelentett nekem. Isten veled drága Alíz!
Újra leírom dióhéjban a történetemet, kiegészítve édesapám tegnapi elvesztésével, hogy teljes legyen a kép:
Édesanyámat 2012 szeptember 1.-én vesztettem el daganatos betegségben. A daganata egy későn felismert, nem jól kezelt tályogos, gyulladási folyamat miatt alakult ki 2009 év végére. 2009 nyarán két életmentő és egy kisebb műtétet is végrehajtottak édesanyámon a tályogok miatt, azokon az éjszakákon rettegtem a félelemtől és imádkoztam. A tesómmal a kórház ablaka alatt töltöttük a hajnalokat. Teljesen átértékeltem az életet és minden dolog jelentéstartalma megváltozott számomra. 2009 novemberére a hasi ct jelezte, hogy a gyulladási folyamat feltételezhetően daganatot képzett és innen elindult az igazi kálváriánk. 2010 tavaszától őszéig tartott a kemoterápia, amit alternatív gyógymódokkal sikerült annyira hatásossá tenni, hogy 2012 tavaszáig tünetmentes volt. A nyári kontroll CT mutatta, hogy kiújult a daganata és ez olyan döbbenetesen lesújtó volt, hogy azt se tudtuk, hogy mihez kezdjünk. Innen szűk 3 hónap alatt le is zajlott a betegség és elvesztettem édesanyámat.
Ezután a mély fájdalomtól, majd 1 évig megjártam a legmélyebb sötétséget, édesapám volt a legfőbb támaszom, ő húzott ki a mélypontokról, reggelit, ebédet, vacsorát csinált mindig és nem hagyta, hogy elnyeljen a mélység. Nagyon jó ember volt, mindenki tisztelte szerette, rengeteg embernek segített önzetlenül, ahol tudott. Az anyukám halála utáni 2. évben már sikerült normálisabb életet kialakítani, láttam célokat és kijöttem a depresszióból és valamilyen szinten normális kerékvágásba került az életünk, és ekkor megtörtént életem tragédiájának kiteljesedése:
2014 december elején édesapám elkezdte rosszul érezni magát, elvékonyult a hangja, legyengült, fájt a háta, és már dolgozni se ment be. A háziorvos helyett csak az ügyeletes orvos dolgozott akkor, aki valami krémet írt fel neki hátfájásra. A tünetek nem enyhültek, 1 hét múlva a háziorvos visszajött és beküldte teljes kivizsgálásra. Amikor mentem be hozzá a kórházba nagyon rossz érzés uralkodott el rajtam és félelemmel a szívemben léptem be a szobájába. Ott közölte velem édesapám a lesújtó valóságot: az orvosok a máján daganatot találtak és azt vizsgálják ezután, hogy ez elsődleges vagy másodlagos tumor e. 1 hét múlva elkészült az összes vizsgálat és az orvos közölte velem és a tesómmal, hogy feltételehetően a sárgaság miatt is az egyik legsúlyosabb daganattípusa van édesapámnak, ami nemcsak a májra, hanem a tüdőre is áttétet adott és legjobb esetben is maximum 1 éve van a túlélésre 0, azaz 0 százalék eséllyel. Azt is mondta, hogy a reményt nem akarja elvenni tőle, ezért kiírta CT-re januárra, de sok mindent már nem lehet tenni. Innen felgyorsultak a dolgok nagyon. Hazavittük édesapámat és megpróbáltam minden alternatív, hatásosnak leírt gyógymódot bevetni, de még elkezdeni se tudtuk a harcot, mert 2* kellett a 3 nap alatt bevinni a sürgősségire, ahol másodjára már a vesefunkciói is leálltak és visszakerült a belgyógyászatra. Mindez szenteste előtt történt egy nappal. A tesómmal se éjjelünk, se nappalunk nem volt az idegeskedés miatt, a sürgősségin az első alkalommal az egész éjszakát kivártuk, a másodikat meg összevissza aludva töltöttük a kórház és az otthonunk között. A szentestét és a karácsonyt és a szilvesztert tehát a legnagyobb elkeseredésben és rettegésben a kórházban töltöttük, ahonnan kb. kétnaponta dialízisre szállították apukámat. A tét a vesefunkciók újraindulása volt, de azok sajnos nem indultak, a dialízisek meg csak gyengítették és gyengítették a szervezetét. Az utolsó 7 nap minden éjszakáját édesapám mellett töltöttük a tesómmal, felváltva őriztük, mert nem mertük magára hagyni éjszakára, meg ő is félt és látni akart minket. Az összes ápoló a legnagyobb odafigyeléssel és emberséggel gondoskodott apukámról, a kedvencük volt a betegek közül ebben a rövidke időben is. A betegsége kiderülésekor megbeszéltük, hogy nem adjuk fel és mindent megteszünk a gyógyulásáért és én cserébe megígértem neki, hogy nem csinálok hülyeséget. Folyamatosan öntöttem belé a hitet, bíztattam, erőt adtam neki, de sajnos nem segített igazán. Egyik nap azt mondta, hogy csak az én fanatizmusom miatt élte túl a dialízist. Az ereje egyre fogyott, álmában már félrebeszélt sokszor, a tesómmal egész éjjel az ágya mellett virrassztottunk, simogattuk a kezét. Az ápolók még takarót is hoztak be nekünk, hogy lepihenjünk az üres ágyon. Tegnap, az utolsó éjszaka fordultak igazán rosszra a dolgok, egész éjszaka kínlódott, az nyugtatta meg kicsit, ha megfogtuk a kezét. Kommunikálni már alig lehetett vele, értehetlenül beszélt sokszor, de egy dolgot tisztán kivettem: az Üdvözlégy Máriát mondta el nagyon sokszor még ilyen állapotban is, nagyon vallásos, tiszta szívű ember volt a hite még itt sem hagyta el. Tegnap reggel 7 óra előtt vitték el dialízisre, akkor láttuk őt utoljára, délután telefonált az egyik orvos, hogy a dialízist se tudták megkezdeni, mert olyan alacsony volt a vérnyomása, visszavitték az osztályra, ahol a szíve kb 12 óra 50 perckor felmondta a szolgálatot és befejezte azt a hatalmas küzdést, amit értünk csinált. Délután bementem hozzá elbúcsúzni az elkülönítő szobába, ahol az ápolók még egy mécsest is gyújtottak érte és ráhelyezték azt a Szűz Máriás képet, ami végig mellette volt a kórházi szekrényén. Megpusziltam a homlokát és elköszöntem tőle. Isten veled drága jó édesapám. Mielőtt kórházba vonult még akkor is főzött ránk, annyira üres nélküle minden, hogy majd beleszakad a szívünk a tesómmal. Nem tudjuk elhinni, hogy vége mindennek, hogy ennyi volt. Így lettünk árvák a testvéremmel alig 5 év leforgása alatt és a folyamat, amin keresztülmentünk az szavakkal leírhatatlan. Így elveszteni az általad legjobban szeretett és tisztelt embereket, akiktől csak jót és szeretetet kaptál az a világ egyik legrosszabb érzése. Hogy mihez kezdek nem tudom, 0 ról kell felépíteni az életemet, azokra a szavakra alapozok mindent, amit édesapám mondott az egyik legdepressziósabb időszakomban, rámutatva egy vergődő bogárra: "nézd meg, még ez kicsi bogár is, hogy küzd, hogy élhessen, végy róla példát!"