Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
LvT Creative Commons License 2009-03-06 12:20:36 61
A link: <http://lvt.freeweb.hu/egyszeru_multak/>
Előzmény:
LvT Creative Commons License 2009-03-06 12:19:54 60
Kedves miskec4096!

Először a magyarról.

Beszkenneltem l. <[link]> – a (1) Magyar nyelv történeti nyelvtana és a (2) A magyar nyelv kézikönyve egyszerű múlt időkkel foglalkozó részeit. Nemcsak a kései ómagyar, hanem a korai ómagyar és ősmagyar korra vonatkozó oldalakat is. Ez utóbbi esetén felhívnám a figyelmet arra, hogy az írásbeliség előtti korra vonatkozó elmélkedések csak elmélkedések. – Később vettem észre, hogy a (1)-ből lemaradt az utolsó oldal, ha lesz időm pótlom, de így is használható.

(3) Tegnap gyorsan lapoztam a Magyar dialektológiát, csak a mondattani részeket pörgettem át, az egyes nyelvjárások leírását nem. Ma megnéztem a székely és csángó nyelvjárási régiót, és az első esetén szót ejt az –á/é jeles ún. „elbeszélő” múlt használatáról. Ugyanúgy, mint az (1) a történeti adatokra: közelmúlt jelentést tulajdonít neki. Azaz mindegy, hogy folyamatos, befejezett-e, van-e kapcsolata a jelennel, avagy sem, pusztán nem régi történést fejez ki.

Közben közvetítőkön keresztül kapcsolatot találtam „anyanyelvi”, gyergyói székely nyelvhasználó. Az illető fiatal reálértelmiségi, azaz ő már nem használja (< fiatal) és naív nyelvhasználó (< nem nyelvész). Emiatt ő bizonytalan is volt, hogy milyen kontextusban használják ott az öregek és a zárt közösségben élők. Az ő megérzése érdekes mód éppen ellentéte a Magyar dialektológiának: úgy érzi, hogy inkább távoli múltat fejez ki az –á/é jeles elbeszélő múlt.

Mindegy is, a lényeg, a korai ómagyar kor óta nincs adat arra, hogy a két egyszerű múlt időnek kapcsolata lett volna a folyamatossággal, illetve befejezettséggel. (A szórványos korai ómagyar adatok is vélhetően csak szolgai latinizmusok.)

Felvetném viszont azt, amit Onogur #49 már az összetett múltak kapcsán megemlített: a török kapcsolatot. Igen sok finnugor nyelvben az igeidő rendszere török mintájú, miként a szláv bulgár nyelvben is.

A töröknek jellegzetes módja a dubitatívusz, a „bizonytalansági” (avagy közvetett) mód. Nem minden török nyelvben szerveződik ez külön módba, általánosabb az, hogy a múlt időhöz kapcsolódó sajátosság ez (mert a jelen bizonyos, a jövő mindenképp bizonytalan, így ez a múlt esetén a leglényegesebb).

Ilyen az oszmán-török is: a –di jeles múlt (dî’li geçmiş zaman, avagy bilinen ’tudott’, ill. görülen ’látott’) az ún. „bizonyossági”, avagy „szemtanúsági” múlt: olyan történést fejez ki, amelynek a beszélő maga is részese volt, avagy arról teljes bizonyossága van.

Ezzel szemben a –miś jeles múlt idő (miś’li geçmiş zaman, avagy duyulan ’hallott’) az ún. „bizonytalansági”, avagy „közvetett” múlt: olyan eseményt ír le, amelynek a beszélő sem részese, sem tanúja nem volt, arról csak hallomásból, közvetve tud. Esetenként a beszélő meglepetését fejezi ki a leírt eseményekkel kapcsolatban.

Vagy a mordvin két múlt ideje: az –i/ś jelű, ún. 1. praeteritum, amely egyszeri, a múltban lezárult cselekvést fejez ki; amivel szemben az –iľ jeles, ún. 2. praeteritum hosszan tartó, ismétlődő szemléletet ad.

Az biztos, hogy a magyarban az –á/é jeles múlt általános, különösebb referenciák nélküli idő volt, ehhez fejlődött ki a –t jeles, bízvást valami speciális jelentésárnyalattal. De ez egyáltalán nem biztos, hogy befejezettséget, perfektivitást jelentett, ugyanúgy utalhatott közelmúlt-távolmúlt, szemtanúsági-közvetett, egyszeri-duratív dichotómiára.

--------------------------------

A latinhoz: először is nem lehet csak perfectumról beszélni. A latinban minden időnek (jelen, múlt, jövő) volt perfectuma és imperfectuma. A latin perfectum lehetett jelen idejű praesens perfectum, múlt idejű praeterium perfectum (ezt hívod te plusquamperfectumnak, de ez utóbbi újlatin terminológia, nem klasszikus latin!) és jövő idejű futurum perfectum.

A latin praesens perfectumot használt hosszan tartó cselekvések esetén is, ha a cselekvés jelenben mutatkozó hatását akarták hangsúlyozni, klasszikus példa: praesens prefectum didici ’tanultam (és most már tudom)’: függetlenül attól, hogy mennyi ideig tanult — praeterium imperfectum discabam ’tanultam (a hatásfokáról nem nyilatkozom)’: ez utóbbi is lehet pontszerű esemény, ha azt kérdezik, hogy ’Mit csináltál, amikor Fikusz Kukisz megérkezett?’

A perfectum mindig egy referenciapontra vonatkozott. Amit te plusquamperfectumnak hívsz a latinban, az nem régmúlt volt, hanem praeterium perfectum, azaz befejezett múlt, olyan múlt idejű cselekvés, amely egy másik múlt idejű cselekvéshez képest befejezett volt: időben előbb zajlott, vagy a következménye hatott: magyarul talán „előidejű” múltról is beszélhetnénk.

Az imperfectum vagy nem vonatkozott referenciapontra, vagy a referenciával azonos idejű volt.

Nem ismerem kellőképp a horvát múltidő-rendszert*, így határozott véleményt nem fejezek ki, de az az érzésem, hogy nincs olyan szép szimmetrikus megfeleltetés a horvát és a klasszikus latin közt.

(* Apropó kérdés: a cseh Horálek szerint a horvátban imperfektuma a folyamatos vidű igéknek [pl. činiti] van, aorisztosza pedig befejezett vidűeknek [pl. učiniti]. Igaz ez?)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!