Keresés

Az avar továbbélélés kérdéséhez

Olajos Teréz alapján:

Az avar továbbélés szempontjából perdöntő jelentőségű adat „A bajorok és karantánok (karintiaiak) megtérése” („Conversio Bagoariorum et Carantanorum”) című latin nyelvű munka 3. fejezetében olvasható mondat:

„…azokat (tudnillik az avarokat), akik az igaz hitnek engedelmeskedtek és elnyerték a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és földjüket, amelyet ott maradva birtokolnak,mind a mai napig (usque in hodiernum diem) megtarthatják a királyi adó fizetése fejében”.

Mivel a „Conversio” keletkezésének idejét a szakemberek egybehangzóan 870-871-re teszik, a „mind a mai napig” kifejezés alapján arra kell gondolnunk, hogy 870-871-ben a Frank Birodalom keleti határvidékén, Pannoniában a szomszédos bajoroktól és szlávoktól egyértelműen megkülönböztethető, keresztény és földművelést folytató avar népesség élt.

De vajon megbízható forrás-e a szóban forgó mű? Erre is egyértelmű választ tudunk adni. Az Adalwin salzburgi érsek (859-873) megbízásából, az ő környezetében élt klerikus által írt „fehérkönyv” azt kívánta bizonyítani, hogy 75 éve, amióta Nagy Károly hódítása nyomán a népvándorlás viharaiban pogánnyá lett Pannonia ismét a keresztény világ részévé vált, megszakítatlanul és semmiféle egyházi vagy világi hatalomtól kétségbe nem vont jogszerűséggel a salzburgi püspök, ill. 798-tól érsek alá rendelt papság látta el az evangelizációs tevékenységet a kérdéses tartományban. Emiatt Metódnak és papjainak megjelenése Kocel tartományában törvénytelen. Akárhogy is nézzük ezt a hátteret, illetve a jelzett motivációt, nem létező avaroknak a feltüntetése a tartomány lakói között nem állt érdekében a mű szerzőjének, illetve megrendelőjének. De vajon jól ismerte-e a szerző illetve Adalwin érsek a korabeli frank Pannonia viszonyait? Nos Adalwin az egyházi feljebbvalója a kereszténnyé lett avarok lelkipásztorainak, közöttük annak a Rihpaldnak is, aki a keleti frank vazallus fejedelemnek, a Mosaburgban (a mai Zalaváron) székelő Kocelnek a főpapja volt. Rihpald közvetlenül a Conversio megírása előtt, 869/870-ben volt kénytelen helyét Metódnak átengedni Kocel pannoniai országában, miután II. Hadrián pápa (867-871) a szlávok apostolát 869-ben a sirmiumi érsek rangjára emelte s ebben a minőségében az ő iurisdictioja alá rendelte a korábban Salzburghoz tartozó Dunántúlt. Ha valaki, hát a hosszú ideig Mosaburgban tevékenykedő Rihpald és a többi Metód elől Salzburgba visszatért paptársa tudhatta, a legközvetlenebbül tapasztalhatta, hogy a bajorok és a szlávok mellett, tőlük különböző nép, az avarok is ott éltek 870-871-ben a Közép-Duna, a Dráva és a Rába-Rábca határolta Pannonia Superior tartományban, amelynek egy tetemes részén - mint már jeleztük - Kocel volt a fejedelem. Egyébként a forrásokból nyilvánvaló, hogy mint elődje, Liupram salzburgi érsek (836-859), úgy maga Adalwin is többször személyesen kereste fel Pannoniát. Így például 865 karácsonyát Mosaburgban ünnepelte, s az ezt követő időben is járt a tartományban bérmálni és templomokat szentelni. A legkisebb kétség sem férhet tehát ahhoz, hogy a Conversio szerzője tökéletesen hiteles ismere- tekkel rendelkezhetett a mai Dunántúl és környéke lakóiról. Így információja, amely avar lakosság nyugat-dunántúli jelenlétéről szól a 870-es években, a tényleges helyzet igaz tükrének tekintendő. Tovább erősíti érvelésünket, hogy a Conversio 3. fejezetében megőrzött adat tökéletes összhangban áll azzal a frank évkönyvekben szereplő híradással, miszerint 805-ben, amikor a frank seregektől szétzúzott avar állam uralkodó népessége egykori szláv alattvalóitól szorongattatva legyőzőjéhez fordult pártfogásért, Nagy Károly „Szombathely és Deutsch-Altenburg közötti” (inter Sabariam et Carnuntum) határvonaltól keletre létre hozott egy avar vazallus államot. Egyébként ennek egyik határát képezte a „Wangarok határa” elnevezésű hegy, amelyet Jámbor Lajos keleti frank uralkodó egyik 860-ban kelt oklevele említ.

A Kárpát-medence a 6. szd.-ban különféle germán népek kezében volt. A Dunántúlt 526 óta a longobárdok birtokolták, a Tisza- és Maros-vidék pedig a gepidák fönnhatósága alá tartozott. E két nép – Bizánc uszítására – állandóan hadban állt egymással. Végül is a longobárdok az avarokkal szövetkezve dönto csapást mértek a gepidákra. Amikor a longobárdok 568-ban a mai Lombardiába költöztek, az avarok a velük kötött szerzodés alapján a Dunántúlt is birtokukba vették. A longobárdok tehát nem elbeszélések, vagy hagyományok, hanem közvetlen kapcsolatok révén ismerték az avarokat. E körülményt azért hangsúlyozzuk, mert Paulus Diaconus (kb. 720-799), a longobárdok történetírója ezeket mondja: “a hunok, akiket avaroknak neveznek"; "hunok, akik avarok is”. - Vértessy írása alapján.

Paulus Diaconus (kb. 730–799) longobárd történetíró, költő, korának kiemelkedően művelt személyei közé tartozott. Ifjú korában Ratchis longobárd király páviai udvarában élt, 749-ben belépett a Monte Cassinó-i kolostorba. Egy ideig Arichis herceg mellett tevékenykedik. 782-től Nagy Károly udvari iskolájának tagja. A frank uralkodó Metz püspökévé teszi, de 786-ban saját kérésére Paulus visszatér Monte Cassinóba. Itt írja meg népe történetét a kezdetektől a 742-es évekig.  

A longobárdok története

(566)… Alboin az avarokkal lépett örök szövetségre, akiket eleinte hunoknak és csak később, egyik királyuk után neveztek el avaroknak.
A gepida nemzet azonban annyira tönkrement, hogy attól az időtől fogva többé egyetlen királyuk sem volt. Azok pedig a csatából megmenekedtek, részint a longobárdoknak vetették alá magukat, részint pedig mai napig is – országukat a hunok tartván megszállva – kemény rabigában sínylődnek.

A pártus (avar) őstörténeti topikban volt a témáról szó, ott

írtam, hogy ezek a dolgok inkább ide tartoznak, itt folytatnám,

a hun tolmácsok témájánál tartottunk:

Theophanes bizánci történetírónál (758-817) a következőket olvassuk:

“Ebben az évben (558) egy különös nép érkezett Bizáncba, akiket avaroknak neveznek; az egész város összefutott látásukra, mert még soha nem láttak hasonló népet: hajukat hosszan lelógó varkocsban hordják, amelyet szalagok fonnak át, viseletük egyébként a többi hunokhoz hasonló”.

A 6. század közepén élt bizánci Menandrosz pedig azt írja, hogy 582-ben hun tolmácsok közvetítettek a Szirmiumot ostromló avarok és bizánciak között [Menander Protektor].