Keresés

Részletes keresés

hacso Creative Commons License 2010-01-12 11:46:04 294
Kedves Kultúrszomjas!

Ezt most részemről rövidre zárom, mert tényleg elmondtam már mindent, többször is. Amiket írtam, azokról meg vagyok győződve. És mivel a saját álláspontomat tartom normálisnak, a tiédet kirekesztőnek, nem tervezem az átállást. Ráadásul onnan indultam, ahol te most vagy, szóval még összehasonlítási alapom is van. A ráadás ráadásául véletlenül semmilyen erősen stigmatizált nyelvi formát nem örököltem a szüleimtől, így az elfogultság vádja sem érhet.

Elhiszem neked, hogy a jelenlegi álláspontodról ez a másik tűnik marhaságnak.
A hozzászólás:
Kultúrszomjas Creative Commons License 2010-01-12 11:35:08 293

Kiegészítés:

Én sokáig - már felnőttként, dolgozva - eszméletlenül hadartam, tragikus volt az artikulációm.

Többször próbálkoztam lassítani a beszédemet, különböző beszédtanfolyamokon, mérsékelt sikerrel. (Helyesebben: 0 sikerrel.)

 

Aztán beleakadtam egy logopédusba, aki segített, lelassította a beszédemet, megváltoztatta az artrikulációmat.

 

Meglepő dolgot mondok: azóta nem frusztráltnak érzem magam (bár időnként visszaesek, és koncentrálnom kell, néha előveszem a beszédgyakorlatokat), hanem baromira örülök neki!

 

Szerintem nincs jobb annál, mintha az ember egy új dolgot tanul, változtatni tud magán.

 

--------------

 

Egy érdekes dolog jut eszembe arról, hogy - mint írod - "kutatások szerint" egész életében frusztrált lesz az, aki megváltoztatta a gyerekkori tájszólását, artilulációját, egyéb nyelvi szokásait.

 

Jó régen olvastam egy cikket egy újságban, nagyon tetszett nekem:

 

A szerző azt olvasta valahol, hogy "kutatások szerint" egy bizonyos életkor alatt (nem emlékszem mennyit írtak, mondjuk legyen tízéves kor) a gyerekek nem tudnak különbséget tenni a között, hogy "régen" és "nagyon régen", emiatt ez alatt az életkor alatt nem is lehet nekik történelmet tanítani, mert nem tudják felfogni a lényegét, csak frusztrálódnak. A pasi nem volt a szakma ismerője, de furcsának tűnt neki ez a megállapítás, gondolta, ellenőrzi a dolog igazságát a saját kislányán, aki egyértelműen az alatt az életkor alatt volt.

 

Mondja neki: Tudod, mi a különbség a között, hogy régen és nagyon régen?

Mire a kislány: Persze! Régen voltál te gyerek, és nagyon régen volt a Kossuth Lajos!

 

Tökéletes válasz... A büdös kölyök nem úgy viselkedett, ahogy a "kutatások szerint" kellett volna neki...

Előzmény:
Kultúrszomjas Creative Commons License 2010-01-12 10:43:46 292

Kedves hacso!

 

Te abból indulsz ki, hogy a suksük (nák, nem-e,...) értéktelen, csúnya, helytelen, rossz, ebből következően pedig az így beszélők igénytelenek, lusták stb. - írod.

 

Nyilván nem lehet önmagában azt mondani egy szóra, hogy helytelen vagy csúnya. Az asztal helyett használhatnánk a magyarban erre a fogalomra pl. azt is, hogy kumuty, de nem azt használjuk. A nyelv, a szókincs, a nyelvtan egyfajta közmegegyezés során alakul ki.

A közmegegyezés az, hogy "nem tudhatjuk, mi lesz száz év múlva" helyes magyar mondat, a "nem tudhassuk..." meg helytelen. A közmegegyezésen alapuló nyelvhasználat - ami pár ezer év óta kialakult az emberiségben - gyakorlati előnyökkel is jár: ha mindenki ugyanazokat a szabályokat alkalmazza, egyértelmű lesz a közlés, színesen, precízen, sokoldalúan fejezik ki magukat az emberek.

 

Amúgy mi a véleményed arról, amit a hozzászólásom végén az önéletrajzzal kapcsolatban írtam, azaz, hogy az embereket megítélik a stílusuk, helyesírásuk alapján, ha tetszik, ha nem?

 

Vannak pl. az internetes fórumok, ismerkedési oldalak, ahol arctalanul szerepelnek a résztvevők, természetes, azt tapasztaltam, hallottam is, és nem is kell igazolni, annyira nyilvánvaló: az emberekről az alapján alkotnak véleményt, hogy mennyire helyesen, milyen stílusban írnak. Eléggé nyilvánvaló, hogy akinek az írása tele van hibákkal, az nem annyira művelt, iskolázott ember. Pl. egy ismerkedő fórumon kisebbek az esélyei. Nem inkább arra kellene törekedni, hogy megtanuljon az ilyen ember is helyesen írni?

 

A bőrszín szerinti párhuzam pedig nem sántít annyira, mint ahogy beállítod. Én kutatásokra hivatkozva azt állítom, hogy a gyerekkorban megtanult nyelvi szabályok kitörölhetetlenek, és aki látszólag mégis megtanulta a köznyelvi szabályokat, az beszéd közben élete végéig állandó frusztráltságot érez. Te erre (is) azt mondod: marhaság. Meg vagyok győzve.

 

Igen, azt mondom rá, hogy marhaság, több okból is. Egy ennyire sarkos megállapítást talán valamivel igazolni is kellene, annyit írni, hogy kutatásokra hivatkozva azt állítom, nem győz meg. Én ugyanis a való életben ennek az ellenkezőjét tapasztaltam - nap mint nap - eddigi évtizedeim során.

 

Az ember megtanul illemszabályokat, viselkedést, rengeteg olyasmit, ami eredetileg idegen volt tőle, ettől még nem frusztrált.

Azt, hogy konkrétana gyerekkorban megtanult nyelvi szabályok kitörölhetetlenek, és aki látszólag mégis megtanulta a köznyelvi szabályokat, az beszéd közben élete végéig állandó frusztráltságot érez, biztosan tudom cáfolni. Évekig dolgoztam Németországban, Észak-Bajorországban. Sokan dolgoztak ott "mély-bajor" részekről, akiknek úgy kellett megtanulni a "Hochdeutsch"-ot, de nem sok frusztrált embert láttam közöttük. Egyébként, ha hazamentek, otthon dialektusban beszéltek, ha hosszabb otthon-tartózkodásból visszajöttek dolgozni, én is éreztem, hogy máshogy beszélnek. Maga a professzor, a főnökünk is "ősbajor" volt, aki időnként eleresztette magát úgy, hogy egy szavát sem éretettem, de egyébként természetesen Hochdeutschot használt.

 

Frusztráltság? Ha mi magyarok annyira lennénk frusztráltak, mint bajor kollégáim, barátaim voltak, elégedett lennék.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!