Kedves Malaczky!
Most tanulmányozom a Balázs Géza szerkesztette helyesírási kötetet, amely európai áttekintést ad. Meg kell mondanom, meglepő, hogy egymás közelében élő népek fonetikai-fonológiai rendszerei mennyire eltérőek. Bizonyára lenne értelme egy átfogó metafonológiának, és bizonyára van is, de a nemzeti nyelvészek ehhez akkor járulhatnak megfelelően hozzá, ha a saját nyelvük tudományát dolgozzák ki. Példának említhetem a hosszú magánhangzókat, amelyet bizony, csak a nyelvek egy részében jelennek meg, ahol nem jelennek meg, ott nyilván tudományosan érdektelenek. Ugyanígy a mássalhangzó-rendszerben is nagy eltérések vannak, pl. a környező nyelvekben létezik egy selypes sz, amelyet mi nem ismerünk.
A konkrét kérdést illetően pedig a terminológiát kell helyretenni. Ha szonalizációról /deszonalizációról beszéltem, ami terminológiai értelemben más, mint a szonóris/obstruens oppizíció. A zöngés hangok jellemzője a zönge, a zöngétlen hangok jellemzője a zönge hiánya. Úgy vélem, nem hiba terminológiailag, ha a zönge elvesztését deszonalizációnak (vice versa) nevezzük. Hiszen a zöngésség szempontjából egy ilyen skála állítható fel:
zörejhangok - zöngés hangok - zengőhangok - magánhangzók
Ez a skála a szonalitás mértékét fejezi ki.
Meg kell mondanom, hogy az StNyR a szonalizáció terminust nem használja, csak a zöngésedés, zöngétlenedés terminusokat. Ugyanakkor ajánl egy jelölésrendszert, melyben a [–szon] a zörejhangokat, a [+szon] a zengőhangok jelölésére szolgál, ami összefügghet a fenti skálával.
Összefoglalva, a szonalizáció-szonorizáció kérdésében bizonyára igazad van, de ettől még helyesnek tűnik, ha a magyar tudomány magyar terminológiáy használ, és felkészíti a fordítókat, hogy megtalálják ezek idegen nyevi megfelelőit.
|