Keresés

Részletes keresés

Törölt nick Creative Commons License 2010-04-16 15:25:40 467

Tökéletesen értem. :) Lehet az is, pl az én esetemben, hogy én értem félre, vagy új gondolatok jutnak eszembe egy írásról és akkor nem egészen arra válaszolok, amire kéne. :P

Igen, ez lenne a megoldás. A kérdés már csak az, mennyi ideig vagyok hajlandó elviselni ezt a helyzetet. Valahogy jó lenne egy egyetemet elvégezni előbb. Vagy az lenne a legjobb, ha nem gondolkoznék ezen annyit, hanem egyenesen belevágnék a közepébe, és ha akkor nem menne, akkor még mindig visszaköltözhetnék.

Nálunk is kb néhány jelentéktelen témát szajkóznak hetekig. :D Nem egymással beszélgetünk lassan, hanem egymáshoz beszélünk. :P 

A hozzászólás:
aktionáter Creative Commons License 2010-04-15 21:10:22 463
Szerintem az nyom a víz alá, hogy a szüleiddel élsz. Ahol nyilvánvalóan (az általad leírtak alapján) rosszul érzed magad. Szerintem így nem lehet jobb. Várni, hogy jobb legyen, és azután elmenni? Nem lesz jobb.
Én is baromi önállótlan voltam. Fater nyomta egyfolytában a "elbasszátok az életeteket", "felkötöm magam" dumát, anyukámról meg ordított a boldogtalanság. Már csak a főzés volt az egyetlen beszédtémája. Így nem lehet semmi jó. Ez még egy kiegyensúlyozott embernek is kellemetlen környezet. A tiéd még rosszabbnak tűnik. Le kell lépni, jobb tanácsot nem tudok adni.
Én leléptem, és máris egy-két fontod dologban pozitív irányban változtam.

De már tényleg félek bármit is írni, legtöbbször félreértenek. Lehet, hogy annyit agyaltam már az életemben, hogy az elvont fogalmak jelentése eltorzult bennem, és baromira nem azt jelenti az írásom, amit én gondolok. Létezik ilyen?
Előzmény:
Törölt nick Creative Commons License 2010-04-15 20:45:19 462

Igazából nem is szeretem vagy gyűlölöm az embereket, csak egyszerűen szeretetet aztán gyűlöletet érzek irántuk úgy, hogy ebben nem is ők fontosak, csak maga az érzés.

A szüleimmel élek. A nagyobb megnyilvánulásaimnál "körbeállnak" és leszívják az energiámat. Azt hiszik, ezzel elérik, hogy azt csináljam, amit megszabnak nekem. Soha nem voltam "társasági lény", így többnyire otthon voltam/vagyok, az ő körükben. Elköltözhetnék, persze. Csak ahhoz vmi fellélegzés kéne ebből a helyzetből. Mintha a víz alá nyomnának és úgy akarnék a felszínre jutni, levegőt venni. Lehet, hogy ezért alkalmazok olyan stratégiát, hogy elfojtom magamban az érzéseket, hogy "ne legyek feltűnő"

Ha sikerül elengedni, akkor senki és semmi nem érdekel, egyedül akarok lenni, visszautasítgatom a barátnőim meghívását, ez szar érzés (mi van, ha egy idő után nem fognak hívni sehova), felkeltem a szüleim érdeklődését, akik rögtön (még jobban) rám szállnak, gyógyszerekkel etetnének. Nem tudom soha eldönteni, hol van náluk a határ az egészséges szeretet és a majomszeretet, kóros korlátozási vágy között. Igazából szégyenlem, hogy ennyire befolyásolnak. Persze ez csak annyiban sikerül, hogy szarul érezzem magam...

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!