Végre a végére értem a könyvnek. Nagyon érdekes volt, tudom mindenkinek ajánlani. Különösképpen az utolsó néhány fejezet, a latin nyelv sztenderdizálása.
A római költők a sztenderdizálás során tulajdonképpen nem csináltak mást, mint rögzítették az élő nyelvben használt szavak és kifejezések, ejtésváltozatok közül azokat, amelyeket elegánsnak tartottak, és csak azt javasolták használni a művelt nyelvben. Ez magyarázatot ad arra, hogy az újlatin nyelvekben miért mondanak sokmindent másképp: valamennyi alak ugyanúgy megvolt a latinban is, csak nem számított "elegánsnak"; sokszor a régiesebb latin forma került be és él tovább az újlatin nyelvekben, nem a klasszikus. A sztenderd nyelv megalkotása és a javasolt alakok rögzítése után viszont már nem akartak tudomást venni az élő nyelv szüntelen változásáról, ragaszkodtak a normához, ezért egy idő után a beszélt nyelv annyira eltávolodott a klasszikus sztenderd nyelvtől, hogy azt a lakosságnak idegen nyelvként kellett megtanulni: ekkortól indul el az újlatin nyelvekbe való átmenet.
Szintén érdekes megemlíteni a "h" kiejtését. A jelentésmegkülönböztető szerepű hehezet a klasszikus korra teljesen elnémult (ahogy az újlatin nyelvekben is láthatjuk), viszont a normát diktáló római költők ezt mesterségesen vissza akarták állítani. Aki tudta, hol kell a [h]-t ejteni, az számított műveltnek. Az egyik költő ezt úgy értelmezte, hogy az a művelt, aki mindent hehezettel ejt, így nevetség tárgyává vált, mert minden szót hehezettel ejtett. Ez a rész különösképpen tetszett. :) |