Keresés

A könnyűhadosztályok létszáma megfelelt a háborúra feltöltött szervezetszerű létszámnak, a megerősítő alakulatok aránya viszont igen magas volt.

A veszteségarányok története három szakaszra bontható.

Az első szakaszban a véres és nem véres veszteségek orosz oldalon óriásiak voltak a németekéhez képest (bár a december végére egymilliót megközelítő német veszteség rémült döbbenetet váltott ki már 41-ben a német hadvezetésben), a második szakaszban kiegyenlítődött (42-43), s a harmadik szakaszban a németeké volt irtózatos (44-45).

Ez az egész folyamat  a harckocsik harcászati alkalmazásának és a légierő szárazföldi erőkkel történő összehangolásának kérdésével függött össze.

A harckocsik alkalmazásáról a német hadvezetésben is nagy vita volt, de Hitler végül Rommelre és Guderianra hallgatott, s az egy tömbben támadó, sok száz páncélosból álló harckocsi és rohamlöveg kötelékek csapásmérő funkcióját használták ki. Ez és a légierő megelőző csapásainak technikája volt a villámháború legfőbb záloga. A keleti frontig ez jól bevált (miután például a franciák a lehető legrosszabb megoldás mellett döntöttek), sőt néhány hónapig a keleti fronton is: áttörés több ponton-átkarolás-bekerítés. Aztán az oroszok kialakították a gyalogos ("lövész") harckocsielhárítás harcászatát, s az elképesztő méretű páncélosveszteségek rádöbbentették a német hadvezetést, hogy új korszak kezdődött, itt valami más minőséggel állnak szemben, mint amit Európában tapasztaltak: a nagy tömegben előrenyomuló páncélos alakulatok gyalogos biztosítás nélkül védtelenné válnak. Innentől kezdve az orosz hadvezetés folyamatosan több lépésnyi előnyben volt a harcászati-hadászati iníciatívák tekintetében. Nem részletezem a fegyvernemek alkalmazásának fejlődését, de például nagyon érdekes, hogy a nagy hadászati támadó hadműveletekben az oroszok a legritkábban vetettek be csapásmérő erőként harckocsi hadseregeket, inkább az áttörésbe, második hullámként. Viszont létrehozták a csapásmérő hadseregeket.

Való igaz, hogy a háború első évében sok szovjet hadsereg semmisült meg. Volt, hogy megtartva számozásukat újraszervezték őket, volt, hogy végérvényesn törtölték a hadrendből. De sem hadseregekre, s pláne nem az egész orosz haderőre nem lehet mondani, hogy többször kiirtották, a szovjet harcászatból fakadóan viszont az egész Waffen SS-re lehet mondani.     

Igaz, kétezredes könnyűhadosztályokból álló hadtestek alkották a II. Hadsereget (+ egy páncélos hadosztály), de az összlétszám igen magas volt, 200 ezer körüli. Ha levonjuk a kb. 40 ezer főre becsült munkaszolgálatos alakulatok létszámát, és csak a harcoló csapatok létszámát vesszük, akkor is nagyon magas a létszám. A hadosztály- hadtest- és hadseregközvetlen alakulatok aránya 60% körüli volt a szervezetszerű állományhoz képest. Tekintettel a fronthelyzetre, ez indokolt lett volna, ha egyenletes és magas harcértékkel rendelkező csapatok alkotják. Mélyebben tanulmányozva a kérdést, s még azt az általános zavarodottságot is belekalkulálva, amely a maga módján a vezérkart éppúgy jellemezte, mint a hadseregparancsnokságot, egyáltalán nem lehet kizárni azt a motivációt, hogy a magyar politikai vezetés bizonyos tömegektől akart megszabadulni. Elég arra gondolni, hogy a farsangi hangulatban bálozó politikai és katonai vezetésben még hangulatromlást sem okozott a katasztrófa híre.

A Waffen SS hadosztályai pontosan addig voltak hatékonyak, amíg a szovjet felderítés és harcászat el nem jutott a megfelelő taktikai válasz kialakításáig. Innentől az SS hadosztályokra, hadtestekre olyan csapásmérő erőt koncentráltak, amely megsemmisítő volt. Ha egy adott arcvonal szakaszon az ott lévő SS magasabbegységeket szétzúzták, az egész arcvonal szakasz összeomlott. Az egyes SS hadosztályokat az oroszok a háború folyamán négyszer-ötször gyakorlatilag kiirtották, de a német hadvezetés újra és újra feltöltötte ezeket a csak nevükben megmaradt hadosztályokat, hogy verhetetlennek mutassák őket. Kicsit kínos lett volna közölni pl., hogy az "Adolf Hitler", vagy a "Reich", vagy a "Totenkopf" SS páncéloshadosztály megszűnt létezni...

Többen felteszik a jogos kérdést: "mi volt az alternatíva?".

A történelem folyamán többször jól bevált passzív rezisztencia. A magyar haderő megőrzése és megtartása a határokon belűl, az őrült világhódító téveszmékhez csatlakozás megtagadása. Ezesetben is lett volna veszteség, de kétlem, hogy nagyobb, mint ami bekövetkezett, s a dolgok kimenetele egész más esélyeket hordozott volna a jövő szempontjából.