|
|
|
|
 |
Törölt nick
2010-02-24 16:47:53
|
1137
|
Ahogy mondja scasc, szláv átvételekben, illetve művelt görög átvételekben szerepel még a görög ch (χ) folytatásaként (pl. arhi-).
Ha egy hang egy korábbi közös nyelvállapotban már eltűnik, akkor természetszerűleg nem lehet egy modern nyelvváltozatban annak a folytatása.
A spanyol [x] hangnak sincs az ég világon semmi köze a latin H-hoz, hanem a középkori spanyol [ʃ] folytatása, és ez a változás nem is olyan régen történt (17. század). Ami ma a spanyolban [x] (írásban j), az a latin -C'L-, -G'L-, -LĬ- [lj], -X- folytatása. |
|
 |
scasc
2010-02-24 15:56:54
|
1134
|
| Az olyan szavak, mint az ore < lat. hora, ospitalitate < lat. hospitalitas, onoarea < honor- stb. valamint a román h szláv eredetű szavakban való előfordulása másodlagos voltára utal. |
|
A hozzászólás:
 |
vrobee
2010-02-24 11:04:36
|
1133
|
| Mi a helyzet a román h-val? Latin "zárvány", vagy későbbi képződmény? |
|
Előzmény:
 |
Törölt nick
2010-01-31 14:03:23
|
1130
|
Végre a végére értem a könyvnek. Nagyon érdekes volt, tudom mindenkinek ajánlani. Különösképpen az utolsó néhány fejezet, a latin nyelv sztenderdizálása.
A római költők a sztenderdizálás során tulajdonképpen nem csináltak mást, mint rögzítették az élő nyelvben használt szavak és kifejezések, ejtésváltozatok közül azokat, amelyeket elegánsnak tartottak, és csak azt javasolták használni a művelt nyelvben. Ez magyarázatot ad arra, hogy az újlatin nyelvekben miért mondanak sokmindent másképp: valamennyi alak ugyanúgy megvolt a latinban is, csak nem számított "elegánsnak"; sokszor a régiesebb latin forma került be és él tovább az újlatin nyelvekben, nem a klasszikus. A sztenderd nyelv megalkotása és a javasolt alakok rögzítése után viszont már nem akartak tudomást venni az élő nyelv szüntelen változásáról, ragaszkodtak a normához, ezért egy idő után a beszélt nyelv annyira eltávolodott a klasszikus sztenderd nyelvtől, hogy azt a lakosságnak idegen nyelvként kellett megtanulni: ekkortól indul el az újlatin nyelvekbe való átmenet.
Szintén érdekes megemlíteni a "h" kiejtését. A jelentésmegkülönböztető szerepű hehezet a klasszikus korra teljesen elnémult (ahogy az újlatin nyelvekben is láthatjuk), viszont a normát diktáló római költők ezt mesterségesen vissza akarták állítani. Aki tudta, hol kell a [h]-t ejteni, az számított műveltnek. Az egyik költő ezt úgy értelmezte, hogy az a művelt, aki mindent hehezettel ejt, így nevetség tárgyává vált, mert minden szót hehezettel ejtett. Ez a rész különösképpen tetszett. :) |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|