Jön az este; mit hoz az este? »Tejet, álmot, gyönge leánykát...« Már a fáradt dajka, a Nap, a jó kerítéslécek árnyát a puha fűben egymás mellé fekteti szépen.
Igy készül a világ az éjre: hever az árny, állnak a lécek, mint túl a gatyás jegenyék, őrnek, e nagy, marcona, délceg strázsa-legények: hogy elrémüljenek a Rémek.
A szél, mely úgy tépte a felhőt, akár egy ideges kisasszony selyemkendőjét: most eláll, mint zene, ha nincs ki huzasson. Tán már alusznak az angyalok, akiknek húzna.
S te mért lázadsz az Este ellen - ki hisz kegyelmes és hatalmas - s félsz, mint piros-szemű, ravasz hipnotizőrtől, hogy elaltat? Lesed a holdat? És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?
Kérdjed inkább, mit hoz az Este? - »Tejet, álmot, gyönge leánykát«... - s hagyd érni mit érlel az Éj hagyd nőni a bűvös palántát: a Bűvész sípja zeng már, és fátyla leborítva.
Halld, halld, szivem, micsoda kórus. S az égen is tejek csobognak. Oly nyugtalan ma a világ: de a nagy Varázsok nyugodtak. Húnyd szemed, húnyjad: mire kinyitod, itt az Új Nap!
Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok, ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok! Már vége a násznak, megestek a lányok.«
Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény, fiait ringatva ül a termés, helyén, kész elbocsájtani a Szentmihály szelén s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb. Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap. Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyürött erdőben. Ideges az ember szíve a mezőben. jön valami amit minden ért, csak ő nem.
A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető! A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető! A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon), a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen eldönteni), hogy szabad-e - Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba, melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő; de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben (hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető! Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet, fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol, nem engedném el a kezed!
Nagy tél múltával az erdőt járva, vaddisznótúrást bőven találva, őszintén szánom a sovány mókust, s a farkast (hol kap falnivaló húst?), leginkább mégis a kidőlt fákat, melyeket hó, szél földre cibáltak, gyökerestől, derékba törve, s bizony fiatal fenyő legtöbbje — szomorú sorsuk szívből sajnálom, nagy tél múltán az erdőt ha járom.
Hosszú tél múltán meleg tavasz jön, zöld fakadások fákon és földön, sarjadás, nyílás, féktelen bomlás, illatok, fények játéka pompás, vaddisznó, farkas, mókusok, medvék járják, makogják jobb idő kedvét, duzzadó erek, színek, virágok — s míg szépnek látod újra világod: jutnak eszedbe, szánod-e őket, őket, a nemrég büszke fenyőket?
Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan – Állok a szenvedés boltajtajában, a tavasz alvilági kapuiban.
Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét, az elképzelt angyalok zuhanását, de most én zuhanok, s fejedtől talpadig oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.
Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened? Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben, mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?
Viszi a szél a fákat, mint a füstöt, s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan s mi így hagy el; szeretnem a Napot: rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.
Ülni, ablakban, hegyen, fák alatt, Ülni és nézni az élő világot, A nagyot és a kisvilágokat: Az őszi nap bizsergő sugarát, Elefántszín faóriásokat, Göcsörtös ágak labirintusát, Fűszálak, hangyák, szöcskék dzsungelét, Csüngő vízcseppet, csillogó sarat, Kutyák bozontját, tehénkék szemét, Pillangó-lengést, felhők suhanását, - És hallani a csendet, locska szellőt, Fecsegő lombot, csörfös kis rigót, A lankadatlan tücsök-tremolót, S a békanép fegyelmes kórusát, Embereket, az össze-vissza élet Ágaskodó ezer színét-szagát, Gyerekzsivajt, szekérzörgést az éjben, Arcok titkait, gépek muzsikáját, Csepp ablakokon alkony csillanását, Öreg fiúk fontoskodó hadát Nagy házak furcsa kőkockáiban: Mindent ami él, mindent ami van, Csak nézni, nézni, símogatni szemmel, Semmit se váró, békés szerelemmel Már nem azért, hogy dalba-versbe álljon, Hogy engem mondjon, nekem muzsikáljon, Még csak nem is ajaktalan imának, Csak úgy magában mindent és magának, Csak önmagáért, nem énmagamért, Csak nézni, nézni, színről-színre látni, (Testvér ez avval, ami odaáti, Ahol lefoszlik Ádám fátyola;) Szemoldó ujjad így illesse pillám, Adeptusodnak így avass fel immár, Hatvanas évek áldott angyala!
II. A csillagok tövében
Mondd, üldögélő, aki minden este Kiülsz az egyre teljesebbre váló Holdgömb alá s elnézed mozdulatlan A csillagképek hűvös reszketését - Nem hív a szomszéd házak békessége, Ahol megfáradt emberek pihegnek Erőt aludni a holnapi gondra, Nem hív a kertek aljáról az ének, A nevető, játékos fiatalság, Csigaházad sem, kedves asztalod sem, Melyen a villany meleg fénykörében Könyveid meghitt bölcsessége virraszt; Csak ülsz, csak ülsz a csillagok tövében, Magadat is felejtve - üldögélő, Mondd meg nekem: mit látsz az éjszakában?
Csillagokat? Bolygók, napóriások, Izzó ködök, tejútak óceánját? Sugárözönök zápor-zuhogását? Fényesztendőknek megszámlálhatatlan Eónjain keresztül erre tévedt Törmelékeit sokszázezer éve Kilobbant kozmikus tragédiáknak? A világsíkok egymásba simúló, Egymásból újuló dimenzióit? Bújócskáit a hullámnak, a fénynek, Csilló tükörén a Határtalannak? Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Szellemek suhantát? Csillaggolyókkal tekéző Hatalmak Három pár szárnyon lebegő csodáit, Amint a Törvény zengő vesszejével Vezényelik, - komolyan, mint a gyermek, - A Játék ütemét és énekelnek? Ezt látod?
Ezt, és többet, és nagyobbat.
Többet, nagyobbat? Hát van még azontúl?
Azontúl már az ember nem beszél. A csillagok közt csillagként lebeg És teljesül és hallgat, mint a Hold.
III. Barack
Barack a lomb közt, derekán a nyárnak. Betelt ígéret, valósult remény. Nincs benne semmi már, ami önös volt, Ami fanyar volt és fás és kemény. Mindene méz már, csorduló zamat, Dús testében lélekké lényegült A rost, a hús, még a csontos mag is. Ül csendesen, békén: beteljesült. A pillanatot várja vágytalan. Mikor lehull, magától, boldogan, S az anyaföld ünnepi asztalán Testét átadja ételül.
Ne búsulj, kishitű: Pár esztendőd még adatik talán.
IV. Most válik el
Küldetett minden tehozzád követként: Lásd, mi lehetnél, Ha egyszer amúgy Isten szíve kedvént Megemberednél. Elég a gubbasztás, öreg gubó Bezárt magadban: Kaland az élet most is, izgató, Mint húszéves korodban.
Öregszünk? Éljünk! Még távol vagyunk a Tőlünk telőtül. Most hívja még csak mesterét a munka: Kezdjünk, előlrül. Most válik el, hogy mit érlelt a csend A dús napokban. Pihenni ráérsz, - majd, majd odalent, Majd százéves korodban.
Azazhogy állni, nyugalomra térni Még ott se számíts: Mozogva kell a Mozgatót elérni. Fény vagy? - Világíts Most válik el, ha megfogantatott A szikra benned: Fellobban-e itt, fellobban-e ott: A végtelennek!
