|
|
A hozzászólás:
Előzmény:
 |
Epilógus
2010-01-24 15:01:34
|
31
|
'A holló' nem éppen ismeretlen vers (hirtelen kilenc fordítást számoltam össze belőle), ám ugyanennek a témának a másik nézőpontból való megvilágítása bizonnyal mondható zseniálisnak -- úgy ötletben, mint annak kivitelezésében.
Birtalan Balázs: A költő
(Mottó: Audiatur et altera pars)
Emlékszem, hogy megszülettem, azonnyomban madár lettem. Ringatott az ősi fészek, melegített ifjú nyár. S kibújván a zord tojásból, mely oly hosszan elpalástolt, Néztem rögtön messze, távol, előttem a zöld határ. Szabad voltam! S a tört héjnak, mely azt súgta, visszavár, Beintettem: "Soha már!"
Derék anyám kukacokat kezdetben még hoza sokat, Hanem egy nap így szólt hozzám: "Nem vagy többé kismadár, Ne kucorogj itthon, gyáván, röpülj el a szelek szárnyán, Isten veled, csöpp kis árvám..." - és még mondta volna bár, De lentről egy pisztoly dördült (sajnos teli volt a tár), S anyám nem szólt soha már.
Elkárogni igen hosszú, mint forrt begyemben a bosszú; "Kivájom e vadász szemét!" – Ám ekkorra messze járt. Hajkurásztam földön-égen, s majd felfordultam már éhen, Mikor egy üzlethez értem. Tejbolt volt vagy kis bazár? Nem érdekelt. Összeszaladt aszott csőrömben a nyál: "Most eszem – vagy soha már!"
Mihelyt beszálltam az ajtón, szemem megakadt egy sajton, Nem volt pénzem, viszont nem is foglalkoztatott az ár. Visszagondolva a múltra, lehet, amit tettem, durva: Odaröppentem a pultra – s a boltos egy dromedár Jámborságával csak leste, hogy áruja tovaszáll. Viszontlátni?! Soha már!
Mivel szörnyű volt már étlen, zsákmányommal visszatértem Bús fészkemhez, hogy a sajtot elfogyasszam fönn a fán. Kis híján már nekiláttam, hogy belakjak katonásan, Mikor elborzadva láttam: alant vörös róka jár! ...Nem mesélem el a szégyent, minden gyerek tudja tán; Le nem mossa senki már.
Mit tehettem? Sajtom veszve. Röhögött föl rám a beste; Elröpültem arcpirulva, lesújtott a szörnyű kár, Kóvályogtam éhgyomorra, éjfélre járt már az óra, S lepillantottam a hóra (hiszen elmúlt rég a nyár): Kicsi házat vettem észre, úgy festett, vendégre vár. Én leszek az, ugyebár!
Az éhségtől félig holtan csöndben a párkányra hulltam, Ám a szemeim kopogtak – mire felpattant a zár; Nem néztem én akkor széjjel, mert űzött a téli éjjel Nem gondolván a veszéllyel, beröppentem, én szamár, S vajh, mit láttam a szobában, mit láttam ott, én szamár? A fénykörben ember áll!
E puszta tény nem zavart, ám árny suhant át büszke arcán, Ahogy meglátott e délceg ifjú, nyomban holtra vált, S amint orcájára lestem, fölismertem én is menten – Éreztem, hogy tollam rezzen –: ő volt az, ki jó anyám Ellen orvul fegyvert rántott, midőn perzselt még a nyár! Megbocsássak? Soha már!
Ám a bosszúról letettem, mert rájöttem: lehetetlen: Olyan bágyadt, gyönge voltam, mint egy fonnyadt rózsaszál. Néhány szárnycsapásra tellett, s legott pihennem is kellett; A kulcsra zárt ajtó mellett giccses márvány-némber állt: Lerogytam hát rút fejére, s féltem: onnan én talán Föl nem kelek soha már.
Esdve néztem a vadászra, ki rémülten, megalázva Pislogott rám; némi ételt irgalomból adna bár! De csak babrált ócska töltőtollával e szörnyű költő; Emlékezett: hollót ölt ő, s félt, hogy rá most bosszú vár, Hetet-havat összehordott, mint egy galacsinbogár... Nem ad ennem soha már?
Csapdába csalt így a gyomrom, ülök hát e randa szobron, Elpusztulok, nincs menekvés – ez meg jajgat, meg nem áll, Rögeszméje lett az átok, nem fogja fel: megbocsátok! Éhes csőröm végsőt tátog, lelkem lassan égbe száll... Míg poéta él e földön, tudd meg sorsod, oh, Madár: Békét nem lelsz – soha már!
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|