"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Tudod arra gondoltam, sokszor (talán legtöbbször) az ember a társat, barátot, szerelmet megtervezi előre, keresi, mint egy cipőt a neki kényelmeset, színben és formában a legtökéletesebbet… csak, hogy az ember, (a másik se) nem cipő, sokkal inkább virág, amelyiknek, ahhoz, hogy kibontakozzon teljes pompájában, szüksége van a neki jó talajra, amit, a vágyott virághoz elő kell készíteni, ha egyszer megérkezik, viruljon, és ne hervadozzon… megkeresni szinte lehetetlen azt az elképzelt különlegeset, (ami talán nem is egyedi virág, csupán mag, hogy az legyen, a megfelelő körülmény szükséges) így aztán a kertész kényszerítve van arra, hogy a nem tökéleteset is elfogadja, hogy nem mindig tökéletes a mag, a számára tökéletlen talajban… de, hogy kert nélkül ne maradjon, kell, hogy energiát beleöljön sokat, s ha különleges szerencséje van, ha a talajt mindig készenlétben tartja, egyszer talán a véletlen, vagy a szél odasodorja azt, amelyik abban a talajban lehet a legtökéletesebb virág.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember igazságát diktálja a divat, a változó, amit a természet sokszor megcáfol, példa rá a kék ég és a zöld fű csodálatos találkozása… és az emberi igazság nem precíz egyáltalán, általánosít hamar, ha azt mondja, hogy fiatalnak lenni jó, öregnek maga a pokol, mint ki azt sugallja, nem is érdemes születni arra a kevéske jóra… ha az erő, egészség, frissesség az élet egyetlen értelme, akkor ez így is van, hiszen az öregnek ebből kevesebb van mindből, és lehet, hogy aki nem gyűjtött mást az ifjúság során, annak a sorsa keserű magány, de aki felnevelt magában sok kis szeretetet, abból növesztett egész virágos kertet, ha az erő, az egészség és minden más magára is hagyja, a vagyon, a lelkének a virágzó kertje akkor is örömmel tölti el.
Tudod arra gondoltam, hogy a szeretet, mikor megszületik, olyan, mint egy picinyke gyermek, aki igen nagy erőfeszítést igényel, de mindkettő meghálálja a törődést, minél jobban figyel rájuk az ember, tölt el velük minél több időt, annál több örömöt, boldogságot képesek okozni: a lényeg, hogy nem szabad egyiket se visszafogni, engedni kell kibontakozni, hogy mindkettő megmutassa, ha jól bánnak vele, milyen gyönyörű a virága… óvatosan, de következetesen terelni mindig a jó irányba, mellette lenni vészhelyzetben, érezhesse magát biztonságban, hogy testben és lélekben egészséges felnőtté lehessen… gyermek és a szeretet, ha vigyáznak rájuk, ha nem akarnak uralkodni rajtuk, ha nem veszik el a szabadságuk, ha ragaszkodnak hozzájuk szívből, nem lesznek hűtlenek, még akkor se, ha időnként nagy fájdalmat okozni is képesek… amikor a gyermek, mint a költöző madár messze száll már, (aki azért tavaszra visszatér mindig) a szeretet ott marad, az emberét magára egy pillanatra se hagyja, öreg korára biztos támasza, és amikor már felmelegíteni a Nap sem képes, akkor is melegíti a szívét annak, aki a világra hozta, aki szívét lelkét beleadva felnőtt szeretetté varázsolta.
Tudod arra gondoltam, hogy ébren alvó lehet a szeretet, mert, ha mérges altatók el nem altatják, könnyen felébred, és még csak nem is válogat, képes magáévá tenni akárkit, a legszürkébb embert is könnyedén meg lehet szeretni… de ahogy könnyen ébred, könnyen alszik is el, az átlag ébren tartani nem képes, sírig tartó, folyton érő szeretet csak az egészen különleges, a világon több sincs olyan embernek jár: végtelen szeretettel szeretni a kiváltságosokat, a legkülönlegesebbeket lehet, szürke ember azt meg nem érdemli, kivel a szeretet sem képes csodát tenni… igazán, földöntúlian szeretni talán csak olyat lehet, akivel megtörténik a szeretet által az a különleges tünemény, amit csak a kívülről megtermékenyített, a belül fogant szeretet képes véghezvinni: akkor már az ember nem szürke, szivárvány színeivel kiszínezi a szeretet, és nem is átlagos, különbözik a Föld összes lakójától, varázslata által lesz olyan, mint a világ legkülönlegesebb, megismételhetetlen csodája.
Tudod arra gondoltam, hogy mindenki szentnek készül, és az is addig, míg gyerekségét a haszonszerzés miatt el nem veszíti… attól kezdve esélye sincs a szentségre, az út vissza, szinte lehetetlen, a lehetőséget az ember saját maga öli meg, amikor sok mindent előbbre helyez… és minden szeretetben, szerelemben is benne van a szentség lehetősége, de az ember könnyen lesz gyilkosa maga egy újabb érzés kedvért gátlástalan a régit a szemétbe hajítja, nem törődve az okozott kárral, a szenvedők jajkiáltásával… nem bízik semmit a szeretetre magára, amelyik biztosan bele hal abba, ha rosszra használják, ha erejében annyira nem bíznak, hogy az akadályt képes legyőzni rombolás nélkül is , mert ő mindenáron akar maradni életben, de ha a bűn által a szentségét elveszik, maga is halandóvá válik.
Tudod arra gondoltam, hogy nehéz terhet cipelni állandóan, nem jót jelent, még ha az ember a őt nyomó súlytól meg is erősödik, boldoggá nem teszi akkor se, ha kinccsel van tele, ha hasznát nem veszi úgyse… ilyen teher az élet is, az ember vonszolja megszokásból, a súlyt nem könnyíti, ha még a szeretet is nehezíti, még boldogtalanságot is okozhat: hogy a csomagban vagyon van, csak akkor tudni meg, ha van, ki fogadja örömmel, ha a szeretet jeléül, a másik, az életéből egy darabot, (a szebbik felét) neki adja… ha az a rész megszépíti másnak az életét, akkor a teher kinccsé válik, mert nem mindegy egyáltalán, hogy az ember súlyos követ, vagy szeretet által mással megosztható kenyeret cipel.
Tudod arra gondoltam, hogy az ember saját poklát teremti magának, akár a saját mennyországát, azzal, hogy mit tart fontosabbnak, mit helyez előtérbe, a fényt, vagy a sötétet: a kettőben lenni egyszerre nem lehet, valaki önmagában vagy fényt gyújt, vagy kikapcsol minden világosságot… és talán a földi pokolért is felelős az, aki nem gyújt új gyertyát, aki megfosztja a világot a fény lehetőségétől, a Földet talán körbe lehet szeretni, (vagy épp ádáz gyűlölettel átszőni)… lehet valakit megszeretni a szeretetéért, (őt viszontszeretni) és amikor már a szeretet jól megy, szaporítani, szeretni önmagáért egy idegent, neki csak viszont kell szeretni, és persze folytatni: csak a kezdet nehéz … hogy a dolog működjön, ahhoz minimum kettőt kell megszeretni, no meg azok helyett egy párat, akik arra képtelenek, mert szeretetet nem kaptak: és az már szinte természetes, aki szeretni képes, az méltó lesz a szeretetre önmagának is… ha egyszer a világra jön, nagyon gyorsan képes terjedni, csak nem szabad megállítani, s ha így tenne mindenki, a világ vele lenne teleszülve … kicsi az embernek a feladata, (talán azért jött ide, hogy ezt a bolygót kivirágoztassa) s ha mindenki eleget tenne, a Föld maga a paradicsom lehetne, s hogy valamit rosszul tesz, hogy nem él a paradicsomban, azt mutatja a világ állapota.
Tudod arra gondoltam, hogy vannak nincstelenek, és vannak nagyon gazdagak, s teszi a szegénységet még elviselhetetlenebbé, ha a bővelkedő mutogatja a kincseit, s ha egyszer-egyszer ad a koldusnak alamizsnát, a kínját csak pillanatokra enyhíti, de ha neki adja a gazdaggá válás titkát, akkor azzal segíti igazán… s van, akiben a remény alig pislákol, és más, ki gazdag a reményben, még ha fel is üti a fejét időnként benne is a kilátástalanság, amit jól el kell rejteni, a koldusnak nem szabad megmutatni soha, nehogy az egészből meg csak azt lássa… s ha valaki mutogatja csak a gazdagság gyümölcsét, a másikon azzal sem segít, magát annál nyomorultabbul érzi, letagadni a gazdagságot, szegénynek mutatkozni, a másikon az se segít, de a reményt próbálni a reménnyel ébresztgetni, okosan érvelve odavezetni, a másikat gazdagsághoz segíteni mindig hasznos cselekedet, mert lehet együtt sírni, a reménytelenséget az egekig növelni, de jó a járt utat megmutatni, (nem üres szavakat zúdítani) ahol a reménytelenség elveszhet, ahol talán megszülethet a gazdagság, a reménytelenség helyén az értelmet adó remény.
Nézd amott minden virágjával vágtat a tavasz ! Itt még tél dereng, s tán azért nem látod azt. Érzi a föld, a madár, a jeges szél már hiába cibál. Utolsókat rúgja kínkeservesen, de lassan ideje lejár. Látod a cinke még fagyos ajkát, már új nótára nyitja. Szerelmetes rügyeket az új életre tanítja. Lesz itt virágba borulás és zápor, feledjük a telet lépjünk ki a mából! Holnap, holnapután köszön a kikelet, ibolyák csókolnak, nyakadba üdvözletet. Nárciszok suttognak misztikus meséket. Ébrednek a fák a bokrok a rétek. Ne gondolj a mával, még foga van a télnek! Nézz a holnap kosarába, s mosolyogj a tavasz hírnökének!
Nem sírtam, hanem a szememből folytak a könnyek. Az, aki látott, persze könnyen azt hihette, hogy sírok. Az, amit csináltam, feltűnően hasonlatos volt a síráshoz: a szememből könnyek folytak. (...) Az ember nem sír ok nélkül. Még ha oka van, akkor is erőt vesz magán.
-Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.
„Az igazi Férfi játszik. Nem rohan ajtóstul a házba, lassan közelít és puhán. Vadászik. Csak úgy mellesleg megérint. Mögénk lép, nyakunkba csókol, a tenyere a tenyerünkben Szikrát csihol. Az igazi Férfi nem siet. Tudja, hogy Idő kell a Vágyhoz, megvárja szépen, míg megszűnik körülöttünk a Világ, és már csak Őt látjuk. Nem elveszi, odaadjuk. Nem eltűrjük, hanem befogadjuk. Az Igazi Ölelés visszafogott, úgy kúszik végig a testen, mint a Napfény, lassan és puhán, Időt hagyva a Vágynak, hogy növekedjék. Nem kell hozzá más, csak a Férfi, aki szeretni Tud s egy Nő, aki hagyja, hogy szeressék!“
A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai. Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll? A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik. Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek. Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég. Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül? És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán? Légy tündöklő Nap a saját égboltodon. A világmindenség hatalmas – számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek – ne élj túlzó fénnyel. Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják. Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat. Aki jól lát, az előre lát. A látás művészete – az élet művészete.
RAGASZKODJUNK A LEGJOBBHOZ! "A legjobbat érdemeljük, amit csak az élet és a szeretet kínálhat, de meg kell tanulnunk azonosítani, ez mit jelent életünkben. Pontosan meg kell határoznunk, mi az, amit hitünk szerint megérdemlünk, mit szeretnénk és megkaphatjuk-e. Egyetlen kiindulópontunk lehet, éspedig az, ahol most tartunk. Mi bánt? Mi dühít? Mi miatt nyafogunk, és panaszkodunk? Észrevesszük-e mennyire sért bizonyos viselkedés? Mentegetjük-e a másikat, mondván: „túl sokat követelünk”? Különféle okokból, de legfőképpen félelemből vonakodunk-e attól, hogy megküzdjünk kapcsolatainkban azokkal a problémákkal, melyek bántanak? Egyáltalán tudjuk-e, mi bánt, és hogy ha akarjuk, megszüntethetjük a fájdalmat? Belevághatunk a megfosztottságtól a megérdemelésig tartó utazásba. Akár már ma is. Legyünk türelmesek és gyengédek magunkhoz, míg onnan, hogy azt hisszük, csak a második legjobbat érdemeljük, eljutunk oda, ahol szívünk mélyén tudjuk, a legeslegjobbat érdemeljük, és teszünk róla, hogy meg is kapjuk.
Ma odafigyelek arra, mit engedek meg az embereknek velem szemben, és mit érzek közben. Odafigyelek arra is, hogy én hogyan bánok másokkal. Nem esem túlzásba, és nem veszem túl komolyan a dolgot, nem teszek úgy, mintha mi sem történt volna, ha bizonyos viselkedést nem tartok helyesnek, és nem fogadok el."
"Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és valaki, akit kedvelsz, nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...” (Seneca)
