Egy szerzetes így szólt Joshu mesterhez: - Most érkeztem a kolostorba, mi a tanításod lényege? - Ettél már? - kérdezte Joshu. - Igen. - Akkor mosd el az evőcsészédet. A szerzetes feleszmélt.
Zen
Szabó János kommentárja: A mindennapi élet, a Zen ugyanaz; természetes és következetes. A dolgok egymást követik, a történés egyszerű és közvetlen. Bonyodalmak a képzelgésből, a spekulációból fakadnak.
Nansen még a kis hegyi kunyhójában élt, amikor betévedt hozzá egy ismeretlen szerzetes. Éppen dolgozni indult, ezért így szólt a vendéghez: - Érezd otthon magad! Főzzél valami kedvedre való ebédet, és hozz nekem is belőle. Mikor besötétedett, Nansen fáradtan, éhesen tért vissza a munkából. Az ismeretlen főzött ugyan, de meg is ette, majd összetörte az edényeket és kiborítgatta az élelmiszereket. Aztán lefeküdt és jóízűen elaludt. A kimerült Nansen melléfeküdt az ágyra, ekkor azonban az idegen szerzetes felkelt és szó nélkül távozott. Évekkel később, amikor Nansen elmesélte tanítványainak a történetet, hozzáfűzte: - Kiváló szerzetes volt! Még ma is szívesen látnám.
Zen
Szabó János kommentárja: A Zen szerzetesek egyszerű, nyugodt, szabad életet élnek. Nem szabad az, aki ragaszkodik a szabadsághoz. Anélkül, hogy tudnánk róla, könnyen rabjai lehetünk a "jóság" valamilyen formájának, de a meditációnak, a Nirvánának is. Az idegen főzött, evett, aludt, úgy mint a saját kunyhójában; formaságok, igények nélkül. Az egész világ az övé volt. Az edényeket pedig, - a meditáció, a Nirvána, a visszavonultság edényeit, - darabokra törte. Nansen megértette a nem-ragaszkodást és soha nem felejtette el a szerzetes látogatását.
Likuko azt kérdezte Nansen mestertől: - A házamban lakik egy kő. Buddhát szeretnék faragni belőle. Képes vagyok rá? - Igen, képes vagy rá. - Tényleg az vagyok? - hitetlenkedett Likuko. - Nem, nem vagy rá képes. - válaszolt a Mester.
Zen
Szabó János kommentárja:
A kő, Likuko saját maga. Azt kérdezi a Mestertől, hogy Buddhává válhat-e. Nansen gondolkodás nélkül igent mond, de Likuko kételkedik. Ekkor a Mester az ellenkezőjét mondja. A Zen nem gondolkodás, hanem cselekvés; nem elmélet, hanem tett.
Kegon mestertől azt kérdezte egy szerzetes: - Hogyan tér vissza a köznapi világba az, aki megvilágosodott? - A széttört tükör nem ad többé képet, a lehullott virág nem tér vissza a szárára.
Zen
Szabó János kommentárja: A Zenben nincs "ha" vagy "de". A Zen a teljes élet, itt és most. Sokan élnek a "ha" világban, azon gondolkodva, mi lesz majd, "ha megsérülök", "ha nem lesz kész", "ha meghalok", stb. A "ha" emberek mindig mentegetik magukat a "de" világban, "Szerettem volna megcsinálni, de", "szeretnélek látni, de" stb. A szerzetes saját "ha" világában tévelyeg. Törekedjen, s megtudja a választ!
A vándor eljutott egy völgybe, ahol egy öregembert talált, aki éppen kis mandulafákat ültetett. A vándor tudta, hogy a mandulafának sok-sok évre van szüksége ahhoz, hogy termést hozzon, ezért megjegyezte:
- Túl öreg vagy már ahhoz, hogy élvezd ennek a fának a termését!
Az öregember ránézett, s így felelt:
- Tudod, két alapelvem van. Az egyik: örökké fogok élni. A másik: még ma meghalok.
Egyszer egy skorpió érkezett a folyóhoz. Mivel nem tudott úszni, megkérdezte a teknősbékát, nem vinné-e át a túlsó partra. A teknős nem vállalta, azzal indokolva: - A folyó közepén megszúrsz, és meghalok. A skorpió erre azt válaszolta: - Ha te elmerülsz, én is megfulladok, több eszem van annál, minthogy megszúrjalak. A teknőst ez meggyőzte, és elindult úszva a skorpióval a folyóba. Ahogy a közepére értek, a skorpió megszúrta a teknőst. A teknős haldokolva megkérdezte: - Mégis miért tetted? Most mindketten meghalunk! - Mert én ilyen vagyok, ilyen az én természetem.
„Mindig emlékezzünk arra az ígéretünkre, hogy a testünket, a beszédünket és a tudatunkat mások javára használjuk. Tudva azt, hogy minden lény javára dolgozunk, tartsuk meg ígéreteinket, győzzük le belső nehézségeinket és folytassuk kitartóan a gyakorlást.”
Daiju meglátogatta Baso mestert Kínában. A Mester azt kérdezte: - Mit látsz magad előtt? - Magát a megvilágosodást. - válaszolt Daiju. - Saját kincsesládád van, miért kívül kutatsz? - Hol van az én kincsesládám? - Aki kérdez, az a kincsesláda! - mondta a Mester. Ekkor Daiju megvilágosodott.
A mi anyagias világunkban könnyen úgy tűnhet, hogy a szabadság és a boldogság a pénztől, vagy más külső tényezőktől függ. A Zen pontosan az ellenkezőjét tanítja: Mindent magunkban találunk meg. A belső érték, - a Buddha-természet, - mindig friss, élő, határtalan.
Daiji azt mondta tanítványainak: - Testvérek! Jobb egy lépéssel mélyebbre jutni a Dharmában, mint tíz lépésnyit szétszórni belőle. Többet ér egy arasznyi belső kultúra, mint tíz arasznyiról prédikálni. - Arról prédikálok, amit nem tudok csinálni; Azt csinálom, amiről nem tudok prédikálni. - fűzte hozzá Tozan mester.
Egyetlen jó cselekedet többet ér, mint száz csodálatos szó. Míg Daiji a tett fontosságát hangsúlyozza, Tozan szerint a beszéd is, a tett is fontos, de nem egyenlő mértékben.
"Minden ember legfontosabb és legalapvetőbb aspektusa -- fajra, hitvallásra, ideológiára, politikai blokkra és gazdasági fejlettségre való tekintet nélkül -- a közös emberségük: az a tény, hogy mindenki, legyen bár öreg vagy fiatal, gazdag vagy szegény, képzett vagy iskolázatlan, férfi vagy nő, egyformán emberi lény. Ez a közös emberségünk az, ami igazán számít; ebből fakad közös törekvésünk a boldogságra és a szenvedés elkerülésére, illetve ebből vezethető le a mindannyiunkat megillető alapvető jog e célok megvalósítására."
Élj örömben, szeretetben még a gyűlölködők közt is. Élj örömben, egészségben még a bánatosok közt is. Élj örömben, békében még a nyugtalanok közt is. Élj örömben, birtoklás nélkül, akár a fénylő nagyok. A győztes gyűlöletet vet, mert a vesztesek szenvednek. Engedd el a győzelmet és a verességet, találj rá az örömre.
- Mester, mi a különbség a tanítványaid, és a hétköznapi emberek között?
- A majom nem látja a saját homlokán lévő dudort - felelte a zen-mester, majd válaszképpen fejbe csapta a kérdezőt a botjával. - Te most legalább érzed.
Két szerzetes a folyó partján éppen a tálkáját tisztogatta, amikor észrevettek a vízben egy fuldokló skorpiót. Az egyik szerzetes azonnal kiemelte a vízből és a partra tette. Közben a skorpió megcsípte a kezét. Nem törődött a dologgal, visszament a vízhez, hogy befejezze a mosogatást. A skorpió mászni kezdett, és ismét belepottyant a folyóba. A szerzetes másodszor is kimentette, amit a skorpió egy második csípéssel hálált meg.
- Miért mented ki újra meg újra - kérdezte a szerzetestől a társa -, amikor tudod, hogy meg fog csípni? Egyszerűen ilyen a természete, ezen nem lehet változtatni.
- Azért mentem ki újra meg újra - hangzott a felelet -, mert az én természetemen sem lehet változtatni.
