Kedves Géza bátyám!
Nekem fiatal éveimben vállig érő csillogó, szénfekete, hullámos hajam volt, pedert bajúszom, úgy néztem ki, mint II. Rákóczy a Mányoki képen. Webbert korunk Mozartjának tartottam, és esküdtem rá, hogy Bereményi Géza versei - Cseh Tamás előadásaiban - gyakorta József Attila-i szintre emelkedtek. Mohó voltam és türelmetlen, Papp Laci keze alatt öklöztem a Honvéd ifiben - együtt Gedóval, ez Géza bátyámnak talán még mond valamit -, ejtőernyőztem a MÁV Klubban, szinte minden nőre "gerjedtem". (És gyakorta nem is hiába! :o) )
Nem is ebben látom igazán a különbséget.
Inkább abban, hogy mindemellett mi még tudtuk ki az a Mozart, József Attila, Mányoki, és II. Rákóczy Ferenc.
Ja, és szerettük, néztük, hallgattuk, szavaltuk, és tanultuk őket!
Mert megfér ám egymás mellett mindez, míg az ember fiatal.
És politizáltunk, és filozófáltunk, és esztétizáltunk estétől reggelig - és ittunk is hozzá rendesen -, és naponta váltottuk meg a világot, de közben ismerkedtünk is vele, mérhetetlen alázattal tanultunk - hálásak voltunk minden előadásért, ha az jó volt -, így aztán úgy értünk el az idősebb korba, hogy bírtunk már némi feldolgozni való ismerettel.
Épp a minap vitáztam össze elsős kisfiam tanáraival azon, hogy szerintem az eredmény zárt szám, a megoldások lehetősége szinte végtelen, és ha valaki más úton jut el a helyes eredményhez, azt nem büntetni kéne, hanem jutalmazni. A baj az, hogy nem, hogy nem fogadták el, még meg sem értették, mit mondok.
Így vannak a világgal ezek a mostani - tisztelet a kivételnek - ifjak is. Mert szerintem nem az a baj, ha valaki sokat képzel magáról, hanem az, ha ezeket nem tudja beváltani!
Tisztelettel:
Esti János
|