Ujra eszembe jutott ez a hindu mese. A buddhizmus fölfogàsa szerint (amit a mese isteni természetnek nevez) az a buddhasàg, amely mindnyàjunkban megtalàlhatò, csak a legtöbben nem képesek megtalàlni magukban (nem is keresik, s ha keresik is, nem jò helyen). Pedig mennyivel jobb lenne a vilàg és boldogabbak lennének az emberek! Pl. igy:
Egy vén hindu legenda meséli, hogy volt olyan idö, amikor még az emberek is istenek voltak. De annyira visszaéltek "istenségükkel", hogy Brahma elhatàrozta: megfosztja öket isteni hatalmukrol. A kérdés csak az volt: hovà dugja el az emberek isteni természetét, ugy hogy ne talàljàk meg? Összehivta tanàcskozàsra az alsobbrendü isteneneket és feltette nekik ezt a kérdést. Azok igy vàlaszoltak: - Assuk el a föld mélyére. - Ah, az nem elég! - mondta Brahma - az ember fölàssa a földet és megtalàlja. - Akkor tegyük isteni természetüket az oceànok mélységébe. De Brahma megint azt mondta, hogy az sem lesz elég, mert az ember elöbb utobb felfedezi majd az oceànok mélységeit és megtalàlja. Mire az istenek tanàcstalanul néztek Brahmàra: - Hàt akkor nem tudunk egyetlen helyet sem, ahol az ember egy szép nap ne érné el és ne hoznà elö. Brahma erre azt mondta: - Tudom màr mit csinàlunk az ember "istenségével"! Legbensöbb énjébe fogjuk eldugni, mert ott biztos, hogy soha nem fogja keresni.
Azòta - zàrja be a legenda -, az ember megkerülte a Földet, felfedezett (földrészeket), felmàszott (a legmagasabb hegyre is), lemerült (a tengerek mélyére), lyukakat furt, àrkokat àsott a talajba egy "valaminek" a megtalàlàsa céljàbol - amely mindig is öbenne volt.
