Keresés

Részletes keresés

Kultúrszomjas Creative Commons License 2009-11-23 11:33:52 0

 

József Attila
Iszonyat

 

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgõ szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

 

Rezeg, rándul, mint õszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

 

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyûlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

 

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.


Futna!... Ám oly nagyon tünõdik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erõt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

 

...Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

 

A kékülõ arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

 

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

 

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

 

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

 

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

 

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülõkben kélt ily iszonyat.

 

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

 

Így játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nõ kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
"Tán most kap szegényke fogat!"
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

 

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az õt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

 

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erõs melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

 

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendõjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
"Idõben adtam ennie."

 

"Mama, engedjen fõzni engem!"
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

 

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred
azt hiszi, sír a kisgyerek.

 

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

 

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

 

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
elõlrõl kezdõdik
megint.

A hozzászólás:
Kultúrszomjas Creative Commons License 2009-11-23 11:30:38 -

 </P>

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
elõlrõl kezdõdik megint.

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!