"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, hogy a boldogság az életnek különleges ajándéka, de, ahogy az élet adja, úgy vissza is veszi, tán, hogy ōrökké vágyjanak rá... az igazi csak egy pillanat talán, az ember azt a magas pontot eléri, a következőben már, mint az ejtőernyős ereszkedik vissza, (szerencsés, ha a körülmények még soká lebegtetik) de előbb, vagy utóbb kerül újra a földközeli állapotba, és még jó, ha szerencsésen megússza: olyan magasról a zuhanás lehet végzetes ... ahogy az idő múlik, a repülés képessége is lecsökken rohamost, már nagyon ritkák az oly fontos boldogságpillanatok, s ha a szám a nullára csökken, az egésznek az értelme is minimális, akkor érdemes leadni a a régit, s benevezni egy új életre.
Tudod arra gondolta, hogy az isteni gyermek, a Szeretet, ha egyszer megfogan, ha világra jön egy halandó lelkében, kicsi korban olyan, mint a többi, de azután felnőtté válva megteszi a maga különleges csodáit: vétkest oldoz fel a bűnei alól, fagyos lelkeket melegít, teszi jobbá a világot... sokan, mint egy idegent, mássága miatt gyűlölik, hisznek benne mások, de egy rossz pillanatban ők is elárulják, aztán egy napon keresztre feszíti az, akiért jött a világra, a kereszten hal kínhalált... (szülőanyja fájdalmak közt elsiratja, még ő is hitetlen, hatalmas erejében nem eléggé bízik) hogy aztán harmadnapra életre kelljen, mert az isteni gyermek, ha pénteken éjszaka megölik, vasárnap hajnalra feléled akkor is... van, aki nem hiszi a feltámadást, csak akkor, amikor rajta az ismerős sebeket meglátja, s a szeretet, aki a lélekben született a lélekben folytatja az életet.
Tudod arra gondoltam, az életnek értelmet a szeretet ad, de ahhoz, hogy az ember szeretetet kaphasson, először önmagát kell megszeretni, és az csak úgy lehet, hogy szerethetővé kell lenni, hogy ablakot ajtót nyitva tartani lehessen bátran, rejtegetni való piszok ne legyen... talán sokan el fognak menni úgy, hogy be se tekintenek, figyelem nélkül továbbmennek, vagy a rendet észreveszik, betérni félnének mégis, ahhoz a bocskoruk túl sáros, és még járhat arra tolvaj is... de a rendre, a szerethetőségre vigyázni kell annak ellenére éberen kell lenni, mert ahogy az ember az otthonát nem kedveli, ha nagy benne a zűrzavar, becsuk, mindent elsötétít, hogy a piszok rejtve legyen, s ha a fény nem világít, akkor tovább megy az is, aki otthonra vágyik, aki különben szívesen betérne, tudván, hogy ahol világos van éberen várnak ott: a rendben tartott otthon maradásra csábít a szíves fogadtatás... mert van, hogy a " vőlegény" késik soká, de egyszer biztosan megérkezik: aki rendben tartja a legbelső otthonát, a világra ablakot bátran nyit, és a nyitott házba könnyen jut be a szeretet.
„Szívedet fojtóan mardossa a fájdalom, Könnycsepp csordul végig bánatos arcodon. Úgy érzed, egyedül vagy e barátságtalan világon, súlyos lelki terhet cipelsz törékeny válladon. Ajkad képtelen mosolyra görbülni, szemed kékje elfelejtett vidámságot tükrözni. Nehéz perceket gördített eléd az élet, de hidd el, ezek csak erősítenek téged. Minden probléma, melyen felülkerekedsz, egyszer az életben előnyöddé lesz. Jövődet oly zavarosan látod, mint a ködfátylat, de meglátod, ezt idővel minden újabb nap eloszlat. Nap követ majd napot, hét követ hetet, szinte észrevétlenül enyhíti bánatos lelkedet. De ha mindezek ellenére csüggedni támadna kedved, legyen szívedben helye az én szívemnek. Érezd, hogy ott vagyok veled még akkor is, ha fáj, mert a barátság nem csak pipacsokkal teli táj. Melletted leszek, ha szükséged van rám, hisz azt szeretném, mindig légy vidám. Sziklává teszlek, ha apró kavicsnak érzed magad, tűzbe borítalak, ha szíved lángjai kialszanak. Tengerré varázsollak, ha cseppecske vagy, segítek neked, csak reményeidet el ne hagyd.”
Tudod arra gondoltam, hogy az élet olyan egyszerű lehetne, ha az ember csak egyetlen szabályt betartani képes lenne, egyetlent, látszatra igencsak egyszerűt, ami teljesen jogos elvárás, az égiek már annak az egynek a szem előtt tartásával is elégedettek lehetnének... abban az egyben benne van az összes parancsolat, és az az egy azt kívánja, hogy a halandó ne ártson, fájdalmat tudatosan másnak ne okozzon semmi áron, akkor se, ha ōnmagát kímélí... és azt az egyet is, de nehéz betartani, mert sokszor nagy annak az ára, kevesebb jut a Föld gyümölcséből, annak, aki másra is gondol, kínt magának okoz sokszor... pedig övé lehet az egész világ, mindent megtehet bátran, átlépni csak egy pontot nem szabad, azt a gyümölcsöt tilos leszakítani, amelyikkel lehet másnak ártani... csak azt az egyet nem szabad megcselekedni, amit sokszor betartani nehéz, mintha az ember a másikéért lemondana a maga boldogságáról.
Szeretem a csendes hajnalt. Mikor a zajos város csörömpölése elhalt, És néha- néha szól egy rigó, hogy ébredt, És a rémekkel telt éjjelt feledve, Gyönyörűt fütyül a reggelre.
És azt is szeretem, ha szép az idő, A tornácra kiülök, s pár kósza repülő Karcolja fehérre az eget, mulandó jeleket Írva a kékbe, pontként tűnve a messzeségbe.
Az ám! A kék! Ilyenkor az ég még fekete, Majd bíborlila, előcsalva a hajnali kéket, Mit a kelő nap égszínkékre éget. Így jön el a reggel.
Tudod, vasárnap ilyenkor alszik a tömeg, A villamosok is üresen szaladnak, Tág teret biztosítva a néhány alaknak, Kiket a kelő nap ébren talál.
Lefő a kávé. Csésze, páromnak bögre, kanál, Tej, egy tegnapi kiflivég, egyenlőre elég. E kis mozgás megtöri a csendet, Mégis, módját adtam e vasárnap reggelnek.
Elnémult nap, félrevonultan hagytam, hogy bőröm érintésed visszajátssza. Csillagok mögött világra jött messzi rejtek, ki ha felfedi előttem olykor magát, nem csak lélegezni, létezni is elfelejtek. Nyugodt voltam, rajtam a rutinos tolvajok önfegyelme, nem is gondoltam, hogy ott érsz majd tetten, magabiztosságom komfortos fészkén, mikor egy feltételezett síkon kóborol épp az elme. Most nem éreztem, hogy loptam, finom volt, és megindított valami végtelent, ezt éreztem. Egyszerűen. Határozottan. S hogy körülöttem tanácstalanul toporog az értelem, s ott volt még az élet alatt felnevelt óriás, hogy lefogja agyam, lefogja szám, lefogja kezem: nem lehetek elég, hiszen te szép vagy, markodban elfér a világ. Egész világom. Háborgó, viharos álomtengerek, odafér a játék, a visszafojtott lélegzetek, a soha szóba nem került gondolatok, minden elharapott mondat vége, meg nem írt harag, legyintés a tükör felől, selyemgomoly kincsek, fényfelhők, benne minden hangod, a ragyogás, amiben rejtelek. Ha látlak, mintha először látnék eget. Késő van, elnémult a nap. Hagyom, hogy ajkam érintésed visszajátssza, - milyen lázas most a csend - rajtam a rutinos tolvajok önfegyelme, egy feltételezett síkon még ott vagyok. Markodban kucorgó zaklatott világ.
Lélegzetedet érezve nekem feszül a testedben bújtatott vágy, S megfogódzom a gondolatodban, mozdulatodban, mely oly bársonyos lágy. Testünk moccanásában belekarol a csend, ajkunk ámulatában összeforr bennünk a világ, szemeink összetorlódó homályában tovább izzik a láng. Az örökkévalóságban kitárulkozik a felfedezésre váró idő amíg az éj reánk szakadó pillanatában botladozik a jövő. Mágneses mezőjében vonz és taszít éhes vallomásában a szenvedély, s karjaink között pusztul el a simogató mozdulatokat is túlélő éj. Az élet mézédes ritmusában, felbomlik a tér, és magasba repül a lélek, magához ölel a föld, és élek! A darabjaira hullt csókjaink és az eltaposott évek velünk együtt vesznek el, múltunknak gomolygó ködében.
Angyalszárnyakon nyugvó édes pillanata az időnek, könnyeimmel öntözve nyíljon zöldülő útja a reménynek. Karjaidba bújva, hozzád simulva lennék csücske a szívednek, érezd, eljött a perc mely nincs többé nélküled. Boldogság nekem, hogy létezel, lelkünk nesztelen közelít, a hajnal édes zengésével. Ha átölelnél, felébreszteném benned a lángot, s ha a szenvedély öble, az érintésektől csordultig telve, feléledne az elszenderült csókok íze, sóhajunk, mint csendes csermely megbújna a végtelenbe. Ha átölelnél, átöltözne bennem a szeretet, mely felébreszti a vágyakat, s a hajnal harmatos cseppjei nem mosnák szét az álmokat. Ha átölelnél, a telihold bársonyos szőnyege ringatná lelkünk, s feltárulna a mámortól ittas édeni kertünk. Könnyeid kagylójában gyöngy lennék, csillagod ott fent, mely rád kacsint esténként. Ha majd átölelsz, szereteted morzsáit szórd szét, hogy kövesselek, s engedd, had szeresselek.
Nézek a robogó vonat után, szememben titkolt gyengeségem gördül arcomon... fáj... ... sose bánd...
túl sok a "nem lehet" határt szab az ész, a szív magánya megremeg, átjárja érzékeimet a láng, imbolygó árny suhan fényed után és nincs segítség, -mint mikor gyomrod kikezdi az éhség, és egy falat kenyér elég-, a kín átjárja minden porcikám, az idő rozsdája lepereg, egy szó... mégsincs vigasz, a vonat robog veled... a vészféket meghúzni nem lehet, ... sose bánd...
... megyek az ész és a szív gyilkos játéka vérző sebeket ejt lelkemen, -utoljára öleltelek- jöttél, elengedtelek. - nincs értelme küzdeni- tudod te is... tudom én is... nem kapok levegőt... egyedül vagyok... megyek...
Távoli vonatfütty olvad a csendbe, évek gördülnek lábaim nyomán...
esti szellő ölel, -éleszti érzékeimet-, a fák lombja fülembe susog, vállamon egy bogár hagy nyomot, a nyugvó nap lágyan simítja gerincemet, virágszirom pihen mellemen, és az ég túlsó peremén felbukkan a Hold. Véget ért az út. ...
