"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Azt gondoltam, csak buta frázis, hogy a május meg a szerelem.... Lásd be, ez annyira banális, mint elakadt tű a lemezen. Mitől mindig ez a hajcihő? Na, bumm, kicsit kizöldül a táj! Meg lesz napfény, meg fodros felhő… minden csupa kellem, csupa báj. Aztán jött az a fura tavasz, magam sem értem, hogy lehetett, rég nem voltam esetlen kamasz, de tény, hogy épp májusra esett, hogy szíven talált az az este, színház is volt, meg csillagos ég… Mi más, ha nem a május tette, hogy úgy csókoltam, mint nagyon rég. Aztán már mást nem is akartam, mint Téged, meg sok ilyen estét. Sodort egy érzés, én meg hagytam, hadd vigyen magával szerteszét. Látod, most meg ez van, hogy írok, akár egy bakfis, úgy verselek. Pedig vagyunk, mint régi párok, kik éltek már néhány életet. És néha még cinikus vagyok, hogy a május, meg a szerelem… De ha az ég ugyanúgy ragyog, lassanként talán már elhiszem.
Mikor május kezdi híves hajnaltájon Édes ébresztőjét halk muzsikaszájon: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal?
Lészen szerelemnek örök-új divatja, Mind az egész földet templommá avatja, Akárhol is hajol két fej össze csókra, Imádság lészen az, új öröm új jókra.
Csak fészek is nyíljék elég a madárnak, Hová turbékolni szépen hazajárnak, Édes Uramisten, végtelen kegyedben Ne felejtsd: hol leszünk! - új házbérnegyedben!
Tudod arra gondoltam, hogy a sok ünnep között egy van, amelyik különbözik az összes többitől, ő nem a testnek az ünnepe, nem a születésről, és nem a halandóságról szól, nem születik, és nem vénül, nem a bor, és nem a kenyér ünnepe, azon a tavaszi napon a lelket nem csak általában, hanem különösképpen a szent lelket ünnepli az ember, piros pünkösdnek az ünnepe, a szent léleknek az eljövetele, azon a szép örömünnepen a lelket nem általában, hanem, a szerető lelket ünnepli az ember, ami talán, ha szeretünk, mindig itt van közöttünk, itt van bennünk a lélek, amit a szeretet szentel meg, az teszi királlyá, avatja hétköznapiból ünnepivé, emberiből istenivé, aki a szent lelket magában hordozza, azt ő felszabadítja, a félelmeitől megszabadítja, a szeretet, vagyis a szerető lélek, maga a szentlélek, az embernek különleges erőt ad, eltölti hittel, és bizalommal, olyan hatalom az, ami hatalmasabb minden földi erőnél. 2010. május 20.
Rózsák közt muszlin fehérben szökdeltél tündér leány, nyíltak körülötted a rózsák bódító illatod szállt. Rózsafüzér ékítette, gyönyörű hattyúnyakad, kacéran rám kacsintottál, amikor megláttalak. Felém küldted bátorítón csábító csókjaidat.
Tövissel szúrtak rózsáid a legszebb rózsák között, mikor egy rózsabimbóban, csábító eperszín ajkad ajkammal érintkezett. Felejthetetlen volt csókod, egy örökös emlékezet, én elhittem akkor ott néked őszinte szerelemedet. S lám… most rózsáid tövise örökké szúr engemet.
Pataki Katalin /Glica/ Gondolat csókja http://www.youtube.com/watch?v=H_IRob0AFUQ
Április volt, amikor ott először megláttalak, A mólón bolyongtál, fáradtan, magányosan. Ezüst csillámait szórta szét a lenyugvó Nap, És Te benne mendegéltél szótlan, hallgatag.
Nézted a lustán mozgó vizet, s a fakó kék eget, S a szobor kormoránt, a semmittevő madarat. Hallgattad a föltámadt nyughatatlan hűs szelet, S arra bolyongott a hajókürtök fájós üzenete.
Holtak lelke újra éled előtted, s benne a múlt, S a sirályok most is gyászukban siránkoznak. A tengerek, sötét mélyére merültek alá az álmok, Odavesztek, csillagoktól ragyogó holdvilágok.
Másnap, ismét a mólóra hozott, láttam arcodat, Szemedben, a csalódás apró könnye csillogott. Fájt a szíved, fájt az álom, hogy Őt nem leled, S a hajnalnak közeledtével a szerelem is odalett.
Ne legyél szomorú, hiszen új reményt hoztam, Nézd a fölkelő Napot, a tenger vizét aranyozza. Fehér fátyolként lejtőznek, szállnak a sirályok, s A tenger zöld vizéből születnek, játszó hullámok.
Ne zárd be sértődötten, búsuló szívednek ajtaját, Engedd be a vándort, ki vidáman, dalolva arra jár. Ne büntesd őt oktalan, hisz ellened nem vétkezett, Kedves szavakkal, vadvirág csokrot nyújt elébed.
Érzem amint oldódik testednek, rideg feszültsége, Lassan Te is észre veszed, varázslatos jelenlétem. Szemed tükrében születnek, különös szép fények, S az illatos gyöngyvirágcsokrot, érinted gyöngéden.
A lassan életre kelt Gondolatot szívedhez engedted, Oltalmazó, erős karoddal, gyönge vállamat átölelted. Valami bolondosat, kedves szavakat a fülembe súgtál, Egy perzselő, szerelmes csókot a nyakamon hagytál.
A mai naptól párban leskelődünk a vihar vert padon, Ám zenét hallunk, a kőfalaknak csapódó hullámokból. Villámok gyújtják föl a tengert, föl szállnak a Lelkek, S az égi felhők földig hajolva, táncba hívják a tengert.
ó kincseim, ti drága szavak megkenve veletek morzsálódó kenyere a koldusnak elhagyott réteken forrás tiszta vízét takarja a gaz lehajol hozzám az Úr némán vigasztal hiába gyűjtöttem gyémántot aranyat mostanra folyó kaviccsá változott a pillanat én álmodtam -e az életet vagy az élet álmodott engem ki ígért nekem örök életet - senki-, senki sem elmémen ül a döbbenet hisz csak annyi vagyok mint egy madárfütty a délutáni dúdoló ligetben mögöttem hagyva szárny csapásait az életnek ó kincseim, ti drága szavak belőlem nőttetek mint csírája a magnak hol dicsérve, hol átkozva nőttetek gyökértelen fának erdőtlen tisztás, hol szenvedtek ó kincseim, ti drága szavak
Emlékszel-e rám? Udvarunknak ékessége. Jó apámnak hüssülője. Öreg diófánk. Koronádtól alig látszik kicsi házunk. Ahogy nőttél, úgy szállt el Az ifjúságunk.
A kéz sincs már, ki elültetett. Életvízzel öntözgetett. Ő sincs köztünk már. Én emlékszem rád vén diófa. S emlékszem a jó kalácsra. Mit gyümölcsödből, sütött jó anyám.
S te emlékszel-e még? Mikor elment a legény. S hű párjával tért vissza. Emlékszel-e vén diófa?
Bólogató koronáddal. A múltnak állsz itt, bátran. S minden ősszel peregteted. Sárguló leveledet.
Nem vettem még eddig észre. Hogy így, múlnak el az évek. De most tudom már. Halkan síró leveleddel. Ifjúságom könnyezed el. Öreg diófánk.
Kizöldülsz majd új tavaszra. Ismét gondolsz a múltra. Szép zöldellő leveleddel, Arra kérlek ne feledd el. Együtt nőttünk, s öregedtünk. Mind a ketten megvénültünk.
S ha nem lennék itt új tavaszra. Arra kérlek, hogy a múltnak, Állj itt, bátran. Telet hozó hideg ősszel, Halkan pergő leveleddel. Emlékezz reám!
Néhány össze-vissza tincs, szabálytalan kis selyempamacs; ilyen a hajad. Élő, boltozatos, tiszta homlok, mögötte csak babás gondok: mama, tiszta ruha, cumisüveg, csend, jó puha meleg. Nagy fényes, feket szénrögök, sűrű, sõtét pillasövények mögött, benne világosság, mókás tűzmanók, gyöngyház könnyek: ez a szemed. Hadonászó kezed már símogat is, nem fél tőled a virág, tenyeredbe hajtja fejét, ahogy te hajolsz hozzám álmosan. Elalszik a szemed, az arcod, a kezed, és jóillatú kis gombolyag leszel, meleg szuszogás. Hogy vagy, és hogy ilyen lettél, szünni nemakaró, hozsannázó öröm, egy - halálig - visszatérő szó: Köszönöm.
Kárörvendő varjak szigorú csőrükben hozzák a ködöt alkonyatkor, söpri a fényt kormos szárnyuk, füstté fakul az aranypor, már Nap sincs talán. Sárga-bíbor színét ellopta sok levél, írígykedő bogyó, felfénylő pásztáit ki tudja hol viszi a szökevény folyó. Ki tudja, hol a Nap ? Baljós arcú varjak feketén megülnek felhőlombú fákon. Gyújts nagy tüzet, Ülj le mellém. Nagyon-nagyon fázom.
Néha elviselhetetlen, ami van mert arra gondolok, ami talán lehetett volna, s amit örökre elmulasztottam. és fáj, mert járhatatlan a tenger életem és a part között, reménytelen a sóvárgás tiszta csillagok felé. Bolyongok, mint hajótörött magányom szigetén, tétova lépéseimet már senki nem vigyázza. Tanácstalanul borul fölém a néma éjnek csillagsátra.
Valamit tudnak Rólad a fenyők, a hegy, az ösvény, - amit én nem tudok, - ismerősen integetnek utánad. Feketén leng árnyéka minden ágnak, a völgyeket opálos köd borítja, s a messzi út ezüstös szalag csíkja eltűnt a fák közötti alkonyatban. Könnyű szemfedő most a rámboruló felhő, bújtatja hangod, lépteid, hiába várlak. Jól rejtik titkaidat a fenyők, már sehol sem talállak.
Sok mindent másként kellett volna. Bárcsak az idõ megfordulna s kezdeni lehetne mindent, újra. Élni tudni és élni merni, néha járatlan úton menni, nem csak rohanni, meg-megállni azt, ami szép, körülcsodálni. Nem szégyelni a gyengeséget, meghallani ha hívnak, kérnek, jobban bízni, jobban szeretni, szeretteink kedvét keresni. Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet rossz napjaiban is hinni a szerelmet többet gondolni rá, mit érez a másik, szeretet tüzével fûteni, ha fázik. Élhettem volna így is én. Újra kezdeni nincs remény, de amennyi idõm hátravan ebben a felemás világban, hadd élhessem meg tiszta szívvel, csendes örömök árnyékában.
