olyan az életem, mintha az "alvilág poklait" járnám, mintha valaki tudatosan mindent megtapasztaltatna velem, hogy ezáltal tudást szerezzek, közelebb jussak a megvilágosodáshoz.
És valóban:
soha ilyen boldog nem voltam, mint most, amikor kívülről szemlélve a legboldogtalanabbnak kellene lennem.
Szétoszlóban a köd, amiben eddig éltem.
Meglepő felfedezéseket teszek szinte nap mint nap és nem értem, miért nem voltak eddig ezek egyértelműek számomra?
- mert nem volt időm gondolkodni rajtuk? - mert nem tudtam, hogy gondolkodni kell rajtuk? - még nem volt itt az ideje, hogy választ kapjak?
Miért kell 44 év a felismerésekhez?
Miért nem hoztam ezt a tudást magammal?
Ez a sok MIÉRT foglalkoztat, és sokkal jobban érdekel, mint bármi más.
Ritmus az élet, pulzál, lüktet, Járja az ember, hurráz, csügged. Járjuk mi együtt az élet-táncot, Elszédülsz tőle, de mégis járod.
Lassíts le néha, jó pajtásom, Észreveszed majd sóhajtásom. Elfáradtam, pihennék, de mást akar a ritmus, Gúzsba köt, már ő irányít, élet helyett cirkusz.
Porondon az ostor hangja csattog, felpörög a tempó, Táncos lábak vad hajszáját fokozza zaklató parancsszó, Jobb láb koppan, bal láb toppan, tudsz te torz ütemre ugrálni, S a mutatványtól elfelejted, hogy meg akartál állni.
Nem emlékszel pajtásodra, lassú már a régi taktus, Ostor hangja, nézők tapsa, célod, hogy a csúcsra feljuss. Elvarázsolt élet-táncos, vágyad felröpít a holdra, Magasra szállsz, egyre feljebb, lábad felhőpolkát ropna.
Égbolt, nap, hold, fényes csillag - álmod újabb táncparkettje, Tejútfátyol libben körbe, göncölszekér röpít messze; De neked még ez sem elég, fokozod az őrült ritmust, Ám megbotlasz, lépést vétesz, utolérni tempót nem tudsz.
Ütemadó ostorhangtól elszakadtál, messze jársz, Föld és ég között bokázol, saját lépést nem találsz. Eszeveszett kalimpálás lett a táncból, barátom. Szomorú és hamis látvány. Felhőtáncos? Sajnálom!
Ritmus az élet, pulzál, lüktet, Vár vissza téged, újrázz, küzdd meg. Ütem, ha gyors, ha lassú néked, Taktust magadnak szabd meg, kérlek
"Ne azzal törődj, ki hogyan vélekedik rólad. Egyedül az számít, gondolataid, cselekedeteid hogyan hatnak vissza rád. Ha érzésvilágod zaklatott és elégedetlen, változtatnod kell benső helyzeteden, különben lelked sorsidéző mechanizmusa nem tud olyan állomásokhoz kapcsolni, amelyek segítségével nehézségeidet megoldhatod. "
Amikor nem vagy itt, mélyebben létezel bennem, mint legmélyebb csöndben a csönd. Én ilyenkor csak vándorolok, magamból is kivetve, árván, száműzetve, - és keresem a dalt és a reményt, hogy egy napon majd találkozunk mi ketten a metafizikai létezés sűrű hálóján túl, az itt és ott kereszteződésében és felismersz a csalogány énekében.
01barátom, Arozika, Jávorfácska, köszönöm, hogy itt voltatok és azoknak a kedves topikolvasóknak, akiknek talán sikerült egy kis örömöt szereznünk a versekkel, gondolatokkal, képekkel.
Szép álmokat, jó pihenést kívánok mindenkinek!
...
Fodor Ákos
A vándor imája
Ne legyen időm elrontani, ami jót megtehettem itt.
ha nem vagy velem sohasem ér véget a nappal szememből a bánat nem menekül hiába várom az éjszakát elkerül az álom ahogyan Te
kutató képzeletem bejárja a várost füstös sörözők pultján könyököl a tó partján mélázik vagy a téren a padokon kutat mindhiába
ha velem vagy szomorú szívvel hajnalodik várakozna még az éjszaka hogy betakarjon bennünket - vágyainkban hullámzik a tenger szemedben kacagnak az álmok mert a valóság ezerarcúbb mint a legszebb látomás: maradj velem mindhalálig
Mondd átok vagy áldás tudni, hogy ennyire szeretlek? S megbocsátható-e, ha lelked gyöngykagylóba zárom? Bűnnek vallod-e ha az érzések titkait sosem palástolom És a lobbanó szenvedélyt csak két szemedben látom?
Mondd, oly tisztán szól- e még lelkünkben a dallam, Mely annyi éjen át szívhez szóló lágy muzsikát játszott S melyben a kimondott szép szavak, mint apró mécsesek, A szerelem éltető erejétől kaptak öröktüzű lángot.
Mondd szeretsz-e úgy akkor is, mikor gondolatban ölelsz És nem érinthet két kezem a megvetetlen ágyon, Mert helyettem csak az őszi szél simítja révedező arcod, Ahogy elmélázva ringatsz egy könnyes vallomáson.
Mondd, ugye te nem kívánod, hogy rozsdás szóval hazudjak könnyű álmot, ha azt kérdezed tőlem, hogy aludtam: jól tudod, a rideg háztetők alatt, a gyéren szűrt sugarakban minden ostobán áll és mozdulatlan, - és mikor a hajnal házat ácsol a téli szürkeségben, ugye nem akarod, hogy eltagadjam, nekem - nélküled - semmi örömöm nincsen...?
Mondd, ugye te megértesz, hogy este, amikor az alkony alvadt sebe a fényes égen gyógyulni látszik, hiába békés a táj, és a kép színes, - akár Canaletto híres gondolái, - nélküled minden együgyűen semleges...
[...]
Lágy, szépdallamú, de igaz verseket írtam, néhol már giccs, - és ez sokszor megriaszt: romantika, dús érzelem fülledt a sorokban, s a közhelyektől arcomra fagyott a grimasz.
[...]
De ha nem vagy itt, üres és jeltelen a térkép, hideg kövekbe dermedt, széthullt, ős-csontokból hiába őriz itt kanyargó lépcsősort a hegység: az ember felejt, a kősziklák soha, - azt akarom, hogy a jelet talpad lenyomatai is véssék... - hadd lássák az utánunk jövők: ez szerelem volt. És szép. Mondd, ugye nem kell semmitől félnem...? Tudom, - úgyis viszel magaddal. Észrevétlen.
Vasárnap. Most régi és új emlékeket keretezgetek, leveleidet olvasom megint, - mindegyiket és újra, - halkan, tagolva, mert jóízű a szó - rólad - kimondva; ... igen,...ez régi, ekkor még nem töltöttem meg a nevedet veled, a tartalommal, - előveszem most egy fényképedet, látom mögötted a télies, haragvó eget, te fekete kabátban állsz, álmos félmosollyal nézel a gépbe, - szeretem a tekintetedet -, és itt egy újabb kép, ráhajolsz az íróasztalomra, kékkockás az ing rajtad: megnyugtat, ha a sejtelmesen puha félhomályban árnyékodat látom a falra rajzolódva... ...nézem a képeket, leveleidet, - és tudom, enyém az élet egyik legszebb ajándéka. Így van megírva.
Nagyon szép ez a vers, kedves Jávorfácska! Örülök, hogy ellátogattál hozzám.
...
Kovács Anikó
Súgás a tavasznak
Tavaszt szórnék szét máris, ha tudnék, elűzve a téli, rossz napokat, - mindet, elég volt a sötétből, tűnjön az árnyék: zümmögő napsütést akarok, - tüzet!
Látni akarom a friss rügyet, ha fakad, hogy új ruhát kap a gesztenyefa ága; te pedig bátran szívemre bízod magad, hogy elvezesselek egy szebb világba.
Sok zöld levél halkan, zizzenve lebben, nincs hang, mi súgna ennél édesebben, fénylő s kegyelmes béke ébred bennem;
semmi sem fontos már, csakis mi ketten. A parkban tán' enyhe szellő sem rezdül, …s látlak, ahogy jössz az úton keresztül
"Nyugodt szerelem nem létezik. Akivel megtörténik, elveszett. Nem tudok felidézni egyetlen pillanatot sem, amikor a szerelem nyugalmat hozott volna. Mindig szenvedésekkel és kibírhatatlanul boldog pillanatokkal jár, végtelen boldogsággal és mélységes szomorúsággal."
Boda Magdolna
(nevess csak)
Nevess csak, nevess. Se kezem érintését nem hagyom neked, se szoknyám selymes libbenését. Úgy hagylak el. Nevess csak, nevess. Összeborzolom lábnyomom a homokban, mintha sose jártam volna nálad... Nevess csak, nevess, egészen a könnyekig.
Tegnap még tartott a film, a remény, de aztán a villogó kékes fényben megjelent a The End felírat. Én a szokott mozdulattal felálltam, de aztán a döbbenettől visszahuppantam fotelom ölébe: Hogy lehet? Úristen! Lehet, hogy neked meg nekem semmi másunk nem volt csak ez a történet?
gyere ülj mellém hajtsd fejed mellemre nézzünk a mélybe ahol tévedéseink mulasztásaink hibáink rossz emlékeink úsznak a végtelen tenger irányába nézzük a sodrást s a habokkal s eltévedt farönkökkel engedjük el gyolcsainkat láncainkat örökre lecsendesít megnyugtat elringat és elaltat a víz percek vagy évek múlnak el… nem tudom
Abban a pillanatban, amikor az akarat elszunnyad, és teret nyer a szemlélődés, a tiszta látás és odaadás, minden megváltozik. Az ember innentől nem hasznos vagy veszélyes, érdeklődő vagy unalmas, jóságos vagy nyers, erős vagy gyönge. Természetté válik, széppé és érdekessé, mint minden dolog, amelyre a tiszta szemlélődés irányul. Mert a szemlélődés nem kutatás vagy kritika, semmi más, csak szeretet. Lelkünk legmagasabb és legkívánatosabb állapota: a vágyakozástól megszabadult szeretet.
Szeretnék átölelni ma egy embert, ki olyan árva s vágyak özvegye, mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert, s kondor haján kopog az ősz jege. Kinek ha volt is pirosbetűs napja, tintát hozzá véréből szűrt a Sors, vén bánatok fia és újak apja, csöndes tűnődés lankadt léptü papja, örülni lassú, és csüggedni gyors; kit nemessé emelt a föld porából sok ritka szenvedés, de nem kevély kitűnni a törpék sekély sorából, és címere egy hervadt falevél. Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, ha szívvel dobták, halkan énekelt.
Vannak szavak, amiket nagyon meg kell gondolni S csak akkor mondd ki, ha meg tudsz halni azért, hogy igaz maradjon.
Bánj óvatosan a szemekkel! Vannak szemek, amikbe hosszan, s mélyen kell nézni. S csak akkor nézz oda, ha angyalt látsz a pupillákban rejtőzködni.
Bánj óvatosan az ösvényekkel! Vannak utak, amelyekre vigyázva kell rálépni. S csak akkor lépj rá, ha biztos vagy benne, hogy nem sérülnek az őszi napra kipihenő apró gyíkocskák.
Ne bántsátok a lombokat: Susogta George Sand a halál előtt. Nem értették meg, én megértem őt. Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát. Hadd boruljanak össze boldogan, Ha alattuk a szerelem tanyázik És hadd terítsenek álompalástot Az élettől elfáradt vándorokra. Ne bántsátok a lombokat, Hadd játsszanak alattuk gyermekek, Akik az első lépést most teszik, Tipegve ismeretlen cél felé És hadd pihenjenek meg a halottak Zöld sátraik alatt a rögök ágyán, Ne bántsátok a lombokat, ti élők!
...s ha már végképp nem... ...csak hagyjál ott az út szélén magamban vándorolni... ...már minden úgy fáj, hogy észre sem venném a cipőkopogásod hiányát; én már régóta csak saját meztelen talpam csattogását hallgatom.
