Keresés

Részletes keresés

selyemcukorka Creative Commons License 2010-04-01 22:20:00 338
Hát nem tudom, én is éltem párkapcsolatban, de 1%-kal sem vot könnyebb tartani a leket magamban. Sőt, akkor akartam öngyilkos lenni. Ja, és gondolom kitaláltátok,hogy nő vagyok. 
porter2 Creative Commons License 2010-03-31 22:28:53 330
hmhm, sign, figyelj.
mindvégig nem éltem párkapcsolatban. a betegség 12 éves koromban kezdődött, párkapcsolat csak 7 évre rá lett. elárulom, hogy 18-19 évesen tettem konkrét lépéseket a gyógyulásom ügyében (jóga, vizualizáció) és rá fél/egy évre jött a kapcsolat. kérdés h lehet-e összefüggés a két dolog között..?

nem tudom neked volt-e párkapcsolatod. a párkapcsolat segít a magányon, de a félelmen nem. ha van olyan szocfóbos, aki párkapcsolatban él, és úgy tudom, hogy léteznek ilyen kétes de mindenképp gyanús eredetű kifejlett példányok, akkor ők biztosan megerősítenének abban, hogy még ha könnyít is valamelyest a dolgon, alapjaiban nem szünteti meg a félelmet. hogyan is szüntethetné meg egy ilyen értelemben "külső tényező" a legbensőbb félelmeinket? ezt csak az hiheti el, aki a szerelemről valamiféle túlidealizált, illuzórikus eszményképet táplál magában, aminek semmi köze a valósághoz.
talán kevésbé pirulnál el, ha az utcán hirtelen megszólítanak, csak mert tudod, hogy otthon vár valaki? ugyanugyan.

egyébként ez a nemi megkülönböztetés egy másik kérdéses pont. most nem is arra gondolok, hogy mi máshogy éljük meg ha nincs párunk- bár nem tudom mire gondolsz...nekünk kevésbé fájdalmas a magány? na mindegy az biztos, hogy emögött is valami a nőknek ez is könnyebb-típusú elmélet áll.

de azt miért hangoztatjátok olyan gyakran, hogy a női szocfób, az egy lényegesen könnyebb műfaj?

nézzük az érveket:

férfiakra nehezedő társadalmi elvárások: legyen kezdeményező, határozott, egzisztencia, jó fellépés

hát ezért- mondjátok (legalábbis most erre gondolok, hogy mondanátok)

és ez részbe igaz is, a nyomás ilyen értelemben nagyobb, de attól a női szocfób talán kevésbé fájdalmas? a szorongató, mindennapos félelem talán könnyebben elviselhető? az önértékelési zavarok társadalmunk verseny/tenyész-kancái között talán elviselhetőbbek? lehet, hogy a nők az ismerkedéskor megengedhetik maguknak a passzivitás luxusát, de ahhoz el kell jutni a lehetséges megvalósulás helyszínére, ahol jó benyomást kell tenni. sokan az első pontig nem jutnak el, miközben lehet, épp a szülés korhatárból csúsznak ki szép lassan az otthoni karosszékben töltött hónapok, évek alatt...

na nem akarok én itt ilyen hogymondják ezt...feminista jellegű vitát kezdeni, hogy és a szenvedés jogait követelni a női szocfób oldalnak, egyszerűen csak arra próbálnék rámutatni, hogy a másik oldalon is megvannak a sajátos problémák. a fájdalom, pedig ugyanolyan fájdalom minden érző embernek.

(sign. nem akartam magam piedesztára emelni, sajnálom, ha így tűnt. egyszerűen csak lelkesítő példa szerettem volna lenni. de tudom, hogy mindig akadnak olyanok, akiket ez különböző okok miatt irritál. )
A hozzászólás:
sign14 Creative Commons License 2010-03-31 00:26:10 329
Lelki tartás?
Mivel végig párkapcsolatban éltél ezért 50%-al minimum könnyebb volt tartani magadban a lelket. Bár szerintem inkább szégyen rád nézve, hogy hosszú évek párkapcsolata alatt sem bírtad leküzdeni a gátlásaidat és a szorongásaidat már az első 1-2 évben. Arról már nem is beszélve, hogy a nők eleve másképp élik meg még azt is ha nincs párjuk. A Te "meggyógyulásod" számomra így nem nagy kunszt, mondhatnám azt is hogy szinte természetes.

Persze magadat piedesztálra emelheted. :)
Előzmény:
porter2 Creative Commons License 2010-03-25 18:16:15 319
Hm. pár mondat...ez az én esetemben nem lesz egyszerű:) de miért kérdezed? itt voltál a kezdetektől, én meg mást se csinálok azóta, mint igyekszem leírni, hogy gyógyultam meg. na de jó, megpróbálom, meglátjuk mi lesz belőle:

-nem engedtem hatni magamra túl sokáig olyan nézeteket, miszerint a gyógyuláshoz külső tényező kell. azok a nézetek ragadtak meg, amik a saját erőmre emlékeztettek (ezzel növekedett rajtam a felelősség nyomása, ugyanakkor visszaadta a gyógyulás lehetőségének reményét)
-évek óta folyamatosan meg akartam gyógyulni. egyre jobban lenni, egyre magabiztosabb lenni. ha visszahuppantam is, tudtam, h nincs más választás. mindinkább haladtam, annál inkább növekett az út, aminek én "ezen" az oldalán álltam, és visszanézhettem- onnan indultam. ez még inkább megerősítette bennem merre tartok. lehet, h fényévekre voltam még a hagyományos értelemben vett betegségtő, de büszke voltam a megtett araszaimra, a mely már távolodott a mélypontomtól.
-minden nap küzdelem volt, ezzel szembe kellett néznem. ám a psszivitás is küzdelem, olyan értelemben, h túl kell élni a napot, túl kell élni a helyzeteket, túl kell élni az életet. tehát a passzivitás, a küzdeni nem akarás sem nem kényelmesebb, sem nem kellemesebb. tehát nem kell megijedni a gyógyulásért való "aktív" küzdelemtől, az sem fájdalommentesebb a rezignált beletörődésnél. a rezignált beletörődők is küzdenek. küzdenek azzal, h újból felkelt nap, újból ki kell kelni az ágyból, újból ki kell nyitnom az ajtót ha csönget a postás. ez is küzdelem, de még milyen. és mennyi energiát felemészt, mennyi csalódást, félelmet el kell viselni. azonban ez a sehova nem vezető tűlélő üzemmód küzdelme. itt nincsenek sikerek, se kicsik, se nagyok.

az élet árama folyik tovább. bennünk, körülöttünk. ha a pszichénkkel ezt megtagadjuk, lemondunk arról, ennek teljes mértékben ellenállunk, az a létező legnagyobb küzdelem. az életösztön ellen való passzív, kilátástalan küzdelem.

na tehát, ha egyszer úgy esett, hogy élnünk kell, és mindenképp küzdenünk, akkor érdemes megpróbálni az élet sodrásirányában küzdeni. ehhez is energia kell, erő, nem kevés, de itt fiadzik is, sokszorosan. olyan küzdelmek ezek, ahol a kis csaták örömteli győzelme erősít meg és megizmosodik a végső győzelembe vetett hit.

huhh. honnan is indultam?:) ennyit a néhány mondatról. jól belefilozofálódtam megint a kérdésbe. most a gyakorlati dolgoktól nem írok, hiszen tényleg erről írtam mindeddig. csodarecept nincs, csak olyan receptről derülhet ki, hogy működik, amit használnak. ráadásul a recepteken mindig alakítani is kell a saját szájízünk szerint. ezeket nem tudom megtenni helyettetek online:)

szóval ebben a szokásos méretűvé dagályosodott hszmben inkább a lelki tartásról akartam írni ami a gyógyuláshoz vezetett. illetve, amit többé-kevésbé végig érdemes fenntartani a gyógyulás útján.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!