|
|
 |
porter2
2010-02-20 13:58:26
|
203
|
gondolkoztam az előbbi véleményemen. hogy mások nem tudnak segíteni.
annyiban módosítanék, hogy az talán segíthet, ha elmondod mi van, de nem akadtok le a kesergős résznél, hanem megpróbáltok valamiféle megoldás felé menni. vagy talán segíthet egy külső nézőpont...nem tudom. nekem soha nem segítettek ebben tényleg. én sem tudnék segíteni egy klausztrofóbiásnak...mit mondhatnék? nem félj, nincs mitől...szóval nem tudom. de ha nem értenek meg akkor pláne nem jó erőltetni a dolgot, hogy de akkor is bebizonyítom, hogy ez nem hiszti, hanem valós. így csak egyre mélyebbre ásod magad az betegségben, miközben a létét igyekszel igazolni más előtt, tök fölöslegesen. egyébként volt olyan akinek segített egy külsős ember? aki nem szakavatott úgy értem
de arra vigyázz selyemcukorka, hogy ne engedd meg magadnak azt a képzetet, hogy te jobban lennél, ha beszélhetnél valakivel, de mivel a világ ilyen empátiátlan, ezért senkivel nem lehet, és ezért nem leszel jobban. ez veszélyes, kényelmes álláspont, ami újabb táptalaja annak, hogy az önmagad fölötti hatalmat más kezébe add. |
|
A hozzászólás:
 |
porter2
2010-02-20 13:45:10
|
202
|
A betegség szerintem valamiféle jelzőlámpa. az a funkciója, hogy jelezzen, valami nincs rendben. valami ami egész volt, megbomlott, valami hiányzik, valami eltorzult. hogy szerintem ebben az esetben mi, azt a hét során igyekszem kifejteni.
de gondoljatok bele. például kiskoromban hallottam egy olyan fiúról, akinek olyan betegsége volt, hogy nem érezte a fájdalmat. az agyának ez a központja valahogy sérült. egész életében életveszélyben volt emiatt, hiszen nem fájt ha eltörte a kezét, nem érezte ha lázas, és így tovább. a fájdalom hiánya nem erőssé, hanem kiszolgáltatott porcelán-emberré tette.
ahogy Jung is megfogalmazta, hálásnak kell lennünk ezért. mind a fizikai, mind a mentális fájdalom áldás, ha megértjük, hogy a fájdalom célja közvetetten nem más, mint önmaga megszüntetése a rend helyreállítása révén. ha úgy vesszük, a fájdalom számít az emberi tudatra, az aktivitásra, hiszen így egyfajta önmagán túli funkciót is betölthet. már nem csak jelző szerepet lát el, hanem indítója lesz a gyógyító folyamatoknak. ha ezt nem ismerjük fel, csupán passzívan átkozódunk a gyötrelmek miatt.
én nem beszéltem erről senkinek, csak a barátomnak, akivel együtt éltem, tehát tudta mi történik.
ez gondolom egyénenként változó, de én annak voltam mindig is a híve, hogy nem kell újra és újra elismételgetni, hogy mi a probléma. ők nem tudnak segíteni, a legjobb esetben is empatikusan bólogatnak. |
|
Előzmény:
 |
selyemcukorka
2010-02-20 10:29:51
|
201
|
Tetszik ez a hozzáállás, csak én még nem nagyon találom a betegségem értelmét...
Egy kérdés Porter: Te beszélgettél róla valakivel, vagy teljesen egyedül győzted le?
Úgy értem, például a szüleidnek el tudtad mondani, miket érzel és min mész keresztül? És ha igen, mennyire voltak megértőek?
Mert én szeretnék beszélni erről valakivel, és ha felhozom anyámnak a témát, mindig leugat, hogy hülyeség, meg hogy csak bebeszélem magamnak...(ez részben igaz, mármint a bebeszélés) Mégis az idegesség, önbizalomhiány stb. valósak. Szóval, nem tudom, néha olyan elveszettnek érzem magam... |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|