Keresés

Részletes keresés

porter2 Creative Commons License 2010-04-01 03:27:13 332
na várj.
azt írod van különbség a férfi és női gátlásosság között.

a gátlásosság fogalma, még a normális kategória, ha jól tudom.
de mondhatjuk, hogy van különbség férfi és női szocfób között, ha a szocfób maga az irreális rettegés?

a nők jobban kezelik a magányt...hm, lehet, de azt mondom, ha szocfóbról beszélünk, ami teljesen elzárja az egyént a normális kommunikációtól és sorban leépülnek a szociális funkciói az állandó rettegés miatt (tehát nem a századeleji édi elpirulásról beszélünk!-hanem a kőkemény szocfóbról és azok egyéb hozadékairól- munkaképtelenség, depresszió, gyermektelenség, rokkantosítás stb), akkor azt a nőt kevésbé érdekli, hogy a társadalom alapvetően a férfiakat vagy nőket ítéli el jobban az elpirulásért. az ő feje rákvörös egy kiló kenyér vásárlásánál, vásárolni pedig kell. egy ilyen egyszerű helyzetben mutatott ilyen szintű szélsőséges reakciónál egy nőre is ufóként bámul az eladó elhiheted.

ha amúgy a nőknek minden szempontból (érzelmi beállítottság, társadalmi elfogadás) könnyebb a helyzete, logikus lenne, hogy kevesebb női szocfóbos legyen mint férfi, nem igaz?

abban lehet, hogy igazad van, hogy férfinak nagyobb szívás a szocfób, mert intenzívebbek a szexuális késztetései, tehát ez plusz nyomásként nehezedik rájuk, de én arról beszélek, hogy egy kialalkult, diagnosztizált szocfób, annak minden borzasztó tünetével együtt, ugyanolyan szenvedés férfinak, nőnek egyaránt.
A hozzászólás:
sign14 Creative Commons License 2010-04-01 00:19:57 331
Én ezt már kifejtettem. Igen is van különbség a női gátlásosság és férfi gátlásosság között. Szigorúan nézve evolúciós szempontból az előbbi életképes az utóbbi életképtelen. Volt párkapcsolatom és tudom jól, hogy akkor százszor könnyebb volt és ez látszott az önbizalmamon is és az egész lényemen.
A szövődmények gondolok itt elsősorban a major depresszióra is sokkal inkább a szocfóbos férfiakat sújtja. A nők sokkal jobban kezelik a magányt főleg a kritikus 18-25 éveikben. Tudod egy egészséges férfit fűti a tesztoszteron, ugyanakkor gátolja a félénksége ez komoly lelki eredetű problémák melegágya. Ezt egy nő soha sem értheti meg.
Én kemény sportolással, tanulással és egyéb szolgáltatások igénybevételével tudtam átvészelni ezt a kritikus időszakot, valamint paroxattal.

A félénkség feminim tulajdonság. Tehát sokkal közelebb áll a női nemhez, mint a férfiéhez. Ezért sokkal jobban el lehet fogadni és a társadalom is empatikusabb a félénk nőkkel szemben.
pl 100 évvel ezelőtt szinte előny volt és el is várták a nőktől, hogy visszafogottak legyenek és néha elpiruljanak.


Én csak olyan szocfóbos nőkkel tudok maximum együttérezni, akik bűn rondák, bár sokszor még azok is könnyebben találnak maguknak párt, mint egy adoniszi külsővel megáldott szocfóbos férfi :)
Előzmény:
porter2 Creative Commons License 2010-03-31 22:28:53 330
hmhm, sign, figyelj.
mindvégig nem éltem párkapcsolatban. a betegség 12 éves koromban kezdődött, párkapcsolat csak 7 évre rá lett. elárulom, hogy 18-19 évesen tettem konkrét lépéseket a gyógyulásom ügyében (jóga, vizualizáció) és rá fél/egy évre jött a kapcsolat. kérdés h lehet-e összefüggés a két dolog között..?

nem tudom neked volt-e párkapcsolatod. a párkapcsolat segít a magányon, de a félelmen nem. ha van olyan szocfóbos, aki párkapcsolatban él, és úgy tudom, hogy léteznek ilyen kétes de mindenképp gyanús eredetű kifejlett példányok, akkor ők biztosan megerősítenének abban, hogy még ha könnyít is valamelyest a dolgon, alapjaiban nem szünteti meg a félelmet. hogyan is szüntethetné meg egy ilyen értelemben "külső tényező" a legbensőbb félelmeinket? ezt csak az hiheti el, aki a szerelemről valamiféle túlidealizált, illuzórikus eszményképet táplál magában, aminek semmi köze a valósághoz.
talán kevésbé pirulnál el, ha az utcán hirtelen megszólítanak, csak mert tudod, hogy otthon vár valaki? ugyanugyan.

egyébként ez a nemi megkülönböztetés egy másik kérdéses pont. most nem is arra gondolok, hogy mi máshogy éljük meg ha nincs párunk- bár nem tudom mire gondolsz...nekünk kevésbé fájdalmas a magány? na mindegy az biztos, hogy emögött is valami a nőknek ez is könnyebb-típusú elmélet áll.

de azt miért hangoztatjátok olyan gyakran, hogy a női szocfób, az egy lényegesen könnyebb műfaj?

nézzük az érveket:

férfiakra nehezedő társadalmi elvárások: legyen kezdeményező, határozott, egzisztencia, jó fellépés

hát ezért- mondjátok (legalábbis most erre gondolok, hogy mondanátok)

és ez részbe igaz is, a nyomás ilyen értelemben nagyobb, de attól a női szocfób talán kevésbé fájdalmas? a szorongató, mindennapos félelem talán könnyebben elviselhető? az önértékelési zavarok társadalmunk verseny/tenyész-kancái között talán elviselhetőbbek? lehet, hogy a nők az ismerkedéskor megengedhetik maguknak a passzivitás luxusát, de ahhoz el kell jutni a lehetséges megvalósulás helyszínére, ahol jó benyomást kell tenni. sokan az első pontig nem jutnak el, miközben lehet, épp a szülés korhatárból csúsznak ki szép lassan az otthoni karosszékben töltött hónapok, évek alatt...

na nem akarok én itt ilyen hogymondják ezt...feminista jellegű vitát kezdeni, hogy és a szenvedés jogait követelni a női szocfób oldalnak, egyszerűen csak arra próbálnék rámutatni, hogy a másik oldalon is megvannak a sajátos problémák. a fájdalom, pedig ugyanolyan fájdalom minden érző embernek.

(sign. nem akartam magam piedesztára emelni, sajnálom, ha így tűnt. egyszerűen csak lelkesítő példa szerettem volna lenni. de tudom, hogy mindig akadnak olyanok, akiket ez különböző okok miatt irritál. )

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!