Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
Kultúrszomjas Creative Commons License 2010-01-24 16:27:14 32
Gratulálok!
Előzmény:
Epilógus Creative Commons License 2010-01-24 15:01:34 31
'A holló' nem éppen ismeretlen vers (hirtelen kilenc fordítást számoltam össze belőle), ám ugyanennek a témának a másik nézőpontból való megvilágítása bizonnyal mondható zseniálisnak -- úgy ötletben, mint annak kivitelezésében.

Birtalan Balázs: A költő

(Mottó: Audiatur et altera pars)

Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem.
Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár.
S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt,
Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ.
Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár,
Beintettem: "Soha már!"

Derék anyám kukacokat kezdetben még hoza sokat,
Hanem egy nap így szólt hozzám: "Nem vagy többé kismadár,
Ne kucorogj itthon, gyáván, röpülj el a szelek szárnyán,
Isten veled, csöpp kis árvám..." - és még mondta volna bár,
De lentről egy pisztoly dördült (sajnos teli volt a tár),
S anyám nem szólt soha már.

Elkárogni igen hosszú, mint forrt begyemben a bosszú;
"Kivájom e vadász szemét!" – Ám ekkorra messze járt.
Hajkurásztam földön-égen, s majd felfordultam már éhen,
Mikor egy üzlethez értem. Tejbolt volt vagy kis bazár?
Nem érdekelt. Összeszaladt aszott csőrömben a nyál:
"Most eszem – vagy soha már!"

Mihelyt beszálltam az ajtón, szemem megakadt egy sajton,
Nem volt pénzem, viszont nem is foglalkoztatott az ár.
Visszagondolva a múltra, lehet, amit tettem, durva:
Odaröppentem a pultra – s a boltos egy dromedár
Jámborságával csak leste, hogy áruja tovaszáll.
Viszontlátni?! Soha már!

Mivel szörnyű volt már étlen, zsákmányommal visszatértem
Bús fészkemhez, hogy a sajtot elfogyasszam fönn a fán.
Kis híján már nekiláttam, hogy belakjak katonásan,
Mikor elborzadva láttam: alant vörös róka jár!
...Nem mesélem el a szégyent, minden gyerek tudja tán;
Le nem mossa senki már.

Mit tehettem? Sajtom veszve. Röhögött föl rám a beste;
Elröpültem arcpirulva, lesújtott a szörnyű kár,
Kóvályogtam éhgyomorra, éjfélre járt már az óra,
S lepillantottam a hóra (hiszen elmúlt rég a nyár):
Kicsi házat vettem észre, úgy festett, vendégre vár.
Én leszek az, ugyebár!

Az éhségtől félig holtan csöndben a párkányra hulltam,
Ám a szemeim kopogtak – mire felpattant a zár;
Nem néztem én akkor széjjel, mert űzött a téli éjjel
Nem gondolván a veszéllyel, beröppentem, én szamár,
S vajh, mit láttam a szobában, mit láttam ott, én szamár?
A fénykörben ember áll!

E puszta tény nem zavart, ám árny suhant át büszke arcán,
Ahogy meglátott e délceg ifjú, nyomban holtra vált,
S amint orcájára lestem, fölismertem én is menten –
Éreztem, hogy tollam rezzen –: ő volt az, ki jó anyám
Ellen orvul fegyvert rántott, midőn perzselt még a nyár!
Megbocsássak? Soha már!

Ám a bosszúról letettem, mert rájöttem: lehetetlen:
Olyan bágyadt, gyönge voltam, mint egy fonnyadt rózsaszál.
Néhány szárnycsapásra tellett, s legott pihennem is kellett;
A kulcsra zárt ajtó mellett giccses márvány-némber állt:
Lerogytam hát rút fejére, s féltem: onnan én talán
Föl nem kelek soha már.

Esdve néztem a vadászra, ki rémülten, megalázva
Pislogott rám; némi ételt irgalomból adna bár!
De csak babrált ócska töltőtollával e szörnyű költő;
Emlékezett: hollót ölt ő, s félt, hogy rá most bosszú vár,
Hetet-havat összehordott, mint egy galacsinbogár...
Nem ad ennem soha már?

Csapdába csalt így a gyomrom, ülök hát e randa szobron,
Elpusztulok, nincs menekvés – ez meg jajgat, meg nem áll,
Rögeszméje lett az átok, nem fogja fel: megbocsátok!
Éhes csőröm végsőt tátog, lelkem lassan égbe száll...
Míg poéta él e földön, tudd meg sorsod, oh, Madár:
Békét nem lelsz – soha már!

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!