Keresés

Ha a szovjet politikai vezetésre gondolsz, tökéletesen igazad van. Az ő szemükben az emberéletnek semmi értéke nem volt.

Csakhogy, bármily meglepő, a II. Világháború keleti frontjának története egyáltalán nem a szovjet politikai vezetés, hanem az orosz nép külön története. Ezt pedig szokásos logikával, szereotípiákból építkező gondolkodással nem lehet megközelíteni.

A 30-as évek vége a sztálini terror legdühödtebb időszaka. Ért ez valamit a háború első hónapjaiban? Semmit.

Aztán valami fordulat történt, s az orosz katona, mintha felébredt volna, elképesztő elszántsággal kezdett harcolni.

Az új harcászati eljárások éppenhogy az emberi élet kímélését és a csapásmérő erő fokozását voltak hivatottak szolgálni. Érdekes, hogy a nagy áttörések műveleteiben eltörpültek az orosz veszteségek a németekéi mögött, pedig az orosz volt a támadó fél.

Berlinben nem hajtani kellett az orosz katonákat, hanem szinte féltékenyek voltak,  ki milyen áldozatot hozhat a fenevad legyőzéséért a saját barlangjában. És egyáltalán nem csak a tábornokok "dicsvágyáról", hanem a katona őszinte lelkesültségéről volt szó, amit nehéz, majdnem lehetetlen kívűlről megérteni.

Tény, hogy Zsukov elzavarta Konyev egyik harckocsihadseregét, amely túlságosan előretört Berlin belvárosa felé.

Különben sok múlott a font- vagy hadseregparancsnokon is. Volt egy mondás a katonák között, amit így lehetne visszaadni: ha Zsukov a parancsnokunk végünk, ha Rokosszovszkij, van még esélyünk.

A könnyűhadosztályok létszáma megfelelt a háborúra feltöltött szervezetszerű létszámnak, a megerősítő alakulatok aránya viszont igen magas volt.

A veszteségarányok története három szakaszra bontható.

Az első szakaszban a véres és nem véres veszteségek orosz oldalon óriásiak voltak a németekéhez képest (bár a december végére egymilliót megközelítő német veszteség rémült döbbenetet váltott ki már 41-ben a német hadvezetésben), a második szakaszban kiegyenlítődött (42-43), s a harmadik szakaszban a németeké volt irtózatos (44-45).

Ez az egész folyamat  a harckocsik harcászati alkalmazásának és a légierő szárazföldi erőkkel történő összehangolásának kérdésével függött össze.

A harckocsik alkalmazásáról a német hadvezetésben is nagy vita volt, de Hitler végül Rommelre és Guderianra hallgatott, s az egy tömbben támadó, sok száz páncélosból álló harckocsi és rohamlöveg kötelékek csapásmérő funkcióját használták ki. Ez és a légierő megelőző csapásainak technikája volt a villámháború legfőbb záloga. A keleti frontig ez jól bevált (miután például a franciák a lehető legrosszabb megoldás mellett döntöttek), sőt néhány hónapig a keleti fronton is: áttörés több ponton-átkarolás-bekerítés. Aztán az oroszok kialakították a gyalogos ("lövész") harckocsielhárítás harcászatát, s az elképesztő méretű páncélosveszteségek rádöbbentették a német hadvezetést, hogy új korszak kezdődött, itt valami más minőséggel állnak szemben, mint amit Európában tapasztaltak: a nagy tömegben előrenyomuló páncélos alakulatok gyalogos biztosítás nélkül védtelenné válnak. Innentől kezdve az orosz hadvezetés folyamatosan több lépésnyi előnyben volt a harcászati-hadászati iníciatívák tekintetében. Nem részletezem a fegyvernemek alkalmazásának fejlődését, de például nagyon érdekes, hogy a nagy hadászati támadó hadműveletekben az oroszok a legritkábban vetettek be csapásmérő erőként harckocsi hadseregeket, inkább az áttörésbe, második hullámként. Viszont létrehozták a csapásmérő hadseregeket.

Való igaz, hogy a háború első évében sok szovjet hadsereg semmisült meg. Volt, hogy megtartva számozásukat újraszervezték őket, volt, hogy végérvényesn törtölték a hadrendből. De sem hadseregekre, s pláne nem az egész orosz haderőre nem lehet mondani, hogy többször kiirtották, a szovjet harcászatból fakadóan viszont az egész Waffen SS-re lehet mondani.