"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Mindent betakart az Éj A csenddel együtt üldögél. Mégis, honnan jön e zaj Hol tombol, hol lehet vihar. Testem mozdulatlan Ám, itt belül, mint egy katlan Úgy dübörög az ér. E lüktetés elönti mindenem Nincs nyugalmam idebenn. Szólnék legyen békés De letaglóz a gondolat Nincs menekvés, csak a zaj Hallgatni nem akar! Ismétlem önmagam De ismét csak felkavar A hang, újra, s újra Megszorít, el nem enged S én, mint engedelmes Szolgalélek, hagyom Tűröm, hogy az álom Ne jöjjön szobámba. Kérdés nincs Válasz sem sehol Csak gyomrom nehéz Súlyát lelökni nem bírom Nincs erőm Eltűnt idő, nyomába lép E keserű világ. Tán majd eljön Egyszer a reggel is S beolvad imám A külvilág zajába.
Kihulltak a betűk mind a könyveimből. Bokámig érnek s én mozdulni sem merek, mert ha csak egyet is lépnék akármerre, ezreket taposnék halálra: örökre. Hogy rakjam most vissza ahogy eddig voltak? Melyik szóval kezdjem vagy melyik betűvel? Mi marad utánam? Oda minden régi! Meg kell hogy mozduljak: újabbakat írni. Mit nyöszörögsz hékás? Tán rosszat álmodtál? Mintha súlyos málhát kellett vón cipelned! Lábom vert gyökeret. Jó, hogy ébren vagyok! Könyveim a polcon. Most már aludhatok.
Félelmek közt, gyarlón botorkál életem, s hideg éjjelek köszönnek rám. Oly didergő, hosszú éjjelek, hol csupasz bokrokon, a szél mezítelenül tekereg. Bár lennék érzéketlen, s nem szülne fájdalmam, temérdek, semmibe hulló könnyeket. Kimért létemmel nézhetnék szét, nagyot legyintve a szükségre, dacba fordulva büszke arcommal. Nem ülne fázós ősz mellettem, ökörnyálát arcomra csorgatva, nyirkos ujjaival bordáimon matatva. Boldogtalan világ mezsgyéjén ballagva, magammal vonszolom vérző szívem, vállamra rongyosan kiakasztva. Esztelen mindenség az csak, mi körülöttem őrületbe borulva forog, kinyújtva felém mocskos kezét. Húzna-vonna magával, hogy legyek atomnyi része, alkotva egyet retardált valójával. Nem, és nem leszek oly balga, ki elhiszi az egyforma az idilli, a korcsosult Ma asztalánál! Nem fonom szavaim hazugság koszorújába, sem magamnak, sem másnak, hadd szóljon csak csendesen, tisztán. Tovább szárítom hát lelkem morzsáit, s gondterhelt otthontalan leszek, de mégis csak egy ember.
kutatom vágyaim rejtekét egy régi, izgalomba zárt világ égre törő lendületét talán a remény ott bujkál még
de kihalt a buzgalom a ´biztosért´élő jelen a ´bizonytalan´sokszínű esélyei helyett közönségesbe kis szerepekbe öltöztetett mindent -dermedt látszatba- kioltotta a tüzet
...egy ólmos álom karjai tartanak az ismétlődő szürke hétköznapok s én tétlenségem béklyóiban kapálódzok
az élet-óhajtás tüze sokszor csak pislog pedig én egykor legszebb ruhájába öltöztettem a holnapot
...rabszolga düh fog el párnám lángolni kezd életre éhesen felébredek jobbat akarok, szebbet új ízeket, új színeket
...a horizonton szárnyat bontogat egy új jelen kibontja szirmait az érdemes
Mint amikor két falon szemben Két fényes tükör egymásba lát, Láthatsz bennük végtelen sorban Ezer tükröt és ezer szobát, Ezer csillárt ezer plafonon, S ezerszer látod bennük magad, Úgy megy az ember folyton beljebb. Éjfélbe múló napok alatt.
Alakja kisebb minden szobában, Kisebb a fej, törzs, kisebb a kéz, S mikor eltűnik az utolsóban, Nincs senki, aki utána néz.
Fák, bokrok megelevenednek. A bogarak, a madarak nyüzsögnek.
A tónál, a patakparton zsong az élet. Ugrálnak, tolonganak a kis állatok. A napfény kicsalja a természetet. Rügyek pattannak, virágok bomlanak, hajtanak a föld mélyéből. A télvégi, tavaszt köszöntő hóvirágok kidugják fehér fejecskéjüket. Az égbolton bárányfelhők úsznak, kergetőznek, vidáman játszadoznak a széllel. A rigók, a gerlék egymással évődnek, szerelmes trillázással. Selyemszálat szőnek a pókok. A természetből lágy dallamok zsongnak. Tűzvörös fénnyel jön el az alkonyat, a horizontra bíborfátylat terítve.
Az éjszakai holdas égbolt ragyogó csillagokkal szikrázik, csábítanak az enyhülő éjszakák.
Szívünkben, lelkünkben elérkezik a szerelem, az új kikelet.
Márciusban már lehet reménykedni, látni alig, de már mutatkoznak az élet egyértelmű jelei, a rügyek hirtelen duzzadni kezdenek, nem a kenyeret, rügyet dagasztó hónap ez... az egyik kicsattanóból lesz az éltető oxigént biztosító levél, másikból a szemet, lelket simogató virág, hogy ő aztán az összmunka eredményeként, a kapott lehetőséggel élve elengedve szirmait adja ōnzetlen táplálékul magát... még ilyenkor nagy a csend, habár a madarak egyre jobban csivitelnek, de méhecske még virágot nem kerülget, a természet azért nem rest, talán figyeli izgatottan, mi lesz belőle, a sok kis gyermekből mennyi lesz az életképes, mekkora lesz a család, a nemzetség, milyen a folytatás azt senki nem tudja még ilyenkor márciusban... de a titok nem marad rejtve sokáig, a rügyek kipattannak, és még akkor is mennyi veszély leselkedik az utolsó pillanatig, de akik életben maradnak lehetőséget kaptak, gyönyōrűséget adhatnak a világnak, a rejtélyes szülőnek hála az egészet átölelő természetnek.
A szél meg-megiramodó nyegle kamasz de a domboldalon mégis barkaágat gombol a Nap
vidáman pörsen a kankalin mint árokpartra szórt sárga fillérek szégyenlősen pár gyémánt-rügy is kikacsint mert a fák tövében krókuszokkal szeretkeznek a méhek
lassan finom vibrálásba kezd az ásító mező és a horizont melegedő platniján kormos hasú felhő-pászkákat sütöget a délután
