Keresés

Részletes keresés

Kis Ádám Creative Commons License 2008-12-06 14:37:18 133

Okos és jól érvelő hozzászólásodnak van egy érdekes pontja.

 

Ezt írod:

 

"– nyelvhelyességi sztenderdek szerint nem – " (ez arra vonatkozik, hogy a nákoló nem "énekel" hibátlanul).

 

Hogy van ez a "nyelvhelyességi szendertek"? Valamilyen intézmény bocsátotta ki őket? (Tulajdonképpen bajom van a sztendertek szóval is - a hazai szakmában normáról szokás beszélni, és a többes szám is gond...). Van egy hallgatólagos norma, amely szerint a nákolás helytelen. Ez a norma - mint korábban leírtam - egy atavisztikus igeragozási paradigmára megy vissza, amely kb. így nézhetett ki: -ék, -Ál, -A, -Ánk, -Átok, -Ának. Azaz az efgyes szám első személyben egyetlen rag van, hangrendi illeszkedéstől függetlenül. Ez a paradigma ma már csak a feltételes mód jele után él, más haszználati formái elavultak. Olyannyira elavultak, hogy már ellenkeznek a nyelvérzékkel, tanulni kell. Éppen ezért fenyegetik mindazok a konnotációk, amelyek az ilyen tanult normát szokták: előbb-utóbb mesterkéltnek fog tűnni. Azt mondhatnók, hogy -nók sorsára juthat.

 

Egy korábbi hozzászólásban említettem Jó György nevét. A kötelező iskolázás miatt ma már aligha vannak Jó Györgyök, akit a magyar irodalomban az érintetlen, ösztönös intelligencia mintapéldájának tekinthetünk. Ezt azért hozom fel, mert úgy gondolom, hogy azok a nyelvhasználati követelmények, amelyek ilyen mértékben függenek az iskolázottságtól, a nyelvi területről áttolódnak a szociológiaira.

A hozzászólás:
cidri Creative Commons License 2008-12-05 23:38:18 129

Megkérdezhetem, hogy hol szerezted a tapasztalataidat a "beégetés" korrigálásáról?


"Mindez rengeteg idejét, energiáját, figyelmét vonja el a beszélőnek magáról a tartalomról, azaz hogy mit is akar tkp. mondani." – ez például nem törvényszerű, hanem alkati kérdés; attól függ, mennyire könnyen kizökkenthető az illető a mondanivalójából – ha könnyen kizökkenthető, akkor vagy magával, vagy a másikkal kezd el gondolatban foglalkozni, és az eredeti téma háttérbe szorul. Ez viszont, még egyszer, alkati és nem nyelvhasználati kérdés – a nyelvhasználat a zavar apropója, de ha az alkat adott, nyelvhasználattól függetlenül is elterelhető a figyelem, ha erősebb a megfelelni vágyás, mint a közlésvágy – talán a legfeltűnőbben akkor vehető ez észre, amikor – közhelyes szituációt említek – egy fiúnak tetszik egy lány vagy vice versa, és megpróbál "bevágódni", azt mondani, amit a másik hallani akar, az ezzel járó puhatolózással, figyelemmel, önkorrekcióval együtt, amitől kívülálló számára igen bárgyúnak tűnhet, holott a helyzettől függetlenül a képességeivel esetleg semmi gond.

"Tehát nem mond annyira okosat, mint amennyire okosat tudna mondani, ha több figyelme jutna a tartalomra. Magyarán butábbnak látszik, mint amilyen." – tartsunk sorrendet, ki mire figyel elsősorban – aki elsősorban javít, és másodsorban vagy egyáltalán nem foglalkozik a tartalommal, az eleve másodlagosnak vagy teljesen elhanyagolhatónak tartja a tartalmat a formához képest – különben nem könyvelné el a butaságot, hanem visszakérdezne. Attól, hogy megelőlegezed a butaság látszatát annak számára, akit kijavítottak, a helyzet éppenséggel úgy is feltűnhet, hogy a tartalom nem érdekli azt, aki kijavít – nézőpont dolga, a helyzetből ki mit hoz ki vagy ki mit szűr le magának.

"A nákolás alacsony presztízsének talán legfontosabb összetevője az a tévhit, hogy "nyelvtanilag helytelen". Ha ezt elfogadnánk, akkor valóban lehetne olyan következtetéseket levonni, hogy aki nem képes helyesen megtanulni beszélni, az ostoba;" – nem; ezt a következtetést akkor lehetne levonni, ha elfogadjuk, hogy az ostobaság vagy okosság mércéje a helyes nyelvhasználat.

"Az éneklős hasonlatban az sántít, hogy ott a két énekes ugyanabból a kottából énekel, és objektíve eldönthető, ha valamelyik eltér attól, azaz objektíve megmondható, ha valamelyik "helytelenül" énekel." – a hasonlat általad való kommentálásában pedig az sántít, hogy nem beszéltem kottáról egyáltalán, sőt, nem is gondoltam kottára. Eleve kevesen vannak azok, akik tudnak kottát olvasni, azokhoz képest, akik nem; azokból pedig, akik képesek kottából énekelni, végképp nincsen sok. Hétköznapibb az a helyzet, hogy hallás után sajátítanak el az emberek egy dallamot (énekórán, tévéből, rádióból, szülőktől) – és mégis különböző színvonalon éneklik vissza; akinek születési adottságánál vagy gyakorlatánál fogva szebb, tisztább hangja van, az szebben énekel.

"A nákoló és nem nákoló viszont különböző "kottából" énekel, s mindkettő hibátlanul." – nyelvhelyességi sztenderdek szerint nem – azon túl pedig a nyelvhasználat nem minősíthető, hiszen ismerni kellene hozzá a szövegkörnyezetet és szövegösszefüggést. Egyetlen nyelvtani – ezesetben ragozási - sajátosság szerint minősíteni vagy megelőlegezni azt, hogy a beszéd hibátlan-e vagy sem, kissé merész.

"Hogy miért nem beszélnek itt a hozzászólók tájszólásban? Vszleg nem az az anyanyelvváltozatuk. (A fehér bőrű emberjogi aktivistának is hiába mondanák, hogy "ha már annyia harcolsz a feketék jogaiért, miért nem vagy fekete?!". 8-))" – ez a példa pedig már annyira sántít, hogy mankóra szorul:-), ugyanis semmiféle jogot nem kell kivívni, szólásszabadság van, mindenki olyan nyelvhelyességi szinten nyilvánulhat meg, amilyenen akar vagy tud. Ha arra gondolsz, hogy formai okok miatt leszólja egyik ember a másikat, és ez zavaró, úgy a nyelvhasználat értékének egalizálása tüneti kezelés, ráadásul nem is valami hatékony – attól, hogy valamit lefröccsentünk az egyformaság egyenfestékével, nem egyformább lesz, csak maszatosabb – a zavaró jelenséget csírájában kell elfojtani, és mivel a csírája ezesetben a leszóló felszínességében gyökerezik, hatékonyabb tükröt tartani elé, és közölni vele, hogy ne legyen már akkora felszínes tapló, a helyes nyelvhasználatával együtt vagy amellett, esetleg amögött – tapasztalatból mondhatom, hogy ez minden egyéb érvelésnél hatékonyabb:-)

"Plusz az írásbeli megformálásnál inkább lehetséges felülbírálni a beégetett szabályokat, hiszen van idő a szerkesztésre, átnézésre (ne adj' isten, lektoráltatásra). Szóval a fenti problémák leginkább a valós idejű beszédre érvényesek." – valóban inkább lehetséges felülbírálni írásban, de kevésbé lehet felülírni – mint ahogyan írásban kevésbé sajátítható el egy idegen nyelv, mint élő környezetben, beszéd közben, használat során, úgy a nyelvi sajátosságokat is valós idejű beszéd közben veszi át az ember. Mindazonáltal az, hogy "írásban lehetséges felülbírálni", jelzi azt, hogy a nyelvi sztenderd létezik - hogy a hozzá való igazodás szándéka is létezik-e és az mércéje lehet-e az igényességnek, az vitatható.

Előzmény:
hacso Creative Commons License 2008-12-04 09:12:18 127

Hadd vitatkozzak 1-2 állításoddal.


A "be van égetve" szerintem csak a kisgyermekkorban elsajátított nyelvváltozatra áll. Ha később valamelyik szabályt a beszélővel "felül akarja bíráltatni" valaki, akkor rendszeresen kijavítja az illető beszédét a másik szabály szerint. A beszélő ezekből a javításokból jól-rosszul kialakít egy alternatív szabályt. Ez az új szabály azonban nincs "beégetve", automatikusan továbbra is a beégetett szabály aktivizálódik. A beszélő pedig ezután kénytelen állandó kontroll alatt tartani a beszéde megformálását, mielőtt kimondaná a szavait. Először is fel kell ismernie, hogy olyan szabályt akar alkalmazni, melynek van nem beégetett alternatívja is már a fejében. Ezután el kell nyomnia a beégetettet, hiszen az akar aktivizálódni. Majd használnia kell a - nem is biztos, hogy tökéletesen absztrahált - új szabályt. Mindez rengeteg idejét, energiáját, figyelmét vonja el a beszélőnek magáról a tartalomról, azaz hogy mit is akar tkp. mondani. Tehát nem mond annyira okosat, mint amennyire okosat tudna mondani, ha több figyelme jutna a tartalomra. Magyarán butábbnak látszik, mint amilyen.

 

A nákolás alacsony presztízsének talán legfontosabb összetevője az a tévhit, hogy "nyelvtanilag helytelen". Ha ezt elfogadnánk, akkor valóban lehetne olyan következtetéseket levonni, hogy aki nem képes helyesen megtanulni beszélni, az ostoba; ha aki nem beszél helyesen magyarul, az nem is (jó) magyar; stb. Az éneklős hasonlatban az sántít, hogy ott a két énekes ugyanabból a kottából énekel, és objektíve eldönthető, ha valamelyik eltér attól, azaz objektíve megmondható, ha valamelyik "helytelenül" énekel. A nákoló és nem nákoló viszont különböző "kottából" énekel, s mindkettő hibátlanul.

 

Hogy miért nem beszélnek itt a hozzászólók tájszólásban? Vszleg nem az az anyanyelvváltozatuk. (A fehér bőrű emberjogi aktivistának is hiába mondanák, hogy "ha már annyia harcolsz a feketék jogaiért, miért nem vagy fekete?!". 8-)) Plusz az írásbeli megformálásnál inkább lehetséges felülbírálni a beégetett szabályokat, hiszen van idő a szerkesztésre, átnézésre (ne adj' isten, lektoráltatásra). Szóval a fenti problémák leginkább a valós idejű beszédre érvényesek.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!