Tiszta, ártatlan mivoltod hint érzékenyen gyógyító balzsamot néha már kérgesedő szívünkre, az ember ráébred pár percre, a tökéletesség itt jár köztünk... mire hófehér mosolyod arcunkról rád visszaragyog, szívek közt tapintható kötelék lesz a jóságba vetett hit... az ember szinte feloldoztatik a hétköznapok sara alól.
Szervusz drága Eastwood, örömteli, sikeres napod legyen.:) Csodás versekre leltem ma is, nagy hatással vannak rám, megtetézve a reményteli napomat, - köszönöm a verset neked.:)
....................
Kópis Eta
Egy hajléktalan anya halott gyermekéhez
Hallgasd...! ..., hogy zuhog a zápor? Veri nyomortanyánk... ...ködfalát... Hallod?... Én drágaságom, mily vígság, dáridó..., dühöng odaát?... Kis tested jégpáncélba burkolta a kaszás, ... de szűzi álmod... el nem lopja, lelked már ott van..., odaát, ..., otthont talált. Jönnek érted... nem adlak. Ne félj! Kebelem melegít. Édes, anyatejízű csókom..., ..., életet ad..., felhevít. Óh! Jó volna még érezni láztól remegő testedet..., ..., de jaj..., jaj nekem, már angyalok ringatják lelkedet. Míg tűz égetett..., élt még bennem is csöpp remény. kihűlt a vulkán, reményvesztett, ..., semmibe tekintő..., megkövült anya lettem én.
Maradványodat... ringatom, ernyedten..., elalélva..., tán eszem is bomlik már? Nővérkéd félőn..., hozzám simulva, remegve kérdi: ..., „mért nem sír a kishúgom..., anyukám?”
Tágranyílt őzikeszemébõl egy rakoncátlan könnycsepp szökik, ..., majd holdfény arcán lepereg. Jéghideg tapintásodba..., ..., beleremegve, mint „künt” a zápor elered..., már bömbölve kér számon tőlem, s jaj..., keservét, bánatát ..., nem csillapíthatom. Halott orcádra letekintve megszáll a béke, nyugalom.
Csend ül már nyomortanyánkon, gyászos, halotti, búlepte csend. A fájdalom aludni tért. Szívem kamrája jéggé dermedt, mélyen bezárta parányi életed.
Szervusz kedves Lutra! Igazán örömteli napom van, - a professzor úr ma de. operálta meg a férjem szemét, reméljük a legjobbakat, - itthon, rögtön a géphez jöttem, verset feltenni és olvasni, mert mostanában kevés időm volt rá a sok intézkedni való miatt, - nagyon szép versekre leltél, köszönöm, hogy elhoztad.:)
Csak utasítanak mind: mit csináljak, hogyan keljek, egyek, igyak, hogyan álljak, tanácsokat kapok, hiszen itt mindenki tudja – de ez egyesegyedül csak az én gyerekem útja,
az övé, nem az enyém, de én mindent megteszek érte – hangosan mondom, hogy mindenki értse: csak ő tudja az útját, mert benne dobog az Isten, előjön a sötétből és előtte áll minden.
Ég a gyertya, ég, bennem ég, vigyázok rá nagyon, hogy el ne aludjék, hogy jól aludjék, puha legyen bennem a párna, és dúdolok neki, hogy szép legyen az álma, még semmit se akar, és semmit se vár ma, belülről szeret, mint senki más.
Nekem nem kell erő, nem kell hatalom, szoptatom majd, ringatom, simogatom, ami én vagyok, azt mind neki adom, mert belülről szeretem, mint senki más.
Nagyon!
Ég a gyertya, ég, bennem ég, nem akarok semmi többet, nekem ez elég,
én szeretem és várom, és mindent megteszek érte, és hangosan mondom, hogy mindenki értse: csak ő tudja az útját, mert benne dobog az Isten, előjön a sötétből és előtte áll minden.
Ha fejedet megőrzöd zavarban, Bár csak szidás ér jóságodért. Ha kétkedők közt bízni tudsz magadban, De megérted a mások kételyét. Ha várni tudsz, s a várás el nem fáraszt. Rágalmaznak, s nem ejtesz csalfa szót, Nem gyűlölködsz, bár a gyűlölség eláraszt, S mégse játszod a bölcset és a jót.
Ha álmodol, de nem úr az álom rajtad, Gondolkodol, de végcélod nem ez. Ha balsors sújt is, megmarad nyugalmad, S nincs oly siker, mely lábadról levesz. Ha az igazságot, amit kimondtál, Más aljas eszközül használja fel; Ha élted munkája tiszta rom már, S tört szerszámmal elölről kezded el.
Ha van szíved, hogy mindazt, mit elértél, Ha kell, egyetlen kockára rakd, s túltegyed magad, ha vesztesség ér, s ne legyen róla többé egy szavad; Ha tudsz még küzdeni, mikor a lelked, ideged, izmod régesrég halott, s helytállnak, mikor nincs más benned, csak a tudat, hogy ki kell tartanod.
Ha tiszta tudsz maradni tömegben, s király előtt is őszinte, emberi; Ha nem bánthat meg sem barát, sem ellen, Ha nem szolgálva, de tudsz segíteni;
Ha az egész órát úgy betöltöd, hogy benne érték hatvan percnyi van, minden kincsével bírod ezt a földet, s ami még több, ember vagy, fiam.
Translated by Hungarian writer Szabó Lőrinc (* Miskolc, 31 March 1900 – † Budapest, 3 October 1957).
Fiam, ki még csak őserőmben élsz most, Kinek élete ma még az enyém, Kinek eljötte ma csak akarásom, Kinek édes anyja: szűzi leányálom Vágyó anyasága ezüst hold éjjelén, - Fiam! te érted harcba megy apád.
Te állsz előtte rőt alkonymezőkön Vértengerárban - dölyfösen s vadul Mikor a nagy Halál száz kaszás legénye Életrendeket köt vérkalász kévébe, S rohamra mint visz ős, vadpogány Hadur, Fiam! te érted harcol az apád.
És ha majd elhullt a sok-sok Messiás, S a szentelt vérből élet magja kél, Hófehér táltoson harsonás legények Harsonája harsan s örömtüzek égnek, S szent életharmat lesz az elhullt köny s a vér: Fiam! te érted visszatér apád.
Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Tábori posta
O gyermekem, piciny, mezítelen, fehér husod Milyen finom, növő, bágyadt-szirmú virág: Én félve remegő sejtés-ködök között Hallgatom testedet: kis, dobogó világ!
Kis, dobogó világ: megrezzen minden ér itt, Ha forró ujjaim ölelik húsodat, Picinyke óramű: ketyeg-ketyeg a belsőd A síkos és habosan vonagló bőr alatt!
O jaj lázasan érzem lobogó homlokommal: Mily máglya lobban itt fehér bőröd alatt! O jaj be remegően hajolok a szent tűzhöz S be gyönyörűen festi be fénnyel arcomat!
O jaj örömnek láza, be elborítod lelkem! O gyermekem, te jössz majd, ha én már elmegyek! O jaj te lobbanó láng: te öröktüzű élet, Ki percről-percre titkon emészted testemet!...
Fáradt holdfény andalog az égen, alszanak a csillagok egymás mellett, szépen. Vigyáz rájuk a bölcs Hold, az égi Apa, bezárlak én is kicsi fiam, karjaimba. Alszik már az autó, a papa, a mackó, a könyvek, a rajzok és a játékkuckó. Kicsi lepke, kicsi vidra, vigyáz rád és az álmaidra. Reggel minden új lesz, új nap virrad, Aludj kincsem, mindjárt pirkad. Nekem a világ maga vagy Te, az én kicsi fiam maradsz mindörökre.
Szervusz kedves Lutra! Köszönöm szépen, ezt a szépséges verset is!:) További Kellemes napot kívánok.:) .................................
Török Sophie: Versek
VII.
A szivem reszket, reszket és ujjong! szerelemtől reszkettél-e már így szegény sziv? Kicsi lábak topogását hallom az Időben apró selyemujjak kapaszkodnak életembe - oh fonnyadó életem ujjongva felvirul: hogy táplálhasson téged gyermek! Sirva sóvárgott embervirág: kit nem hordoztam méhemben, s kit fájdalommal nem én szültem e világra: ime kinyujtottad felém hajnalszinű tenyered: hogy megfogódzhasson benned sülyedő életem. Áldott légy kicsi száj áldott a serkenő mosolyért, a gügyögő szóért melynek mennyei büvöletét nékem rendelte az Isten. Áldott légy, mert megtaláltál engem elveszettet! és meleg sziveden megmelegitettél! Drága karocskák, öleljetek szorossan! Arany fejecske simulj szivemre... Üdvözlégy gyermek, kiért annyit sirtam! Üdvözlégy! mégha minden könnyem ezután érted ömlene!
Szép napot, kedves Jahorka!:) Köszönöm szépen.:) Örömmel látom, hogy teljes szívvel, lélekkel jelen vagy sok topikban.:) Neked és a családodnak, kicsiknek és nagyobbaknak, minden jót kívánok!:)
Jött rám ez a rút esztendő, hozott bánatot, keservet. Szent Sebestyén teste sem volt barbár nyíllal átalvertebb – jött rám ez a rút esztendő, falnál fehérebbre festett.
Meg-megálltam séta közben, néztem magam elé hosszan, mormoltam a szót, mint imát, azt hihették, megbomoltam, honnan is tudhatták volna: hallgat engem fiam holtan!
Jött rám ez a rút esztendő, és itthagyott kiraboltan – Jóskám, vágd az Úr szemébe: én egy költő fia voltam, ki nem trónusod cselédje, de testvér a csillagokkal!
Nagy kék szemeidet örökre lehunytad: halott az én drága kicsi fiam, halott. Engemet már, hidd el, a halál is untat. Élek, amíg élek. Ha kell, hát meghalok.
Eleddig én apám sírkeresztje voltam, veled most jövőmet temetem el végleg. Kell az istennek egy ember, aki árván, őszen, kiraboltan: a Napba néz érted.
*
Gyászéj
Akkora hold van, recseg-ropog a mennybolt. Fiam a földben.
*
Napáldozat
Arany felhők koszorúzzák a Napot, repülőgép húzkod ezüst szalagot.
Dereng, ami múlik, rejtett fénye van. Fiam halott. Ha van Isten: véle van.
Hát munkásember lettél, kisfiam! Látod, üzentek általad a gének: a föld alól a nagypapák, a dédek, az őssejtig vissza megannyian, mert munkásember lettél, kisfiam.
A munka mindig nehéz volt nagyon. Gondolj csak a roppant piramisokra, tenger verejték ontatott miatta, de áll büszkén, az idővel dacol; a munka mindig nehéz volt nagyon.
Ám nélküle mi lenne, mondd, veled? Lopnál, csalnál, talán embert is ölnél, hóhért állítana mögéd a törvény, gyötörné szívemet a szégyened. Mi lenne, mondd, mi lenne így veled?!
Az idő ajkán mosoly ül, mosoly. Elmúlásunk értelme itt a munka. Csak a hűtlen halál hagy majd magunkra. Mindegy, hol élsz, falun vagy városon: az idő ajkán mosoly ül, mosoly.
Most minden éjjel rólad álmodom, és reggelre könnyes a vánkosom: kicsiny vagy újra, s egészen enyém, ott futkosol a hegy gyepszőnyegén vad kisfiú, szélfutta arcodat almapirosra sütteti a nap, pöttön hugod totyog, de el nem ér, Te futsz előle, mint a hegyi szél!
Álmomban is tudom, hogy álom ez: az a gyerek enyém már sose lesz, oly messze ment, de mint egy ködgomoly : álom, valóság, idő összefoly... ölembe veszlek most, s nem engedem, hogy nagyra nőjj, maradj csak itt velem; tudom, mi jön, ha résen nem leszek: titokban megnősz, s elveszítelek.
Oly boldog vagyok, s oly boldogtalan. .. elszáll az álom reggel nyomtalan, szemem még nedves, lassan ébredek: miért nem írsz, nem vagy talán beteg?! Azért ez álom? — villan hirtelen, csak az ne legyen édes Istenem! Most annyi járvány, baj van mindenütt... jaj, mért gondolok ilyen keserűt!
— Nem tudsz vigyázni? Ó, te rossz gyerek! Kiskorodban is, hogy intettelek : ne mássz a fákra, ne rohanj vadul, mint egy csikó, ha féktől szabadul, szót nem fogadtál akkor se nekem, mégis legalább őrzött két szemem, oly messze vagy most, csak, ha álmodom, veled az éjben így találkozom.
*
Levél! Levél! Ó drága, jó gyerek! Hogy én mennyi bolondot képzelek, hogy szidtalak, fiacskám, megbocsáss, mindennek oka a sok álmodás . . . felejtsük el, Párizsból süt a nap, egy fénysugár forrón arcomba csap .. . tényleg tavasz lett, s milyen hirtelen: ibolyák pattannak a szívemen.
És mennyi jó hír, nincsen semmi baj : — Anyu, erős vagyok, mint egy bivaly! — Pontosan így — és sokat dolgozom — ó, drága, szép, hatalmas Okosom én mindig tudtam... csak gyakrabban írj, ezerjófű vagy nekem, csodaír, ha látnád most a szemem hogy ragyog, tündöklőbben, mint fent a csillagok!
