antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Egy kicsit hozzáadva a mai képekhez és feladványokhoz...
"Titánia e világot ne járja; Emberek közt nem érti senki sem, Százezer bámészkodó körülállja, Suttogják: A bolond nő itt megyen. Irigy rosszindulat leskel utána, És kiforgatják, bármit is tegyen; Térjen hát vissza ama régiókba, Hol széplélek megannyi társ-lakója.
Hallgass el egy kicsit, te mocskos utcalárma! Legyen ablakod, ajtód, a füled is bezárva; És állítsd el a rádiót. Lelkem, celládba térj s földig zuhanni engedd Figyelmed függönyét, úgy ünnepeld a csendet És benne minden földi jót.
Hallgatva ünnepeld csendjét az értelemnek, Melyben a gondolat villámai teremnek, A zengő percek ihletét, Melyben kibomlanak a lélek mérhetetlen Arkangyal-szárnyai, s szóban elférhetetlen Zenét suhog a szent setét.
A hallgatást idézd, a szívek drága csendjét, Amelyben megfogan a két-malasztú szentség: Hűség, barátság, szerelem. Ó sírig és síron túl mosolygó szent szövétnek, Amely odalent nőttél a lét előtti létnek Hangtalan örvényeiben!
És csukló térdeden imádd a csendek csendjét, Amelyben önmagával beszél a Végtelenség, A hallhatatlan hallható. Térden virraszt az éj és mindeneken csend ül, Amikor a magát megtáró Végtelenből A föld szívére száll a szó.
Emlékszel: Hóreben, barlangja odujából Milyen borzongva leste a zord Illés, a látó, Az Istent, aki elvonul. Milyen hiába leste sebes szél viharában, A földrengésben is, a tűzben is hiában: Suttogó szellőn járt az Úr.
Gépkattogása közt a rohanó jelennek Engedj, ó tiszta csend, csendje a Végtelennek, Egy pillanatnyi pihenést. Hagymázos homlokom lágy ujjaiddal född el, Leheld be lelkemet templomi hűvösöddel: Csak az él, aki benned él.
Csak az él, akiben a lélek tiszta csöndjén Némán izzani kezd a titokzatos tömjén S füstjén az Angyal megjelen. És ámuló szeméről a fátylakat leoldja, Az Angyal, az Istennek alázatos heroldja: A csend-foganta Kegyelem.
Gondolatoktól körülrajzva leülök a pilisi romok mellett a diófa alatt fakadó forráshoz, mely az egyetlen, ami nem változott s úgy bugyborékol most, mint 800 év előtt.
Prohászka: A Pilis hegyén
Ballagdálok a vén Pilisen, Az ezredes erdő lelkét lesem.
Málló köveken, zörgő avaron Régvolt magyarok nyomait kavarom.
E kövön tán a táltosok Regesajkú népe áldozott.
Amott a völgyben szíthatta tüzét Remeték apja, boldog Özséb.
Az irtás földön amoda át Feltűrt csuhájú bence-barát
Irtotta az erdőt, törte rögét És pingálgatta pergamenét.
A forrásparton itt pihent Tán tegnap is még a Püspök, a szent.
Látom most is, amint meditál, Fákkal, füvekkel összeáll
S ezüst fejével tovalebeg, És elnyeli lassan a rengeteg.
Zsibongó fejjel járdosok, Elnyargaltak a táltosok.
Elfeküdtek a remeték, Némák a romok, köveik feketék.
Múlt már, rege már a Püspök is, Mese vagy magad is már, néma Pilis.
Megyünk-e mi is már aludni, mesék, Ha kibontja az éjszaka szemfödelét
S egyedül marad ébren a rengeteg, Elsiratni a szenteket?
Sétálni megy Panka a búzamezőbe, Pillangós papucsba, hófehér kötőbe. Dalolgatva ballag, egyes-egymagába, Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája! Simulj puha pázsit lába alá lágyan, Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Légy a legyezője, te lapu levele! Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele! Búzavirág-szeme mosolyog reátok: Nevessetek vissza rá, búzavirágok! Kakukkfű, az útját jó szagoddal hintsd be, Bújj a lába elül, szúrós király dinnye!
Ha a dűlőúton szegényke kifáradt, Szagos fodormenta, te vess neki ágyat! Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel, Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel! S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa, Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!
Uram! borzasztó! megöl ez a köd, Ez a homályos, titkos sejtelem! Mint mázsasúly, mint vérszopó vampírhad, Úgy nyom lefelé, úgy ül lelkemen, - Sehol menekvés! Sehol pihenő! Homály előttem és hátam megett!... Oh, ez a tespedt, gyilkos félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Szökkenjen lángba éther, levegő! Tüzes lángkévét löveljen a föld! Szemet-vakító tűztenger legyen, Mi földet, eget és mindent betölt! - S aki versenyt zúg, sír a felsikoltó, Jajongó lánggal, énmagam legyek!... - Csak ez a sápadt, kínzó félhomály, Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Vagy nem bánom, ha sötétség borúl rám, A nem-tudásnak örök éjjele, Melyben kialszik érzés, gondolat, S az öntudatnak halvány mécsbele; A mindenségből egy nagy semmiség lesz: Nem lesz kérdés és nem lesz felelet... Semmit se bánok, csak e félhomály Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!
Miután azok a fővezéri szóra Hamar összegyültek, gyülekeztek volna: Magukban a dolgot forgaták erősen: És annakutána hallgatának bölcsen.
A vezér pediglen ágy alól kivonva Egy nagy papirosat, mint egy szóró-ponyva, Leterítteté a sátor közepére És lehasaltak mind, körül a szélére.
Képzelhetni, milyen nagy volt az a levél, Amelyikre, festve, egész ország lefér! Város, falu, erdő, hegy, folyóvíz, patak... Még hal is a vízben és az erdőn vadak.
Voltak azon gályák, hullámhányó tenger, Bozontos hegyek, mint egy-egy gubás ember, Kacskaringós folyók, találomra... mint a Dinnyeföldön mikor széjjelfut az inda.
Ott a tokaji hegy, mint egy cukorsüveg, Mellette mindjárt az asszuboros üveg; Ott a Hernád vize... hires folyam váltig, Azér' mondják: nincsen párja a Hernádig.
Csonka tornyaival ott vagyon a vár is, Rajzban sem kisebb mint ez a kalamáris; Őrzi nagy-kevélyen három szál levente, Egy a kapu előtt, kettő pedig benne.
Mindez, többel együtt, megvolt a levélen Irva sok szinekkel: sárgán vagy fehéren, Feketén, pirosan, kéken vagy irombán. Környülfeküvék hát a vezérek, mondám.
De sehogy se' birták belőle kinézni, Mit akarnak mostan Nagy-Ida vitézi; Noha mind oly tudós képeket formálnak, Mintha a világon semmitsem tudnának.
Kezdődtek ugyan szép tekervényes viták, Jegyezé utánok kilenc iródiák, Sok papir elpusztult, sok tinta elfogyott: Akkor csapta feljebb a zsidó a rongyot.
Míg igy tanakodtak a mi bölcs vezérink, Monda egy sovány ur (legyen neve Héring): "Sok szónak sok alja: én találtam egyet: Uraim, nem látják ezt a magas hegyet?"
Toldiné azonban, Toldi Miklós anyja, Fia bújdosását nehéz szívvel hallja; Hírül adják néki kolduló barátok, Hogy fején vérdíj van, irtózatos átok. Azóta sem éje, sem napja szegénynek: "Én bizony" azt mondja "Budára felmégyek: Tán szíve királynak megesik a jajra S megkönyörűl, - hiszen neki is van anyja "
2
Szándéka elébb is az özvegy királynét Megkérni, hogy lenne szószólló fiáért, Vizsegrádra menni, elibe járulni, Egy kis ajándékkal lábához borulni. Rögtön is ahoz lát, késedelem nélkül, Elrendeli házát, maga útra készül, Mezei munkának úgy is szűnt a nagyja, Ami hátra van még, a cselédre hagyja.
3
Azután egy belső régi szekrénybe nyúl, Melyet ifionta hozott menyasszonyúl; Nehezen nyiták ki, nekiestek hárman: Feledé a járást kulcsa is a zárban. Gondosan felhajtá felső takaróját, Régóta beszerzett "halálra-valóját", S keze-fejét óvást ezek alá dugva, Keresgél odalenn valamit egy zugba'.
4
Legelébb az arany koszorút vevé ki: Anyai jószága volt e párta néki, Úgy szállt az örökbe leányról-leányra, Bajos lenne hamar megmondani, hányra. Gyémánttal, rubinttal a cifrája ékes, Smaragd benne szép zöld, opál benne kékes, - Anna odagörbűl, lélekzetet sem vesz, Szeme-ragyogása a kövekén túltesz.
5
Azután kösöntyű, szinte olyan áros, Kerűle ki onnan, összeillő, páros, Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc, Melyeket azóta bánatosan őriz. Anikó hirtelen Toldiné karjára Felcsatolá egyik perecet próbára, S hamisan felrántá, feljül a könyökén - Mosolyogva feddi öreganyja szegény.
6
Majd elővevé a színehagyott övet, Lefeszíté róla késheggyel a követ, Drágakövet, gyöngyöt, mellyel az kirakva: Ezt is a többihez, kosarába rakta; Arany láncot is még, s több ily csecsebecsét, Melynek nem az érték adja csupán becsét; De, bár eladó nem volna egy világért, Mit oda nem adna egyetlen fiáért!
7
Most az eleséggel megrakott szekérbe Széna ülést töm az öreg Bence térde, S od'adá a gyeplőt a Bence-legénynek, Bölcs tanácsaival se' maradt fösvénynek: Ezt így tegye, azt úgy; - mutatá, hogy lássa, Mi a ló-hajtásnak bibéje, fogása; Maga is mellé űlt fő felvigyázónak, Nehogy baja essék kocsinak vagy lónak.
8
Unta pedig a szót fia, a tanítvány; Néha az ostorral nagyokat suhintván Meg-megcsapja lábát a lógós lovának S megrántja a gyeplőst, hogy ne szaladnának. Végre felűlt aztán a nemzetes asszony, Hogy az űlésből is rendeletet osszon; Mellé unokája; míg egy asszonycseléd Be-limlomolá a kocsi első helyét.
9
Haj! repűlne szárnyon Toldi édes anyja, Bence is, az ifjú, vágtatna, rohanna: De apja fiáról nem veszi le gondját: "Ne zavard a lovam!" mondja neki mindjárt. Jó úton ügetve, ha göröngyös, lépve, Lassítani minden partocska elébe, Minden kikopásra, kicsi földhajlásra: "Ez a magyar lónak igazi hajtása."
10
Értek ebéd tájon csak közel egy rétet: Bence azon volt már, az öreg, hogy étet, Meg is állt, le is szállt, s gondviselő kézzel Lovai üstökét megrángatta kétszer. Majd, míg fia dolgát végezi a lónál, Ő avart szed össze, abba tüzet csóvál... Így van ez, ebédre, délre, uzsonnára... Isten tudja, mikor verődnek Budára. -
A hegy leve...:))
Pusztaszabolcs-Sárbogárd között, a vasúti töltésről...
Jó ez a fordítás.:) Persze, az alapmű is...:)
