|
|
|
|
A hozzászólás:
 |
rumci
2009-08-27 16:15:22
|
231
|
És még egy megjegyzés: abból, hogy valakinek nem kirekesztő a nyelvszemlélete, nem következik, hogy 1. ne értene meg egy Arany-, Csokonai-, Faludi-, Amadé-, Balassi-, Tinódi-verset; 2. ne nyújtana esztétikai élményt az ő művészetük. Azért abba érdemes belegondolni, hogy ha mondjuk Arany modorában kérnél párizsit a közértben, elég nagy megrökönyödést váltanál ki (hiszen a mai magyar sztenderdtől igen-igen távol van az). Valamint abba is, hogy – ha már névelőzgetünk – a Nyugat koráig a határozott névelő a alakja hosszú szótag volt. Kb. így mondták: ak kenyér, ab búza, am molnár; Dévai Bíró Mátyás Orthographia Ungaricája (1549) még írásban is ezt javasolta (de ez a javaslat sosem ment át a gyakorlatba). Szóval akár mondhatnád, hogy az általad citált bemondónő milyen szépen archaizált.
De a nyelvet nem érdemes összekeverni az adott nyelven létrehozott műalkotások esztétikai értékével. Parti Nagy vagy Varró Dani a példa rá, hogy nagyon sokféle nyelvváltozaton létre lehet hozni magas művészi értéket. A nyelvnek azonban a művészethordozás csak mellékes képessége, nem elsődleges célja. Az elsődleges célja a mindennapi kommunikáció (nagyon tágan értve a kommunikáció fogalmát, hiszen szűk értelemben akkor a fatikus funkciót, amelyet most a legfontosabb tényezőnek szokás tartani a nyelv kialakulásában, ki is zárnánk).
És az egyáltalán nem baj, hogy van saját ízlésünk. De az nagyon nagy baj, ha a mi ízlésünktől eltérő ízlést vallókat lenézzük, hallássérültnek vagy egyébnek nevezzük. Tudtommal egyikünk zsebében sincs ott a bölcsek köve. |
|
Előzmény:
 |
enonaig
2009-08-27 15:34:35
|
227
|
Drága olvtársaim! Tessünk mindannyian szívesek lenni felfogni, hogy létezik a (koronként kissé változó) irodalmi nyelv (azadott esetben a magyar nyelv), és van egy a győzikétől a fecóig, és vissza megnyilvánuló útszéli nyelvtiprás, amit fennhéjázó modernkedők kéjjel és fennhangon használnak a másvéleményűek rendszeres bosszantására. Ha szabad zenei hasonlattal élnem: azt a fennkölt muzikális élményt, amit akár több évszázada élt szerzők művei ép hallású emberekben keltenek, eleve képtelenek átélni azon hallássérültek, akik 1-2 wattos füldugaszaikon kívül egyéb szerkezeteken is maximális hangerőn hallatják környezetükkel is az uralkodóvá vált hangszerelt ütemes zörejt. A nyelvi standardok, normák, szabályok ellen ököllel – foggal – körömmel küzdőknek egyet tanácsolok: méltóztassanak néha fennhangon elolvasni pl. egy József Attila verset (Arany Jánost már nem is merészelem javasolni – talán meg sem értenék…). *** Nem hittem volna, hogy egy teáskanálnyi kritikával (a névelő indokolatlan hangsúlyozása) tengeri vihart kavarok.
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|