Köszönöm, ma kicsit legyőztem magam és vízkereszt óta újra futottam egy komolyat. Közben úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valami megmagyarázhatatlan nyugalom töltött el.
Ma volt édesapám temetése. Egy korszak lezárult, olyan ürességet és fájdalmat éreztem, hogy egy bizonyos ponton már a tudatom blokkolta a további szenvedést. Nem nagyon tudok írni most, mert kesze kusza minden, minden a nyakunkba szakadt.
Köszönöm, igyekszem a legjobb tudásom szerint talpon maradni, akkora trauma van bennem, hogy még kitörni se tudott belőlem az események gyorsasága miatt. Bő 4 hete még rendezett életem volt, készültünk az ünnepi időszakra, erre a sors porig rombolta az újraépített kis életemet, annyi fájdalmat, szenvedést éltem meg és láttam ebben az 5 évben, hogy azt nem kívánnám a világ legrosszabb emberének se. Tudom, hogy vannak nálam nehezebb sorsú emberek is és tartják magukat. Egy filmsorozatban elhangzott egy mondat, ez cseng a fülemben:
Közel egy éve nem írtam, mert olyan időszakomat éltem, hogy nem bírtam orvosi vagy gyász témájú bejegyzéseket olvasni, mert felzaklattam magam vele:
A sors úgy hozta, hogy újra jelentkezek:
A legnagyobb támaszomat, édesapámat vesztettem el tegnap délután.
Mielőtt róla írnék, Alízról is megemlékezek, mély fájdalommal olvasom vissza a topicot, hogy tavaly ő is itthagyott minket. Nagyon sokat köszönhettem neki, a fórumon olyan erőt adtak a tanácsai, ami erős fogozkódot jelentett nekem. Isten veled drága Alíz!
Újra leírom dióhéjban a történetemet, kiegészítve édesapám tegnapi elvesztésével, hogy teljes legyen a kép:
Édesanyámat 2012 szeptember 1.-én vesztettem el daganatos betegségben. A daganata egy későn felismert, nem jól kezelt tályogos, gyulladási folyamat miatt alakult ki 2009 év végére. 2009 nyarán két életmentő és egy kisebb műtétet is végrehajtottak édesanyámon a tályogok miatt, azokon az éjszakákon rettegtem a félelemtől és imádkoztam. A tesómmal a kórház ablaka alatt töltöttük a hajnalokat. Teljesen átértékeltem az életet és minden dolog jelentéstartalma megváltozott számomra. 2009 novemberére a hasi ct jelezte, hogy a gyulladási folyamat feltételezhetően daganatot képzett és innen elindult az igazi kálváriánk. 2010 tavaszától őszéig tartott a kemoterápia, amit alternatív gyógymódokkal sikerült annyira hatásossá tenni, hogy 2012 tavaszáig tünetmentes volt. A nyári kontroll CT mutatta, hogy kiújult a daganata és ez olyan döbbenetesen lesújtó volt, hogy azt se tudtuk, hogy mihez kezdjünk. Innen szűk 3 hónap alatt le is zajlott a betegség és elvesztettem édesanyámat.
Ezután a mély fájdalomtól, majd 1 évig megjártam a legmélyebb sötétséget, édesapám volt a legfőbb támaszom, ő húzott ki a mélypontokról, reggelit, ebédet, vacsorát csinált mindig és nem hagyta, hogy elnyeljen a mélység. Nagyon jó ember volt, mindenki tisztelte szerette, rengeteg embernek segített önzetlenül, ahol tudott. Az anyukám halála utáni 2. évben már sikerült normálisabb életet kialakítani, láttam célokat és kijöttem a depresszióból és valamilyen szinten normális kerékvágásba került az életünk, és ekkor megtörtént életem tragédiájának kiteljesedése:
2014 december elején édesapám elkezdte rosszul érezni magát, elvékonyult a hangja, legyengült, fájt a háta, és már dolgozni se ment be. A háziorvos helyett csak az ügyeletes orvos dolgozott akkor, aki valami krémet írt fel neki hátfájásra. A tünetek nem enyhültek, 1 hét múlva a háziorvos visszajött és beküldte teljes kivizsgálásra. Amikor mentem be hozzá a kórházba nagyon rossz érzés uralkodott el rajtam és félelemmel a szívemben léptem be a szobájába. Ott közölte velem édesapám a lesújtó valóságot: az orvosok a máján daganatot találtak és azt vizsgálják ezután, hogy ez elsődleges vagy másodlagos tumor e. 1 hét múlva elkészült az összes vizsgálat és az orvos közölte velem és a tesómmal, hogy feltételehetően a sárgaság miatt is az egyik legsúlyosabb daganattípusa van édesapámnak, ami nemcsak a májra, hanem a tüdőre is áttétet adott és legjobb esetben is maximum 1 éve van a túlélésre 0, azaz 0 százalék eséllyel. Azt is mondta, hogy a reményt nem akarja elvenni tőle, ezért kiírta CT-re januárra, de sok mindent már nem lehet tenni. Innen felgyorsultak a dolgok nagyon. Hazavittük édesapámat és megpróbáltam minden alternatív, hatásosnak leírt gyógymódot bevetni, de még elkezdeni se tudtuk a harcot, mert 2* kellett a 3 nap alatt bevinni a sürgősségire, ahol másodjára már a vesefunkciói is leálltak és visszakerült a belgyógyászatra. Mindez szenteste előtt történt egy nappal. A tesómmal se éjjelünk, se nappalunk nem volt az idegeskedés miatt, a sürgősségin az első alkalommal az egész éjszakát kivártuk, a másodikat meg összevissza aludva töltöttük a kórház és az otthonunk között. A szentestét és a karácsonyt és a szilvesztert tehát a legnagyobb elkeseredésben és rettegésben a kórházban töltöttük, ahonnan kb. kétnaponta dialízisre szállították apukámat. A tét a vesefunkciók újraindulása volt, de azok sajnos nem indultak, a dialízisek meg csak gyengítették és gyengítették a szervezetét. Az utolsó 7 nap minden éjszakáját édesapám mellett töltöttük a tesómmal, felváltva őriztük, mert nem mertük magára hagyni éjszakára, meg ő is félt és látni akart minket. Az összes ápoló a legnagyobb odafigyeléssel és emberséggel gondoskodott apukámról, a kedvencük volt a betegek közül ebben a rövidke időben is. A betegsége kiderülésekor megbeszéltük, hogy nem adjuk fel és mindent megteszünk a gyógyulásáért és én cserébe megígértem neki, hogy nem csinálok hülyeséget. Folyamatosan öntöttem belé a hitet, bíztattam, erőt adtam neki, de sajnos nem segített igazán. Egyik nap azt mondta, hogy csak az én fanatizmusom miatt élte túl a dialízist. Az ereje egyre fogyott, álmában már félrebeszélt sokszor, a tesómmal egész éjjel az ágya mellett virrassztottunk, simogattuk a kezét. Az ápolók még takarót is hoztak be nekünk, hogy lepihenjünk az üres ágyon. Tegnap, az utolsó éjszaka fordultak igazán rosszra a dolgok, egész éjszaka kínlódott, az nyugtatta meg kicsit, ha megfogtuk a kezét. Kommunikálni már alig lehetett vele, értehetlenül beszélt sokszor, de egy dolgot tisztán kivettem: az Üdvözlégy Máriát mondta el nagyon sokszor még ilyen állapotban is, nagyon vallásos, tiszta szívű ember volt a hite még itt sem hagyta el. Tegnap reggel 7 óra előtt vitték el dialízisre, akkor láttuk őt utoljára, délután telefonált az egyik orvos, hogy a dialízist se tudták megkezdeni, mert olyan alacsony volt a vérnyomása, visszavitték az osztályra, ahol a szíve kb 12 óra 50 perckor felmondta a szolgálatot és befejezte azt a hatalmas küzdést, amit értünk csinált. Délután bementem hozzá elbúcsúzni az elkülönítő szobába, ahol az ápolók még egy mécsest is gyújtottak érte és ráhelyezték azt a Szűz Máriás képet, ami végig mellette volt a kórházi szekrényén. Megpusziltam a homlokát és elköszöntem tőle. Isten veled drága jó édesapám. Mielőtt kórházba vonult még akkor is főzött ránk, annyira üres nélküle minden, hogy majd beleszakad a szívünk a tesómmal. Nem tudjuk elhinni, hogy vége mindennek, hogy ennyi volt. Így lettünk árvák a testvéremmel alig 5 év leforgása alatt és a folyamat, amin keresztülmentünk az szavakkal leírhatatlan. Így elveszteni az általad legjobban szeretett és tisztelt embereket, akiktől csak jót és szeretetet kaptál az a világ egyik legrosszabb érzése. Hogy mihez kezdek nem tudom, 0 ról kell felépíteni az életemet, azokra a szavakra alapozok mindent, amit édesapám mondott az egyik legdepressziósabb időszakomban, rámutatva egy vergődő bogárra: "nézd meg, még ez kicsi bogár is, hogy küzd, hogy élhessen, végy róla példát!"
Tudod, hogy ez a vers csak egy átirat, "merítés"? Az eredeti Szent Ágoston műve. Ha egyszer lesz erőd, azt olvasd el. Nekem kezdetekben erőt adott, persze végig ömlött a könnyem. Szerintem egyszer fel is tettem valamelyik fórumra, de ha kéred, elküldöm. meg a fényképeket is, de mostanában nem volt erőm...
Ne állj meg sírva nyughelyem előtt, Ne hidd, hogy alszom, hisz ott sem vagyok. A halkan fúvó szellőben találsz meg, És a hóban, mely gyémántként ragyog. Vagyok a napfény érett búzatáblán Őszi eső, mely gyengéden alászáll. Ha kora reggel egyszer arra ébredsz, Hogy madárraj száll arra szárny suhogva, Ha szíved csendes éjben engem érez,
Én sugárzom rád, csillagként ragyogva. Ne állj hát sírva nyughelyem előtt, Emlékezz rám, és a halál nem vesz rajtam erőt!
Nagyon hiányoznak. Már tudok róluk többes számban beszélni. 2 éve csak anyu tölti be a tudatomat, de az utóbbi időben már tudok újra apura is gondolni. Ő is csak 52 éves volt. Ez a 2 év felőrölt. Az egészségem megroggyant. Attól félek nem fog menni egyedül. De akkor mi lesz a gyerekkel?
Ne haragudjatok, hát ezért sem írtam eddig.
Nem akarok nyavalyogni, anyu sem akarná.
Elküldöm nektek azt a verset, az egyetlent amit ezen a napon elolvasok.
Vigyázzatok magatokra.
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. De nincs már. Akár a föld. Jaj, összedőlt a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány. Nem élt belőle több és most sem él, s mint fán se nő egyforma két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló, kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész kővé meredve, mint egy ereklye, s rá ékírással van karcolva ritka, egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. Mindenki tudta és hirdette: ő volt. Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, mint vízbe süllyedt templomok harangja a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, vagy bort ivott és boldogan meredt a kezében égő, olcsó cigaretta füstjére, és futott, telefonált, és szőtte álmát, mint színes fonált: a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, a múltba sem és a gazdag jövőben akárki megszülethet már, csak ő nem. Többé soha nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. Szegény a forgandó tündér szerencse, hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen, mint az az ember ottan a mesében. Az élet egyszer csak őrája gondolt, mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”, majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...” Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, mint önmagának dermedt-néma szobra. Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
kedves tabátos!!! minden elismerésem a tiéd! főleg, hogy ezt kibírtad, és beszélni tudsz róla!
a legjobban azt tetszik, hogy azt érzed, amit én is-valaki fentről erőt ad- amúgy hogy a fenébe bírnánk ki? mai napig nem értem, hogy bírtam ki apukám betegségét, elvesztését.. valami zombiszerű állapotban voltam, nem értem, ezt hogy lehetett túlélni, de itt vagyok, élek, mosolyogva, és kapom a jeleket, tudom pontosan, hogy vigyáz rám. a legnagyobb támaszom volt, imádtam :-( de én szerencsés vagyok, mert van 2 szép gyerekem, férjem, anyám, testvérem, és egy rakat állatkám, meg munkám, ami a legnagyobb gyógyír
most már csak magaddal kellene foglalkoznod, kikapcsolódni, ennyi megpróbáltatás után. egyedül biztos nehéz, de csak van valaki, barát/barátnő aki segít ebben.
egyébként én is csak ide írok ebben a témában, nem nagyon beszélek erről már senkinek, ezért is irogatok néha ide, amikor úgy érzem nem birom.
az emailcímem publikus, szívesen megnézem a képet.