Kedves hacso!
Te abból indulsz ki, hogy a suksük (nák, nem-e,...) értéktelen, csúnya, helytelen, rossz, ebből következően pedig az így beszélők igénytelenek, lusták stb. - írod.
Nyilván nem lehet önmagában azt mondani egy szóra, hogy helytelen vagy csúnya. Az asztal helyett használhatnánk a magyarban erre a fogalomra pl. azt is, hogy kumuty, de nem azt használjuk. A nyelv, a szókincs, a nyelvtan egyfajta közmegegyezés során alakul ki.
A közmegegyezés az, hogy "nem tudhatjuk, mi lesz száz év múlva" helyes magyar mondat, a "nem tudhassuk..." meg helytelen. A közmegegyezésen alapuló nyelvhasználat - ami pár ezer év óta kialakult az emberiségben - gyakorlati előnyökkel is jár: ha mindenki ugyanazokat a szabályokat alkalmazza, egyértelmű lesz a közlés, színesen, precízen, sokoldalúan fejezik ki magukat az emberek.
Amúgy mi a véleményed arról, amit a hozzászólásom végén az önéletrajzzal kapcsolatban írtam, azaz, hogy az embereket megítélik a stílusuk, helyesírásuk alapján, ha tetszik, ha nem?
Vannak pl. az internetes fórumok, ismerkedési oldalak, ahol arctalanul szerepelnek a résztvevők, természetes, azt tapasztaltam, hallottam is, és nem is kell igazolni, annyira nyilvánvaló: az emberekről az alapján alkotnak véleményt, hogy mennyire helyesen, milyen stílusban írnak. Eléggé nyilvánvaló, hogy akinek az írása tele van hibákkal, az nem annyira művelt, iskolázott ember. Pl. egy ismerkedő fórumon kisebbek az esélyei. Nem inkább arra kellene törekedni, hogy megtanuljon az ilyen ember is helyesen írni?
A bőrszín szerinti párhuzam pedig nem sántít annyira, mint ahogy beállítod. Én kutatásokra hivatkozva azt állítom, hogy a gyerekkorban megtanult nyelvi szabályok kitörölhetetlenek, és aki látszólag mégis megtanulta a köznyelvi szabályokat, az beszéd közben élete végéig állandó frusztráltságot érez. Te erre (is) azt mondod: marhaság. Meg vagyok győzve.
Igen, azt mondom rá, hogy marhaság, több okból is. Egy ennyire sarkos megállapítást talán valamivel igazolni is kellene, annyit írni, hogy kutatásokra hivatkozva azt állítom, nem győz meg. Én ugyanis a való életben ennek az ellenkezőjét tapasztaltam - nap mint nap - eddigi évtizedeim során.
Az ember megtanul illemszabályokat, viselkedést, rengeteg olyasmit, ami eredetileg idegen volt tőle, ettől még nem frusztrált.
Azt, hogy konkrétana gyerekkorban megtanult nyelvi szabályok kitörölhetetlenek, és aki látszólag mégis megtanulta a köznyelvi szabályokat, az beszéd közben élete végéig állandó frusztráltságot érez, biztosan tudom cáfolni. Évekig dolgoztam Németországban, Észak-Bajorországban. Sokan dolgoztak ott "mély-bajor" részekről, akiknek úgy kellett megtanulni a "Hochdeutsch"-ot, de nem sok frusztrált embert láttam közöttük. Egyébként, ha hazamentek, otthon dialektusban beszéltek, ha hosszabb otthon-tartózkodásból visszajöttek dolgozni, én is éreztem, hogy máshogy beszélnek. Maga a professzor, a főnökünk is "ősbajor" volt, aki időnként eleresztette magát úgy, hogy egy szavát sem éretettem, de egyébként természetesen Hochdeutschot használt.
Frusztráltság? Ha mi magyarok annyira lennénk frusztráltak, mint bajor kollégáim, barátaim voltak, elégedett lennék. |